„Hát nem érted, Norvégiában is hallottak rólam!” – Mitch Winehouse-interjú

Amy Winehouse 2011-ben hunyt el alkoholmérgezés következtében, édesapját, Mitch Winehouse-t New Yorkban érte a hír és már a hazafelé tartó gépen megfogalmazódott benne, hogy létrehoz egy alapítványt, amely azon túl, hogy lánya emlékét ápolja, jótékonysági szervezet is lesz szorult helyzetű fiatalok számára. Mitch Winehouse 2012-ben írta meg Amy a lányom című visszaemlékezést (amelynek összes bevétele szintén az alapítványé), és amely most jelent meg magyarul a Rózsavölgyi és Társa kiadó gondozásában. Mitch Winehouse a könyv bemutatója alkalmából Magyarországra érkezett és a Recordernek is nyilatkozott. (A hivatalos könyvbemutató április 26-án, szombaton a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében a Millenárison lesz, a Jövő Háza Lázár Ervin termében, 12:30-kor.)

- Azt írja a könyvében, hogy Amy már egészen kicsi korától mindenféle zenei stílus iránt érdeklődött, és hogy legjobb gyerekkori barátjával, Juliette-tel gyakran öltöztek be a Wham! háttérénekeseiként indult Pepsi & Shirlie csajduónak. Milyen dalokat énekelt a lánya először a tükör előtt?

- Úgy emlékszem rá, hogy folyton énekelt. Már egészen kicsi korától, alighogy megtanult beszélni. Arra például nagyon emlékszem, hogy Frank Sinatra dalait szívesen énekelgette, például a Fly Me To The Moont. Alig beszélt még. Így adta elő (Mitch ekkor énekelni kezd) „Fly me to the” (kivár) „moon” (a moont helytelenül, magyar kiejtési értelemben rövid u-val "mun"-ként énekli). Imádta Michael Jacksont, a Beatlest, Tamla-soult, de tényleg imádott mindenféle zenét, nem voltak stílusbeli korlátok nála. A fiam a grunge-ért volt oda, úgyhogy természetesen Amy is szerette azokat a bandákat. Nagyon eklektikus ízlése volt.

- Mint írja, Amy 13 éves korában kapta az első gitárját. Emlékszik arra a pillanatra, amikor ön ráébredt, hogy ez nem csak egy hobbi lesz a lányának?

- Amikor láttam énekelni a színitanodában (ahol éneket és táncot tanult szombatonként – a szerk.), akkor azt gondoltam, hogy nagyon ügyes, de láttam azt is, hogy vannak nála ott jobb énekesek. Viszont amikor a National Youth Jazz Orchestra énekese lett, akkor kezdett számomra is nyilvánvaló lenni, hogy nagyon tehetséges, hogy beindulnak körülötte a dolgok. Először akkor esett le az állam, amikor a NYJO-val rögzíttek öt számot – dzsessz-sztenderdeket – demóként, nagyon erős felvételek voltak. Ekkor már gondoltam, hogy biztos fognak egy lemezt is csinálni, mert ez egyértelműen erős. Viszont ez után szerződtette le Simon Fuller cége, a 19 Management és Amy új útra lépett. Nekem kellett aláírni a szerződését, mert még nem töltötte be a 18-at és ott mondták nekem, hogy Amy mennyire tehetséges dalszerzőként és énekesként is. Gondoltam, rendben, ez jót jelent. Én ekkor még mindig nem hallottam a saját dalait, soha nem mutatta meg nekem azokat. És aztán a 19 Management készített egy hatszámos demót a Frank című első albumhoz és az volt végső érv, ekkor már biztosan tudtam, hogy komoly kincs a lányom. El se hittük, hogy őt hallgatjuk. A cd-ről készítettem gyorsan vagy húsz másolatot kazettára – ekkoriban még volt nekünk kazettás magnónk – és adtam oda büszkén sorban a rokonoknak, barátoknak. Ők se hitték el, hogy Amy énekel.

AMYTŐL MÉG 2013-BAN IS KERÜLT ELŐ ISMERETLEN FELVÉTEL.

- És arra emlékszik, amikor az is tudatosult önben, hogy a lánya nem csak egy, a sok tehetséges előadóból, hanem potenciális világsztár?

- Amikor megkapta az első Ivor Novello-díjat a Stronger Than Me-ért akkor gondoltam, hogy most már tényleg mindenki nagyon komolyan fogja venni őt, tehát ez már nem csak az, hogy „milyen csodálatos!”, hanem ennél is komolyabb, a nagyok ligája felé tart. Ekkoriban is rengeteg nagyszerű énekesnő volt a színen: Dido, Katie Melua, Joss Stone. Ők ezen a ponton még mind lényegesen több lemezt adtak el, mint Amy. De aztán 2006-ban megjelent a Back To Black és jöttek a hatalmas sikerek. Emlékszem, a címadó számhoz forgatták a videóklipet egy temetőkertben, amikor felhívott, hogy vigyek neki egy kabátot, mert nagyon hideg volt aznap. Amikor megérkeztünk a feleségemmel, akkor ott ücsörgött egy kis fekete ruhában teljesen összefagyottan. „Add ide gyorsan a kabátot!” és miközben vette fel, azt mondta, hogy „annyira izgatott vagyok, apa!” Aznap hallottuk, hogy Amerikában is No. 1 lett a nagylemez, miközben éppen Nagy-Britanniában is első volt az albumlistán, ami hatalmas dolog, kevesekkel esik meg. „Annyira örülök!” - lelkendezett, én meg mondtam neki: „tudom lányom, hiszen első vagy itt is, meg Amerikában is”, azt mondta nem azért, „hanem mert első vagyok Norvégiában is!” Ez sokkal izgatottabbá és boldogabbá tette, mint minden más. „Hát nem érted, Norvégiában is hallottak rólam!” Na igen, világsztár lett.

- Amy életében az első albuma, a Frank után nagy reményekkel teli időszak kezdődött, mikor látta a legboldogabbnak a lányát?

- (gondolkozik) Ez jó kérdés. (még tovább gondolkozik) Nehéz megmondani, hogy mikor volt a legboldogabb. Szülőként az a feladatod, hogy ott legyél, jó és rossz időkben egyaránt. De még a legrosszabb években, 2007-ben, 2008-ban, 2009-ben is, amikor tényleg rémisztően rossz korszak volt az életében, akkor is akadtak igazán boldog időszakok. Nehéz megmondani, hogy mikor lehetett a legboldogabb. Talán akkor, amikor először találkozott Blake-kel (Blake Fielder-Civillel, a problémás szerelmével, akivel később összeházasodtak, de akitől börtönbe kerülése után elvált - a szerk.), igen, talán ezt mondanám. Ekkor még nem volt ott a kapcsolatukban a drog. Imádta Blake-et és nagyon boldognak láttam ekkor. Aztán akkor is, amikor találkozott Reggel (Reg Traviss, filmrendezővel 2010 elejétől Amy haláláig jártak – a szerk.). „Apa, újra szerelmes vagyok, össze fogunk házasodni és gyerekeink lesznek!” Ez lett volna az igazi, imádta a gyerekeket, az mindent átfordított volna.

- Mikor látta a legszomorúbbnak a lányát?

- Megint csak azt tudom mondani, hogy nem voltak egyértelműen szomorú periódusok az életében. Amikor rosszul is volt, nagyon letört is volt, egy óra múlva mindebből már semmit sem lehetett volna észrevenni rajta. Nem mondanám, hogy valaha is igazán szomorúnak láttam volna. Még akkor sem, amikor kemény drogproblémákkal küzdött, sohasem volt depressziós. Amikor édesanyám, az ő nagymamája meghalt, az nagyon nagy hatással volt az egész családra. Nyilvánvalóan mindannyian nagyon szerettük őt, és Amyvel közel álltak egymáshoz. Ez nagyon megviselte őt is, a fiamat is, akinek idegösszeomlása is lett a temetés után. Azt hiszem ekkor volt Amy a legszomorúbb. De amúgy egyáltalán nem volt depresszióra hajlamos, soha nem láttam például sírni, legalábbis, most nem emlékszem ilyesmire. Vagyis egyszer igen, amikor Blake-et letartóztatták és börtönbe került, akkor éjszaka sírt egy órán keresztül, de nem sokkal később már énekelt is (a könyvben ezzel ellentétben Mitch Winehouse többször is írja, hogy látta a lányát zokogni - a szerk.).

ELFOGULT MEGEMLÉKEZÉSÜNK 2011-BŐL - TOO MUCH TOO SOON.

- Közelről látta a popipar működését és minden mást, ami egy világsztárt körbe vesz. Mit gondol mennyire szükségszerű, hogy sokan azok közül, akik az egész életüket a világ szeme előtt élik, a drogok és egyéb zűrök mellett kössenek ki?

- Nem feltétlenül történik meg ez mindenkivel, de kétségtelen, hogy vannak, akik a hírnévvel nem tudnak megbirkózni, vannak, akik a meggazdagodással, megint mások pedig más hasonló problémákkal és végül a drog mellett kötnek. Amy esete viszont nem ilyen volt. Ő egyszerűen szerelmes lett egy drogfüggőbe és ez a drogfüggő manipulálta és kontroll alatt tartotta őt. Ez viszont nagyon gyakran megesik a kapcsolatokban, egyáltalán nem kell hozzá ismertnek lenni. Nehéz megmondani mi lett volna, ha nem találkoznak.

interjú: Dömötör Endre

Mitch Winehouse
Amy a lányom
Rózsavölgyi és társa
2013
fordította: Pritz Péter
336 old., 3990 Ft

Amy Winehouse utolsó felvétele, Tony Bennettel: