„Amikor a világ kezd pixeleire esni” – Emilíana Torrini (interjú + albumhallgató)

Az idei Szigetet is megjárt izlandi Emilíana Torrini hatodik (vagy az ő számításai szerint negyedik) szólólemeze Tookah címmel tegnap, szeptember 9-én került boltokba. Az ezúttal is Dan Carey producerrel készült albumról, munkatempóról, pixelrendezgető-életmentő nagynénikről beszélgettünk. Az interjú végén pedig a teljes Tookah album végighallgatható.

- Az első lemezed, az 1994-es Spoon tulajdonképpen egy zenekari album volt, és aztán szólókarriered alatt is sokat vendégeskedtél, illetve sokszor működtél közre másokkal a saját dalaidban is. Hogyan működik ez nálad, időről időre elkezd hiányozni a közös munka?

- Szívesen működöm közre mások szerzeményeiben, vagy dolgozom közös dalokon más szerzőkkel, de sajnos mostanában erre már egyre ritkábban kerül sor. Az említett első lemez idején még nagyon fiatal voltam, azt hiszem tizenhat éves, éppen csak kezdtem felfedezni a zenét. Azt se tudtam, hogy képes vagyok-e popzenét énekelni. Klasszikust addigra már énekeltem, arról tudtam, hogy megy (nevet). De addig a pontig nem is igazán ismertem a popzenét, lemezbolt se volt a közelünkben, az albumok, amik megvoltak otthon, azok mind best of-albumok voltak. Épp emiatt a mai napig a kedvenc lemezeim mind best of-ok. (nevet)

- És milyen best of-ok voltak meg otthon?

- Például Best Of Love Songs! (nagyon nevet) De volt azért Best Of Leonard Cohen is. Különben sorlemezeket egyszerűen nem lehetett akkoriban kapni, úgyhogy természetes volt, hogy egy Best Of Dinah Washingtont vettem a boltban. De vissza kollaborációkhoz! Szóval, eleinte, például, amikor egy musicalben játszottam és ugyanakkor egy halfeldolgozó üzemben dolgoztam – volt egy kis minőségbeli ugrás a kettő között – akkor kezdtem felfedezni, hogy képes vagyok bármit elénekelni, hogy nagyon könnyen tudom váltogatni a hangomat. Úgyhogy én akkor tanultam meg énekelni, amikor az első lemezemet készítettem és ehhez elengedhetetlenek voltak a segítők. Aztán egyszerűen a tanulási folyamat miatt minden felkérést elvállaltam, soha nem mondtam nemet. Még csak az se érdekelt, hogy jók-e az adott zenék. Csak tanulni akartam és nagyon szerettem csinálni. És ez így ment a közös dalszerzésekkel is. Szóval ekkoriban kicsit sem voltam válogatós, aztán jött egy pont, amikor meg elegem lett ebből és onnantól nagyon-nagyon megválogatom, hogy miben vállalok közreműködést.

- Akkor ennek az útkeresésnek lehetett a része, hogy karriered elején olyan sok feldolgozást is készítettél. Ez is a saját hang megtaláláshoz vezető folyamat része volt?

- Pontosan! Azok a lemezek (az első két, kilencvenes évek közepi, csak Izlandon megjelent szólóalbum – a szerk.) csak a tanulás részét jelentették. Ha meg akarsz engem ismerni, akkor elkerülöd azokat a lemezeket! Nem mutatnak be engem semmilyen szinten, olyanok, mint a munkakópiák, azokat sem nézegeti senki, csak a kész műveket. Egy kislányt mutatnak, aki keresi a hangját. Olyanok, mintha mixtape-ek lennének, amiken én éneklem mások dalait és ezek a lemezek csak attól lehettek kicsit is érdekesek, hogy a szóban forgó dalokat sem ismerték sokan Izlandon. Már persze az én ismertségi körömben. Különben is teljesen magánkiadású lemezek, az elsőt éppenséggel az apukámnak készítettem születésnapi ajándékként! Szóval az én igazi zenei bemutatkozásom, az 1999-es album, a Love In The Time Of Science volt. Ha nem lenne internet, akkor ma már senki sem tudna a legkorábbi lemezeimről! És az nem is lenne baj. (nevet)

- Az említett első lemezzel tényleg megtaláltad a hangodat, ami popzenei környezetbe helyezett dalszerzőt mutatott, de a folytatással, a 2005-ös Fisherman’s Womannel ez az elektronikus, triphopos hangzás nagyon sokat változott a folk, az akusztikus hangszerelések felé.

- Öt év telt el a két lemez készítése között, még ha akartam volna, se tudtam volna az első lemez megszólalását elérni. Folyamatos fejlődésként szeretném megélni a karrierem, de ez a folyamat egy ilyen nagy időbeli ugrásnál nem feltétlenül látható. Ha 1999 és 2005 között minden évben csináltam volna egy lemezt, akkor is ide jutottam volna el, csak látható lett volna, hogy hogyan.

- Viszont azóta sem adsz ki sokkal sűrűbben lemezeket, ezután három év múlva érkezett a következő (Me And Armini), és erre rá most megint öt év után jön ki az új albumod. Úgy tűnik, hogy maximalista vagy és mindig csak a legjobbat szeretnéd megmutatni.

- Több minden is közrejátszik ebben. Nem feltétlenül szeretnék ekkora szüneteket a lemezeim között, de valahogy mindig így alakul. Nagyon keményen dolgozom minden egyes dalon, sokszor évekig tart egy lemez elkészítése és utána feltétlenül szeretek egy kis szünetet tartani, nem foglalkozni zenével legalább egy évig, újra csak a családdal és a barátokkal törődni, ezek a dolgok pedig összeadódnak. Szeretek hagyományos életet is élni, nem a lemezkészítés és turnézás vándorcigány-életét. De aztán mindig eljön ez a pillanat (hatalmas levegőt vesz, mint aki víz alól jött fel éppen) „zenét akarok csinálni! Most!” (nevet) Ha nekem minden évben, vagy már csak kétévente is lemezt kellene készítenem, az kikészítene. Értelmetlen lenne számomra.

- A Tookah első hallásra valahol félúton helyezkedik el a Me And Armini és a Fisherman’s Woman között. Volt vele ilyen célod, vagy most új területeket is igyekeztél felfedezni?

- Egyáltalán nem akartam új területeket bejárni. Nem is volt semmilyen alapvető szándékom, hanem hagytam, hogy a dalok vigyenek el oda, ahová szeretnének megérkezni. A zenekészítés számomra mindig is utazás, annak kell lennie. Eközben persze mindig felkapok új hangzásokat és a szövegeknek is kell, hogy legyen új varázsa. Mielőtt elkezdtem a lemezt, nem volt semmi szövegem, úgyhogy most azzal kezdtem, hogy nagyon keményen dolgoztam a dalszövegeken. Aztán ahogy kezdtek alakulni hozzájuk a dalok, akkor meg a hangzáson ügyködtem folyamatosan. Teljes elfoglaltságot igényelő feladatok ezek. Főleg a dalszövegek, amelyek egy-egy adott időszakot reprezentálnak az életemből. Egy kétperces dalba annyi mindent bele lehet sűríteni, egy életet is akár! Ez lett a kedvenc lemezem, nagyon sokat jelent nekem. Ugyanolyan intenzív, mint a Fisherman’s Woman, ezt a két lemezt szeretem a legjobban.

- Nekem kapásból az Elisabet című dal emelkedett ki, nagyon emelkedett és kicsit drámai felvétel, miről szól?

- A nagynénémről, azaz anyukám húgáról, aki viszont csak három évvel idősebb nálam, úgyhogy együtt nőttünk fel. Azt hiszem, ha mindenkinek lenne egy Elisabetje, akkor világ sokkal-sokkal jobb hely lenne. Nagyon szeretem őt és a teljes szívem benne van abban a dalban. Amikor a világ kezd pixeleire esni, akkor beszélek vele és újra látom a teljes képet.

- Az Animal Games viszont klasszikusan kislemezes szám, élettel teli, fülbemászó, meg fog jelenni ilyen formában?

- Őszintén fogalmam sincs, hogy mi a lemezcég terve ezzel kapcsolatban, de az biztos, hogy kedves dal és eléggé fülbemászó is.

- Ha már fülbemászó kislemezek, állandó producereddel, Dan Carey-vel írtatok Kylie Minogue-nak egy hatalmas slágert Slow címmel, úgy tűnt, hogy ez a fajta munka is jól illik hozzád, hogyhogy azóta nem volt ilyenre példa?

- Ha valaki felkérne, valószínűleg elvállalnám.

KYLIE MINOGUE NEMCSAK TORRINIT NEM KÉRTE FEL ÚJ DALRA, DE MENEDZSERÉT IS KIRÚGTA.

- Azt nem hiszem el, hogy azután a szám után senki sem keresett meg hasonló felkéréssel!

- Pedig nem sűrűn kapok felkéréseket! Talán, mert tudják rólam, hogy nem könnyen megyek bele kompromisszumokba. Nagyon kemény tudok lenni, ha zenéről van szó. Például azt is szeretem kiválasztani, hogy ki remixelheti és ki nem a dalaimat. És persze ott vannak a kiadók, „tegyetek oda még egy kis basszust!”, én meg erre: „nem, nem lesz ott basszus.” (nevet) Szóval, lehet elterjedt rólam, hogy a velem való munka nem egy könnyed, zökkenőmentes utazás, de hát ez van. (nevet)

interjú: Dömötör Endre
fotó: Lékó Tamás

ez pedig Torrini új nagylemeze, teljes hosszában: