„A szervezett káoszban hiszek” – Gilles Peterson-interjú

Ahogyan rádióműsora címe - Worldwide - is mondja, a legendás brit dj, producer, lemezkiadó főnök és zenei iránytű, Gilles Peterson szerte a világban ott van: lemezt vesz fel Brazíliában, fiatal zenészeket mentorál Kubában, dj-zik Tokiótól Trencsénig. Nem csoda, hogy csak nagy sokára és nagy nehezen értük utol, hogy beszélgessünk vele az aktuális projektjeiről és karrierje meghatározó momentumairól.

- Amikor készültem az interjúra, kicsit bepánikoltam, hogy mit is kérdezzek, mert annyi mindennel foglalkozol és mindenre nyilván nem térhetek ki. Te is csinálsz interjúkat a  rádióműsorodban – kerültél már hasonló „nyomasztó” helyzetbe?

- Igen, nemrég Chaka Khannal csináltam interjút, és ott eléggé beijedtem, mert ő nagyon fontos előadó a számomra. Csak elvétve ad interjút, ráadásul nálam a házamban zajlott a beszélgetés, úgyhogy ez nagyon személyes dolog volt, drukkoltam, hogy jó hangulatban legyen. (nevet) Tavaly interjúztam a nemrég elhunyt Bobby Womackkel, mint utólag kiderült, az volt az egyik utolsó interjúja, ott is meg voltam illetődve. Rengeteg interjút csinálok, főleg a régi arcokat szeretem kérdezni, fontosnak tartom, hogy ezeket a számomra meghatározó nagy előadókat megismertessem a fiatalabb közönséggel. Szeretek rádiózni, ahogy szeretem azt, hogy fiatal zenészek mentora lehetek, hogy producerkedek, dj-zek, vagy éppen én adok interjút – ezek mind egyformán fontosak a számomra, így tudok kiegyensúlyozott maradni.

- Említetted a mentorálást. Májusban te felügyelted a Havana Cultura Mix projektet, amely arról szólt, hogy a világ különböző pontjairól kiválasztott tíz producer – köztük a magyar Chillum Trió - kubai zenészekkel közösen stúdiózott együtt. Hogy értékeled ezt az alkotótábort?

- Nagy meglepetés volt számomra. Ott volt ez a tíz friss, új arc, akik a Havana Cultura nemzetközi remixverseny legjobbjaiként kerültek oda, mind nagyon tehetséges, ígéretes producer, a másik oldalon meg válogatott, remek kubai zenészek, és már az eleje is iszonyú izgalmas volt, hogy ki kivel mit fog kezdeni. Eleve az nagy kihívást jelentett ezeknek a fiataloknak, hogy egy idegen országban, idegen környezetben, idegen emberekkel hogyan boldogulnak majd, és akkor még ráadásul ott volt rajtuk a nyomás, hogy nekem is meg kellett felelniük. (nevet)  A hangmérnököm és segítőm, Simbad remek  kommunikátor, jól ért az emberekhez, ő nagyon sokat tett azért, hogy végig laza legyen a hangulat és mindenki jól érezte magát. Eredetileg nem feltétlenül lett volna lemez az itt született felvételekből, de amint elkezdtek készülni a számok, tudtam, hogy ezeket ki kell adni. Mindenki két számot rögzített, ezekből választom ki a legjobbakat az albumra, ami a jelenlegi tervek szerint októberben jelenne meg. Gézáról (Szekeres Géza, azaz a Chillum Trió - a szerk.) pedig el kell mondanom, hogy lenyűgözött, mennyire komolyan képes érvényesíteni az akaratát a zenében, de az egész hozzáállása példás.

A CHILLUM TRIÓ NYERTES HAVANA CULTURA-REMIXÉRŐL ITT ÍRTUNK.

- Tudnál ajánlani kubai előadót, akire mindenképpen figyeljünk?

- Az egyik kedvenc zongoristám Roberto Fonseca, ő az első Havana Cultura-albumon (Gilles Peterson Presents Havana Cultura: New Cuba Sound – 2009 – a szerk.) is játszik. Ha pedig egy igazán eredeti zenekart akartok hallani, akkor ajánlom az Interactivo nevű kollektívát, (ők pedig szerepeltek a Peterson által összeállított The New Cuban Underground válogatáson - a szerk.) fergeteges módon ötvözik a dzsesszt, a rumbát, a funkot, a hiphopot és az elektronikus zenét .

- A másik köztudottan nagy szerelmed a brazil zene. Még mindig ugyanúgy odáig vagy érte, mint a pályafutásod kezdetekor?

- Naná, ez örök szerelem! Most persze túladagolás volt brazil zenéből a focivébé miatt, de nem lehet megunni. Januárban voltam Brazíliában, hogy felvegyük a Sonzeira (Peterson által összehozott, feltörekvő és legendás brazil zenészekből álló alkalmi társulás - a szerk.) albumot, amiről dokumentumfilm is készült, épp most fut itt Londonban pár moziban. Az első Havana Cultura-album készítésekor szerzett tapasztalatok révén gördülékenyen ment minden, két hét alatt megvoltunk vele. És olyan jól sikerült, hogy már tervezzük a következőt.

MINDEN, AMIT A BRAZIL ZENÉRŐL (NAGY VONALAKBAN) TUDNI KELL, ITT. 

- Ki tudod választani az örök kedvenc brazil lemezed?

- Hű, azt nem hinném. (nevet) De amit most imádok, pedig komoly lemezgyűjtő létemre a mai napig nincs meg, az José Prates Tam... Tam... Tam...! című 1958-as albuma, ami fontos ihlető hatással volt a Sonzeira-lemezre (már a Brasil Bam Bam Bam címében is – a szerk.).

- Apropó, lemezgyűjtés: hogy indult nálad ez a szenvedély? Emlékszel az első lemezekre, amiket beszereztél?

- Persze, hogy emlékszem. Először fiatal srácként a legközelebbi lemezboltba jártam, hogy megvegyem az akkori kedvenceimet, mint az Electric Light Orchestrától a Mr. Blue Sky, vagy a Blondie-tól a Denise, vagy a Madness One Step Beyondja. A barátom nővére a soulzenét szerette, ő mutatta nekem az Earth, Wind & Fire-t, innen aztán egyenesen vezetett az út a soul mellett a funk felfedezéséhez. Ekkor kaptam rá az importlemezek beszerzésére, hogy nekem olyan lemezeim legyenek, amikről a barátaim nem is hallottak. (nevet) Innentől mondhatjuk, hogy megszállott gyűjtő vagyok. Ebben az időben, a nyolcvanas évek elején futott Angliában a jazzfunk irányzat, olyan zenekarokkal, mint a Light Of The World, Hi-Tension, Incognito, vagy a popkarriert befutó Level 42, amiknek mind nagy rajongója voltam. Szóval, vinyl junkie lettem és soha nem álltam le, a harmincas éveim közepéig minden pénzt, amit kerestem, lemezekre költöttem, miközben a barátaim házat meg autót vettek, vagy vacsorákra jártak, ahol méregdrága régi borokat ittak. (nevet)

 - Most is ugyanolyan mohó gyűjtő vagy?

- Talán még mohóbb. A lemezboltok épp a reneszánszukat élik, egyre több új hely nyílik, és ott vannak az internetes beszerzőhelyek is, mint a Discogs, szóval képtelenség kikerülni, hogy ne bukkanj rá valami kincsre. (nevet) Én mostanában az arab zenékre vagyok rákattanva, szíriai, libanoni, török, jöhet!

- Szisztematikus, pedáns gyűjtő vagy, vagy impulzív, aki megveszi, ami éppen tetszik neki?

- Á, én vagyok a világ legrendszertelenebb gyűjtője, a totál random fickó. (nevet) Nincs semmiféle eladási vagy vételi stratégiám, és a gyűjteményem is teljesen kusza. Majd ha az életem lelassul, ráérek rendszerezni, de most még a gyors sávban repesztek.

MEGSZÁLLOTT LEMEZGYŰJTŐK ITTHON? ITT SORAKOZNAK.

- A dj-szettjeid is hasonlóan random szelekciók?

- Hát igen, dj-ként hajlamos vagyok az összevisszaságra, különösen fesztiválokon. De én a szervezett káoszban hiszek. Ez a tánctéren katasztrófákhoz éppúgy vezethet, mint csodákhoz.

- Négy lemezkiadóhoz kötődik a neved – a dzsessz-, soul-, funk-újrakiadásokra specializálódott BGP, az Acid Jazz, a Talkin’ Loud és a Brownswood. Menjünk végig rajtuk és áruld el, mi volt számodra a legemlékezetesebb pillanat vagy megjelenés az adott labelnél.

- Rendben. BGD: Amikor ott dolgoztam, akkor utaztam életemben először Amerikába. A nagynevű Fantasy kiadónak volt San Franciscóban egy hatalmas raktára, ahová beszadadultam és egy hétig régi funk- és soullelmezeket vettem át kazettára. Ez és a tény, hogy Amerikában vagyok teljesen megrészegített. Acid Jazz: Az első lemez, amit megjelentettünk, ami egyben a Galliano debütáló kiadványa volt 1987-ben (Frederic Lies Still címmel - a szerk.). Rob (Rob Gallagher, a Galliano alapítója – a szerk.) MC-ként most is dolgozik velem, nagyon jó barátom. Amikor felvettük az első számukat, az I Love You Baby-t, akkor volt először, hogy effektíve új zenét csinálok valakivel egy stúdióban, ami a régi lemezekkel való foglalatoskodás után óriási élmény volt. Talkin’ Loud: amikor a Roni Size-féle Reprazent a New Forms albummal megnyerte a Mercury-díjat. Ezzel a hagyományos zeneipar értékelt egy olyan underground dolgot, aminek én is a része voltam. Nagy megelégedettséggel töltött el ez a siker, varázslatos időszak volt. A Brownswoodnál pedig a Havana Cultura projektet mondanám, az volt az első alkalom, hogy dj-ből és A&R-osból valódi producerré léptem elő.

- Mi a legdédelgetettebb zenei emléked?

- Mindaz az idő, amit a hőseim társaságában tölthettem, legyen az Bobby Womack, Terry Callier, Steve Reich, vagy Milton Nascimento (brazil énekes-gitáros, dolgozott Paul Simonnal és a Duran Duran-nel is - a szerk.). De a legfontosabb zenei emlékem az, amikor 15 évesen a Montreux-i Jazz Fesztiválon vagyok, és az egyik délutáni ingyenes koncerten, egy medence partján meghallom játszani Andy Narellt (a steel drum virtuóza – a szerk.), aki amúgy Jamie xx nagy kedvence. Az, hogy ötvözte a karibi zenét, a latin hangzásokat és a fúziós dzsesszt, számomra revelációként hatott - azt gondoltam: wow, ez egy teljesen másik szint! Ez életem egy megahatározó pillanata volt.

- Muszáj megkérdeznem, hogy az acid jazz szerinted egy tényleges irányzat, van igazi jelentése ennek a meghatározásnak?

- Mi nem egy valódi irányzatbak szántuk, de azt hiszem, az lett belőle. Fiatal srácok voltunk, és jót szórakoztunk azon, hogy acid jazznek neveztük el azt, amit csináltunk. Jó poén volt tíz percig, aztán persze megragadt. Amúgy van egy libanoni születésű dj, Morphosis, kész őrület, amit művel, technót, free jazzt, keleti és arab zenéket kever össze a szettjeiben – na, nekem ez az acid jazz.

- Mi inspirál, mi hajt előre?

- A zene, mi más. A zene az univerzum gyógyító ereje. Az én feladatom pedig, hogy a zenével segítsek meggyógyítani az embereket. Minél idősebb leszek, annál inkább ez motivál.

- Mi a legnagyobb beteljesületlen vágyad, álmod?

- Az Arsenal vezetőedzője akarok lenni, szeretnék együtt lógni Arséne Wengerrel (a csapat tényleges vezetőedzője - a szerk.) És sportújságíró akarok lenni. Remélem, egyszer összejön.