„Egyszeri és megismételhetetlen” – Rhye

A kanadai (Mike Milosh) és dán (Robin Hannibal) tagokból álló, Los Angeles-ben alakult, Globálradar rovatunkban is bemutatott Rhye adta ki az év egyik legjobb poplemezét Woman címmel. A légies, ugyanakkor absztrakt elektronikus soulpop zenét készítő duó dán felével, Robinnal beszélgettünk speciálisan kezelt hatásokról, bátran használt üres terekről és az imidzs jelentékteleségéről.

- Robin, te Dániából származol, de Kaliforniában élsz, jó rálátásod lehet szülőhazád zenei életére, szerinted mi áll a dán popzene elmúlt évtizedének sikerei mögött?

- Nehéz megítélni, hiába élek máshol, mégiscsak onnan származom, abban a közegben kezdtem zenélni. Azt mondanám, hogy nagyon szerencsés emberek vagyunk. Dánia jó karban van, nagyon működőképes rendszerben zajlanak a dolgok, politikailag, társadalmilag egyaránt. Mindenkinek esélye van a kiteljesedésre, művészi értelemben is. Na ez, amit nem sok helyen tapasztaltam a világban. Azt, hogy valaki évekig kísérletezhessen valamivel, amiben eleinte esetleg nem is sikeres. A legtöbb helyen nincs mögötted támogatás, amit létrehozol, annak akkor és ott azonnal működnie kell, különben elesel. Dániában viszont van idő az önfejlesztésre.

- Mit gondolsz, korábbi zenekaroddal, a kétezres évek végén egészen felkapott Quadronnal is eljuthattál volna olyan sikerekig, mint a Rhye-jal?

- Nos, épp most írtunk alá egy major kiadós szerződést a Quadronnal, szóval még akár el is jöhet ez az idő (nevet). Természetesen lehetetlen megítélni, hogy mi fog történni, de most egészen bizakodó mindenki a Quadron körül is. A zene szerintem ugyanolyan jó, mint Rhye, úgyhogy reménykedek.

- Milosh-sal azután alakítottátok meg a Rhye-t, miután egyszerre költöztetek Los Angeles-be és voltatok mindketten nagyon szerelmesek. Előbb megvolt a lemez témája és címe (Woman), mint a dalok?

- (nevet) Igen, ez jogos kérdés. De így is volt, meg nem is. A dalszerzés óhatatlanul is személyes élményekből táplálkozik. A személyes hit vezérli. Az, hogy mi minden történik az életünkben, hogy ezek a történések milyen érzelmeket generálnak. De tudatos témaválasztás nem volt a lemez hátterében. Amikor elkezdtük a dalokat összegyűjteni, akkor állt össze, hogy miről is fog szólni. Mit mutatnak ezek a dalok? A nők iránti szeretetünket, szerelmünket, tiszteletünket. Úgy általában, hogy milyen hatalmas érzés szerelmesnek lenni egy nőbe. És persze konkrétan azokba a nőkbe, akikbe mi ketten szerelmesek vagyunk. A címadó dal, a Woman volt az első szerzeményünk ehhez a lemezhez, szóval eléggé kézenfekvő mindez. Úgy éreztük, hogy olyan irányra álltunk rá ezzel a felvétellel, amilyen irányba nem sokan indulnak el mostanában. Olyan tradicionális dalokat szerettünk volna írni, mint amilyen az Ave Maria. Minden nagyon természetesen zajlott le ennél a lemeznél, mindketten olyan nőbe lettünk szerelmesek, akik L.A.-ben laknak, mindketten odaköltöztünk, amikor leültünk a szintetizátorainkhoz ugyanolyan témákat kezdtünk játszani, és ugyanolyan dalokban gondolkodtunk. Akkor írtunk új számot, amikor történt valami az életünkben, amiről érdemes volt számot írni.

- Az újságírók lusták, ha valaki kitalálja a zenétekre, hogy olyan, mint Sade, vagy az XX, és tényleg húzható is valamiféle párhuzam, akkor azt mindenki átveszi. Mi az, amit tényleg hallgattatok a lemez készítése előtt, mi hatott rátok?

- Tetszik ez a kérdés, nagyon diplomatikusan kérdezel rá, hogy tényleg hallgattunk-e Sade-t (nevet). Ténylegesen nagyon szeretjük az xx-et, és Sade-t, és őszintén, nagyon megtisztelő, hogy hozzájuk hasonlítják a mi dalainkat, hiszen mindegyikük rengeteget tett már a zenéért. De az igazság az, hogy nem hallgattunk se Sade-t, se xx-et és nem voltak ránk közvetlen hatással. Nekünk arról szól a zeneszerzés, hogy ne féljünk általa kimutatni az érzelmeinket, szerintem Sade és az xx pontosan ugyanezt teszi más-más eszközökkel, de pontosan ezért kapcsolódnak össze az emberek fejében azok a zenék, a mieinkkel. Rengeteg mindent hallgatunk amúgy, de igyekszünk nem használni dalokat direkt hatásként. Inkább általában beszélünk a zenéről az írás folyamatában, hogy „ide jó lenne egy kis nyolcvanas évekbeli New York-i disco, de úgy mintha a Hot Chip játszaná”, vagy bedobjuk David Bowie-t: „vajon Bowie hogyan oldaná meg ezt a disco-számot?” Ez konkrétan megtörtént, a Hunger című szerzemény esetében. Vagy, hogy hogyan tudnánk egy repetitív groove-ot úgy körbeágyazni klasszikus elemekkel, hogy fel se tűnjön, hogy végig ugyanaz a monoton ritmus döcög. Mindketten sok berlini technot hallgatunk, hogyan tudnánk a magunk képére formálni? Ilyen kérdések izgatnak minket és a hatásokat is így kezeljük.

- A Woman nagyon egyszerű, nagyon könnyen csúszó lemeznek hangzik, valójában viszont nagyon is összetett, a rajta hallható zene nagyon is komplikált. Hogyan értétek el ezt a hatást?

- Nagyon örülök, hogy ezt mondod, mert egészen pontosan ez volt a szándékunk. Az, hogy azonnal megnyíló, könnyen átélhető legyen, de ha odafigyelve hallgatod, akkor rájöhetsz, hogy mennyi sávból, mennyire apró részletekből épül fel. Mike és az én számomra a zene soha nem fog a magamutogatásról szólni. Soha nem fog a technikai részéletek elemezgetéséről, és azok feltűnő mutogatásáról szólni. Soha nem fog az eszközök halmozásáról sem szólni. Ha egy dal nem nyílik meg az embereknek, akkor számunkra értelmetlen volt elkészíteni. Ugyanakkor mindennek megvan a helye egy dalon belül is. Ha egy részletet nem veszel észre, attól még lehet fontos elem, mert ha nem lenne ott, akkor nem ugyanarról a dalról beszélnénk. De az egyszerűségre való törekvés mindvégig jellemzett bennünket. Ha egy részletre nincs szükséged, ha csak cicoma, akkor dobd el! Ami a modern zenében nagyon gyakran hiányzik, az a negatív tér. Olyan egyszerű még egy és még egy újabb réteget felvinni, újabb sávot hozzáadni, újabb produkciós trükköt bevetni. De nincs szükség rá. Egy idő után nem ad a felvételhez semmit. Nem változtat a dinamikán. A zenészek manapság inkább félnek attól, hogy elvegyenek egy dalból, hogy üres tereket hagyjanak egy dalban. Építeni, építeni egészen a robbanásig, hogy aztán jöjjön egy kontraszt: ez az, ami uralkodik pillanatnyilag. Szerintünk viszont egy dalnak teljes terjedelmében képesnek kell lennie érzelmeket kifejezni.

- A zenekari imidzsetek is erről szól kissé, nem mutatni túl sokat magatokból, nem kérkedni. Létezik rólatok olyan promóciós fotó, ahol csak az árnyékotok látszik.

- Egyszerűen nem akartuk, hogy a zene rólunk szóljon. A zene legyen ott, álljon meg a saját lábán, ne kelljen hozzá csak azért arcokat társítani, hogy eladható legyen. Lényegtelen, hogy mi hogyan nézünk ki. A zenénk nem attitűd zene. Nem arról szól, hogy mondjunk valami botrányosat. Nem próbálunk meg rejtőzködni, mindenhol ott a nevünk, az arcunk is látszik néhány fotón, és még csak nem is ezzel a titokzatossággal akarunk feltűnni. Egyszerűen lényegtelen.

- Elkezdtetek élőben is játszani, mennyit kellett alakítani a dalokon, hogy koncerten is megszólaltathatók legyenek?

- A lényeg egy élő produkciónál, hogy legyen egy nagyon jó zenekarod. És nekünk van egy nagyon jó zenekarunk. A hangszeresek többsége játszott is a lemezen. Volt, ahol adtunk a dalokhoz új részleteket, kicsit változtattunk rajtuk, de ez szándékos is részünkről, ugyanis lemezen vagy koncerten zenét hallgatni két tökéletesen különböző élmény kell, hogy legyen. Egy koncertet nem tudsz megismételni még egyszer ugyanúgy, ezért kicsit törekszünk is arra, hogy a zenekari hangzás uralkodjon. Hogy egyszeri és megismételhetetlen legyen.

interjú: Dömötör Endre

a Rhye élőben a Los Angeles-i Boiler Roomban: