The Dismemberment Plan: Uncanney Valley (lemezkritika)

A visszatérések korszakában már-már törvényszerű volt, hogy a hétvégén általunk is bemutatott Dismemberment Plan is újra összeálljon egyszer, arra viszont semmi garanciát nem kaptunk, hogy a hosszú szünet után kiadott ötödik lemeze jól fog sikerülni. Hogy végül mégis így alakult, annak tényleg csak örülni lehet – mi pedig meg is tesszük ezt az Uncanney Valley-hez címzett kritikánkban.

Kiadó: Partisan / Knitting Factory

Megjelenés: 2013. október 14.

Stílus: indierock

Kulcsdal: Waiting

Az Emergency & I című 1999-es csúcslemezről már sokat elmondtunk, épp csak azokról nem esett szó, akik elkészítették azt – igaz, ez leginkább azért lehet, mert a formáció története valójában jóval kevésbé izgalmas, mint mondjuk a Vissza a jövőbe 2. A Dismemberment Plan még egy főiskolán alakult négy cimbora szövetkezésével (bár a klasszikusnak tekinthető felállás csak a ! című debütálás után nyert formát), és sajnos nem tudni, hogy a négyest azért szokás a poszt-hardcore kategóriájába sorolni, mert a műfaj tulajdonképpeni szülővárosából, Washington D.C.-ből származik, vagy mindössze azért, mert Joe Easley dobos valóban nincs jó viszonyban a hagyományosnak nevezhető ritmusképletekkel. Mindenesetre sokkal közelebb kerülünk az igazsághoz, ha a zenekart a Fugazi tőszomszédja helyett egy innovatív posztpunk zenekarként képzeljük el, amely elektronikával, gitárral vagy épp (mint ahogy azt az ötödik korongon is hallhatjuk) száncsengővel tudott szerelmes, vad és slágeres dalokat is írni, legtöbbször mindezt egy albumon belül.

Az együttes a független közegben fogant és úgy tűnt, ott is érzi jól magát. Első két, vegyes fogadtatásban részesülő anyaga a D.C.-beli DeSoto Records-nál jelent meg, éppen ezért külön érdekesség, hogy a jóval nagyobb figyelmet keltő harmadik nagylemezét lényegében a Universal megavállalat pénzéből készítethette el (hogy aztán a megszorítások miatt gyorsan elbocsássa őket az új cég, a kvartett pedig  visszavigye a régi kiadójának megjelentetni). Sokat elárul a Dismemberment Plan és a piacképességre vadászó nagycég viszonyáról, hogy az Interscope-nál felvett Emergency & I a zenekar (és kora egyik) legjobb munkája lett, ami, ha nagyobb promóciós hátszelet kap, talán még sztárt is csinálhatott volna a kvartettből. Az Emergency-t követő, kicsit baljósabb, ám szintén felvillanyozó Change című negyedik album aztán tényleg változást hozott a zenekarban; ha úgy vesszük, igazából feloszlatta a csapatot – ez pedig már csak azért is volt kár, mert az életmű alapján kicsit idő előttinek tűnt a 2003-as búcsú. A Plan ugyanis nyerő szériát folytatott, és nem mutatta jelét a kimerülésnek, ettől függetlenül a következő 8 évet (egy 2007-es egyszeri összeálláson kívül) szétszéledve töltötte. Ki-ki ment a maga útján űrkutatást folytatva, webet fejlesztetve és persze szólóprojektezve, hogy aztán a tagok 2011-ben újra összeálljanak és begyalogoljanak egy olyan színtérre, ami sokkal barátságosabban kezelte őket, mint az a közeg, amit faképnél hagytak.

AZ ELMÚLT HETEK LEMEZEIBŐL FRISS KRITIKÁK MÉG A GOLDFRAPPRŐL VAGY ÉPP A CHVRCHES-RŐL.

Az új koncerteken látszólag nincs helye megfáradt nosztalgiának és szerencsére most már azt is elmondhatjuk, hogy a 12 év hézag után elkészített ötödik DP-lemez sem arról árulkodik, hogy az együttesnek bármiféle problémái lennének saját örökségének folytatásával – az Uncanney Valley ugyanis egy kifejezetten bizalomgerjesztő anyag lett, sőt, pár hallgatás után már azt is kijelenthetjük, hogy igazából teljesen jó is. Kisebb-nagyobb különbségek egyből észrevehetőek a korábbiakhoz képest: a ritmusszekció mintha egy grammnyit vesztett volna jelentőségéből, és a jelenlegi kvartettre már nem vágnánk rá egyből, hogy annyira szokatlanul furcsa a zenéje. Persze lehet, hogy a korral csillapodtak az indulatok, és valljuk be, első pár nekifutásra a korong is egy kicsit öregesnek hat; de aztán persze világossá válik, hogy bőven volt értelme megbirkózni vele mind a zenekar, mind pedig a rajongók részéről, és nem csak a Stooges visszatérő albumai mellé állítva lesz elviselhető hallgatnivaló a friss munka.

HA MÁR EMLEGETTÜK A FUGAZIT: STRAIGHT EDGE-ZENEKAROKRÓL ERRE ÍRUNK.


Ha a hangzásbeli stíluskavalkád és a meghökkentő fordulatok annyira nem is tükröződnek a korongon, a dalokban változatlanul végigkövethetjük az együttes sokoldalúságát: van meglepő nyitány, érzelmes átvezető, mesterien megírt központi darab, de persze az üvöltözős arénasláger sem marad el. Mindeközben pedig a formáció saját karaktere is könnyedén kiszimatolható: a négyes ugyanis még mindig tud kicsit szabálytalan, mégis fülbemászó refréneket komponálni (így a számoknak változatlanul kell néhány löket, hogy teljesen átadják magukat) és Travis Morrison énekes is pont ugyanannyit pofázik, mint tette azt tíz éve. Ám a legjobb mégis az, hogy kimondhatjuk, jé, tényleg az új Dismemberment Plant hallgatjuk, ami még ráadásul jó is. Persze nincs az, hogy ezek után más lesz a világ, ugrásszerűen megnő a GDP vagy csak simán megint érdekes lesz a rock – ezeket nem egy olyan zenekartól kell elvárnunk, amely tizennégy éve szép csendben már véghezvitt valami hasonlót. Most azon a sor, hogy szégyenkezés nélkül folytathassák azt, amit annak idején félbehagytak, és hogy az Ice Of Boston vagy a Time Bomb mellett legyen egy-két olyan szerzemény is a koncertrepertoárban, ami nem csak a közönségnek új, hanem nekik is. És ennek, persze sok más egyéb mellett, az Uncanney Valley pont eleget tesz.

8/10


Judák Bence

a Dismemberment Plan 2011-es visszatérése után, élőben: