Deerhunter: Monomania (lemezkritika)

Bradford Cox és Lockett Pundt az előző Deerhunteer-csúcslemez óta kiélték magukat saját projektjeikben (Atlas Sound és Lotus Plaza ugyebár, előbbit 2011-ben, utóbbit 2012-ben tettük az ötven kedvenc lemezünk közé év végén), majd három év után ismét Deerhunter néven terelik egy irányba zenei ötleteiket.

Kiadó: 4AD / Neon Music

Megjelenés: 2013. május 8.

Stílus: indie rock, garázs-rock

Kulcsdal: T.H.M.

Klág kolléga, az előző Deerhunter-lemez, a 2010-es Halcyon Digest kapcsán azt írta, hogy a zenekar életműve olyan, mintha végignéznénk egy gyémánt csiszolásának a folyamatát. A 2005-ös debütáló Turn It Up Faggot nyers tömbjéből öt év alatt tényleg lett egy minden oldaláról egyformán ragyogó ékkő. Az aprólékos fejlődési folyamat alatt megannyi stílus vonult fel a zenekar repertoárjában: zajos rock, garázs-rock, kísérleti posztpunk, shoegaze, drone, ambient, indie rock, dream-pop. Ha akarjuk, szép ívet láthatunk bele az eddig ötlemezes életműbe, ha akarjuk – és ez talán még valósabb – láthatjuk lemezről-lemezre meglepetést okozó, szándékosan új utakat kereső kalandozásnak. A lényeg a második lemez óta változatlan, Bradford Cox alapító gitáros-énekes és a hozzá csatlakozó (hamarosan legjobb baráttá váló) Lockett Pundt gitáros-énekes-multiinstrumentalista közös dalai egészen magas színvonalat képviselnek, nyugodt szívvel nevezhetők generációjuk kimagasló tehetségeinek. A Deerhunter többi zenésze ugyan gyakran váltakozik (ezelőtt a friss lemez előtt is jött két új tag), de a zenekar szempontjából fontosabb, hogy fő dalszerzőik szólóprojekjeikben kiengedik magukból a felesleges gőzt, hogy itt egocsatáktól mentesen csak a legjobb formájukat mutassák.

Ez volt eddig a felosztás, szerencsére már az első hallgatás után egyértelmű, hogy az eddigi leghosszabb Deerhunter-szünetet követő Monomanian is pontosan ez a helyzet. A garázsosabbnak, keményebbnek ígért anyag egy kicsit valóban visszakacsint a kezdeti zajosabb időkre, többségében viszont minden korábbinál poposabb a megszólalás, úgyhogy a karrier legjavának megmutatására is gondolhatunk a lemez hallgatása közben. Talán ezért is lehet, hogy többedszeri hallgatás után lesz csak könnyebb karakterizálni ezt az albumot. Hogy mi a Monomania? Elsősorban egy nagyon sok ponton sérült dalszerző hihetetlenül életerős kiáltványa/vallomása/összegzése az egyetlen dolog iránt, ami nem hagyta cserben, amire mindig számíthat, amit monomániásan fejleszthet egyenesen a tökélyig. A zeneiség annyira átjárja ezeket a többnyire tökéletes dalokat, hogy nem lehet nem arra gondolni: az, hogy vannak ilyen megingathatatlan dalszerzők és van a szavakkal úgyis csak elmaszatolható zenéjük, az valami elképesztően szuper dolog.

9/10

Dömötör Endre

a címadó dal videós megjelenítése: