A focivébé kapcsán drukkoló zenészválogatottat állítottunk össze, és persze a brazil zenére helyeztük a fókuszt, de most távolodjunk kicsit a sajátos műfajoktól. Attól eltekintve, vagy éppenséggel azzal ellentétben, hogy Brazília mekkora ország, milyen turisztikai potenciállal, illetve milyen világgazdasági pozícióval rendelkezik, és főleg, hogy egyébként alapjaiban milyen jelentős és nagy hatású a zenei élete (helyi- és világzenében, valamint dzsesszben), a könnyűzenei alapműfajok brazil képviselői az elmúlt öt-hat évtizedben többnyire megmaradtak országhatáron belül. Persze vannak kivételek.
Pedig már a hatvanas években is történtek izgalmas dolgok Amazóniában (szambáról, bossa nováról, tropicáliáról és egyéb helyi műfajokról már írtunk, a helyspecifikus, hatvanas-hetvenes évekbeli popzene, azaz az MPB (música popular brasieira) pedig annyira tág és mély, hogy abba itt most nem fogunk belemászni). Az alapzenekar, az 1966-ban alakult folkos-pszichedelikus Os Mutantes még többé-kevésbé „sima” rockformációként indult, aztán Gilberto Gil hatására keveredett az előremutató brazil művészeti mozgalom, a Tropicália köreibe, de Gil mellett dolgozott Caetano Velosóval is. A számos tagcserén átesett együttesnek, amelynek énekesnője, Rita Lee 1972-ben kilépett a zenekarból, és sikeres szólókarriert kezdett, a hatvanas években meggyűlt a baja a brazil katonai kormányzattal, de 1978-ig dolgozott – 2006-ban aztán egy londoni Tropicália-kiállításra összeállt, és a mai napig is működik. A zenekar a kilencvenes években került a popzenei főáramba, Os Mutantes-rajongó volt a néhai Kurt Cobain, de odavan értük többek közt Beck, David Byrne és Devendra Banhart is.
A helyi progresszív rock nagyjai is jóval később kerültek az amerikai és európai gyűjtők érdeklődési körébe, az 1965-ben alakult négytagú A Bolha és a nem sokkal később, 1968-ban indult O Terço a nyolcvanas évektől Amerikában és Európában is turnéztak, kultuszuk azóta egyre nő. Brazília aztán a punkból és a posztpunkból sem maradt ki, bár ezt a világ érdeklődő része szintén utólag vette észre. Leginkább az internetkorszakban és 2005-ös válogatáslemezek után (a brit Soul Jazz Records jelentette meg a The Sexual Life Of The Savagest, a német Man Records pedig a Não Wave: Brazil Post Punk 82-88-t). A São Paulo-i és brasíliai színterekről kikerülő zenekarok (As Mercenárias, Titãs, Fellini, Gang 90, Cólera) a nyolcvanas évek elejétől lázongtak izgalmasan. Zenéjüket amerikai és angol punkok és újhullámosok mellett többek közt Arto Lindsay inspirálta, aki misszionárius szülei révén hosszú éveket töltött Brazíliában és vitte magával New Yorkba az itt felszedett hatásokat, hogy például a no wave-színtérről (DNA, Lounge Lizards) hasson vissza gyerekkora országára. A nyolcvanas évek újhulláma az említetteken túl még számos erős zenekart kitermelt, mégsem sokról hallhattunk (Camisa de Vênus, Legião Urbana, Ira!), pedig nagyon is érdemesek a figyelemre.
A nyolcvanas évek komoly változása volt, hogy az addigi szórványos külföldi sztárkoncertek után az 1985-ben induló Rock In Rio fesztivál felhelyezte a térképre Brazíliát, a popzenei oda-vissza hatás felerősödött – de azért annyira persze nem: a külföldi zene még ma is nagyon kis szeletet harap ki a helyi zenepiacból. Mindenesetre Santana és a Queen fellépései után erősödött meg előbb a helyi rock-, majd a metálszíntér. A megkerülhetetlen kulcszenekar a Max és Igor Cavalera által alapított Sepultura, amely a műfaj alapelemeiből indult ki a nyolcvanas évek közepén és fejlődött gyorsan – lényegében nem tipikus brazil zenével elsőként – világsztárrá. Első nagy korszaka a már népzenei elemekkel izgalmasan kísérletező 1996-os Roots albumig és Max Cavalera ugyanebben az évben testvérével való szakításig, valamint a zenekarból történt kiválásáig tartott. A korábbi énekes Soulfly néven szervezett új, szintén sikeres formációt, de a Cavalera-testvérek időközben félretették a korábbi ellentéteket, s miközben a Soulfly a mai napig működik, ők a Cavalera Conspiracy néven is alkotnak.
A nyolcvanas évekbeli posztpunk és new wave után az indie gitárpop sem hagyta érintetlenül a brazil zenét. A színtér reprezentatív zenekara, a négytagú Los Hermanos 1997-ben alakult Rio de Janeiróban, tíz éves pályafutása során négy sorlemezt készített, amelyek közük az első, az 1999-es cím nélküli album aratta a legnagyobb sikert – nem kevéssé köszönhetően az Anna Júlia című szuperslágernek. A zenekar egyik frontembere, a gitáros-énekes-költő, Marcelo de Souza Camelo 2008-ban szólópályára lépett, míg a másik gitáros-énekes, Rodrigo Amarente a Strokes-dobos, Fab Moretti Little Joy nevű zenekarában tűnt fel 2007-ben, de előtte, 2006-ban Devendra Banhart Smokey Rolls Down Thunder Canyon című lemezén is közreműködött.
Ekkoriban, a kétezres években a távolsági (lényegében a terjesztési) korlátokat átugorva már jóval könnyebben belefuthattunk kultikus (Tony da Gatorra) vagy helyisztár brazil előadókba, de a korábbiaknál némileg többen is váltak világszerte ismertté. Valószínűleg mert erre volt is hajlandóságuk és mert okosan felismerték, hogy talán kicsit többet kellene beépíteni a jellegzetes brazil-elemekből popzenéjükbe. João Gilberto lánya, Bebel Gilberto – aki egyébként New Yorkban született, de apjával világot látott és szülei válása után Rio és New York között ingázott – 2000-ben hozta ki első szólólemezét Tanto Tempo címmel, amely a bossa novát helyezte elektronikus kontextusba, s amelyet három sorlemez követett.
Wes Anderson Édes vízi élet című filmjének bájos portugál nyelvű, bossás David Bowie-feldolgozásai hozták el a világhírnevet Seu Jorge-nak, akit a figyelmesebbek már 2002-ben az Isten városa című mozi révén ismerhetnek. Hazájában ekkor már befutott zenész volt, hiszen a nyomornegyedben felnőtt előadó Farofa Carioca nevű zenekarával 1998-ban jelentette meg első Moro no Brasil című lemezét, első szólóanyaga pedig 2001-ben jött ki Samba Esporto Fine címen. A világzene amúgy rendesen mosta a határokat, így fősodorhoz közeli előadó lett a világszép dalszerző-énekes, Céu, azaz az 1980-as születésű Maria do Céu Whitaker Poças, aki zenészcsaládban nőtt fel, az őt ért fő hatások között Billie Holidayt, Ella Fitzgeraldot, Lauryn Hillt és Erykah Badut emlegeti, így nem is meglepő, hogy klasszikus brazil zenei stílusokon nyugvó világában ott a soul, az R&B és a hiphop is. Nem csak Beckre hatott a Tropicália, Beck is hatott a brazil zenére: legjobb brazil tanítványa a honi zenét a Beck-féle barkácsesztétikával és a Radiohead melankóliájával keresztező Cícero (Cícero Rosa Lins), akinek híre 2011-es albuma, a Canções de Apartamento és 2013-as lemeze, a Sábado révén jutott el a világ távolabbi sarkaiba.
Végül, de nagyon nem utolsósorban – ám az utóbbi években a legfeltűnőbben – az egzotikusan menő indiezenekar, a Cansei de Ser Sexy (magyarul: unom, hogy szexi legyek, nyitóképen) keltette a brazil popzene hírét – élén a japán-brazil származású szexxxi Lovefoxxx-szal. A ma már csupacsaj CSS 2003-ban alakult, a nevet Beyoncé egy bon mot-jából kölcsönözték. Dance-punkfunk zenéjükkel naná, hogy a neten/tel lettek ismertek, a New York-i DFA kiadó hatásait magán viselő, modern tánczenei toposzokkal sűrűn megpakolt, cím nélküli első nagylemez 2006-ban jött ki. A zenekart körülvevő hype kicsit Brazíliára is ráirányította a figyelmet (főleg a tánczenére, amiről szintén lesz majd külön cikkünk), de aztán nem igazán történt semmi: az ország popzenéje továbbra is nagyon jól elvan magával, a világ úgyis a helyi sajátos ízekre vevő, abból pedig bőven érkezik az utánpótlás. Ám mint látjuk, azért érdemes a felszín alá befülelni – és itt most még éppen csak a legjellemzőbb példákat hangosítottuk ki.
Németh Róbert
az Os Mutantes 1968-as, klasszikus lemeze:
egy A Bolha-dal 1973-ból, az Um Passó a Frente:
a Mercenárias elementáris posztpunkja élőben:
a Camisa de Venus kiváló első albuma 1983-ból:
a Los Hermanos az Último Romance-t játssza:
Céu és a Malemolencia e Lenda:
Cícero és a Açúcar ou adoçante?:
CSS és a máig megunhatatlan Let's Make Love And Listen To Death From Above:
