„Önazonos az új lemez” – Heaven Street Seven-interjú, 2. rész

A Heaven Street Seven egy helykereső, kissé elbizonytalanodó korszak után elkészítette karrierje egyik legerősebb albumát Felkeltem a reggelt címmel. Kétrészes interjúnk első fejezetében Szűcs Krisztiánnal és Németh Róberttel közösen áttekintettük az elmúlt tíz év fordulópontjait és az új lemezhez vezető utat, a második részben pedig sorra vesszük a 2002-es Kisfilmek a nagyvilágból óta megjelent albumokat, valamint beszélgetünk az új anyagról.

- Az 1998-as Budapest Dolls és a 2008-as Jazz között kétéves periodicitásban jöttek ki az albumaitok. Volt ebben tudatosság, vagy egyszerűen csak így alakult? Ilyen tempóban születik meg nálatok egy nagylemez és kész.

Krisztián: - Nem nagyon volt benne tudatosság és nem feltétlenül ilyen tempóban jönnek a dalok, de valamiért így alakult, hogy mindig páros évben tudtunk kijönni egy albummal. Megjelenik egy lemez, játsszuk a számokat koncerteken, felmerül az igény, hogy írjunk újakat, nagyjából így. Persze dalok folyamatosan születnek, vannak a mostani lemezen is olyanok, amik már nagyon régóta, több mint tíz éve várják, hogy dalvázlatból dallá váljanak. Dolgozok a fiókba elég keményen (nevet). Az ötleteim egy része a fejemben van, egy része füzetekben, egy harmadik része pedig mindenféle ketyeréken és ez már sok, három különböző helyről összeszerkeszteni őket. Rengeteg elem, gitártémák, szövegrészletek keresik a helyüket, de a legjobbak előbb-utóbb megtalálják azt, oda kerülnek, ahová valók. Lehet, hogy tíz év múlva lesz belőlük dal, de akkor is. Azt soha nem értettem, hogy egy zenekar hogyan képes úgy lemezt készíteni, hogy bemennek a próbaterembe négy hétre és megírják az anyagot. Ezt én el nem tudom képzelni. Folyamatosan csinálgatjuk a számokat, amikor készen van egy, akkor fel lehet venni.

A ZENEKAR ÚJ ALBUMA FENT VAN YOUTUBE-ON, ÉS NÁLUNK IS MEGHALLGATHATÓ.

- Akkor folytassuk a lemezekkel is az elmúlt tíz év összegzését. A 2002-es Kisfilmek a nagyvilágból nekem az egyik kedvenc Heaven-lemezem, ti viszont nem szoktátok annyira szeretni. Legalábbis utólag ezt a képet tudom összerakni. Igaz ez?

Robi: - Meg kellene újra hallgatni, már rég hallottam utoljára.

Krisztián: - Én szeretem különben, csak nagyon idegesítően szól.

Robi: - Elkeserítő-átkozott módon készült. Nagyigényű dalok, megvan a stúdióidő, felvesszük. Ez volt a terv, ám ekkor a producerünknek Bernie-nek (Bernard Hahn, a HS7 korai lemezeinek állandó német producere – a szerk.) Bécsből kellett visszafordulnia, mert 41 fokos láza volt. Ott álltunk a stúdióban, hogy most akkor mi van.

Krisztián: - Nem volt gazdája a lemeznek technikai szempontból. Japán még tanonc volt ekkoriban.

Robi: - Mégis ő vezényelte le bizonyos szempontból, hősiesen kezébe vette a sztorit. Felvettük, ahogy tudtuk, majd jött Bernie és nagyon sok utómunkát kellett végezni, mert nem az ő nagyon profi sztenderdjei szerint készültek el a felvételek. Nagy kín volt az anyagot toldozgatni. Viszont a dalok elég jók azon a lemezen.

Krisztián: - Ilyen szempontból hasonlít a Jazz-hez, a kaotikus körülmények miatt. Nem hiszem, hogy nem szeretnénk. Még ezen emlékek ellenére is szeretjük. Van rajta négy-öt szám, amit a mai napig rendszeresen játszunk. Sőt, olyanok is vannak azon a lemezen, amit nagyon szívesen játszanánk, ha beleférne a programba.

Robi: - Nekem az nem tetszett benne akkoriban, hogy nagyon sterilnek tűnt, de ma már lehet nem így gondolnám.

Krisztián: - Az jó, ha jól szól egy lemez, de bizonyos távlatból már nem feltétlenül ezzel foglalkozol, hanem azzal, hogy milyen dalok vannak rajta. Bár az is igaz, hogy lehet elbaszni egy felvételt vagy keverést úgy, hogy ne derüljön ki, hogy milyen jó dal, de ilyen talán ritkán volt velünk (nevet).

- A Szállj ki és gyalogolj! egy pöpec, odakent album. Reakció volt az előzőre?

Robi: - Igen, ez is volt vele a cél. Pont a Kisfilmek után, amit akkor mindenki úgy érzett, hogy az egy kicsit szétfolyó, szép lemez, hogy most akkor legyen egy, amin odatesszük magunkat.

Krisztián: - A gitárhangzásokkal utólag nem vagyok kibékülve, de az egy elég komplett album.

- Ez volt az utolsó lemez, amin Balczer Gábor volt a szólógitáros. Hogyan történt a távozása?

Krisztián: - Legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy bizonyos értelemben nem tudtunk egy nyelvet beszélni.

Robi: - Teljesen korrekt ez a meghatározás, eltávolodtunk egymástól.

Krisztián: - A Cibát (Balczer Gábort - a szerk.) én a mai napig zseniális gitárosnak tartom.

Robi: - Nagyon sajnálom, hogy nem maradt benne a rock’n’rollban.

Krisztián: - Ezzel együtt a zenében is egyre nehezebben értettük meg egymást. Sajnos az ilyen előfordul, meg persze időközben változnak is az emberek. Tök jóban vagyunk vele, a 15 éves koncerten játszott is.

- A 2006-os Tudom, hogy szeretsz titokban című albumot már Ábrahám Zsolttal vettétek fel, egy régóta működő zenekar életében azért tud nagy váltás lenni a fő gitárosi poszton történő csere. Nálatok ez hogyan zajlott?

Krisztián: - Már nagyon régóta ismertük, tudtuk, hogy milyen jó gitáros

Robi: - Emlékszem éppen turnéban voltunk és nagyon gyorsan meg kellett tanulnia a programot, gyakorlatilag egy-két hét alatt.

Krisztián: - Viszonylag egyszerűen lezajló váltás volt, Zsolt pedig gyorsan beszállt a kreatív folyamatokba is.

- A Tudom, hogy szeretsz titokbant általában a zenekar egyik legfontosabb albumaként szokták/szoktátok emlegetni. Ezt tartjátok az egyik legjobbnak is?

Krisztián: - Igen, mondhatjuk így.

Robi: - Nagyon sok helyről ezt kapjuk visszajelzésként, olyanoktól is, akik nem rajongók, vagy szakmabeliek. Úgy látszik ezzel a lemezzel sok mindenkit meg tudtunk érinteni. Továbbá ekkor nyertük meg a cannes-i MIDEM-en az Európai áttörés-díját, és utána elkészült a lemez angolul is. Volt körülöttünk egy turbulencia, angol kiadás, satöbbi.

Krisztián: - Le is gyártották a lemezt, ott áll valahol egy raktárban.

Robi: - Akkor is megláttuk a saját határainkat, próbáltunk a magunk módján ráfeküdni erre, hogy esetleg egy európai megjelenés legyen.

Krisztián: - Bíztunk a kiadóban is, hogy valamilyen szinten oda tud állni a produkció mellé. meg a cannes-i díj is felcsillantott valami reményt, nem mintha bármit is kellene, hogy jelentsen, ha valaki ad a zenekarnak egy plecsnit.

- De aztán ennek a díjnak nem nagyon lett hatása.

Krisztián: - Egy szóban azt lehet mondani, hogy nem. (nevet) Nem lett semmilyen eredménye. Pedig ekkoriban zajlott a Church-csel közös európai turné is.

Robi: - Azon a turnén azt láttuk, hogy kiállunk egy klubban három-négyszáz olyan ember elé, aki nem ismeri a zenénket és az mégis működik feléjük. Volt olyan csávó, aki két egymás követő turnéállomáson is feltűnt, a második este már énekelte az egyik dalt. Ilyen apróságokból volt sok jel, ami azt sugallta, hogy működőképes lehetne. Ezek a jelek persze a zenekar prizmáján keresztül ebben a felfokozott állapotban felnagyítódnak.

Krisztián: - Itt érett be leginkább az, amiről korábban beszéltünk, hogy infrastrukturálisan nem voltunk jó helyzetben. Hogy ezzel a területtel nem foglalkoztunk tudatosan és igazából lövésünk sem volt róla, hogy hogyan foglalkozzunk vele. Úgy gondoltuk és ma is úgy gondoljuk, hogy elég jó dolgot letettünk az asztalra, talán az addigi legjobbat. Azt látjuk, hogy értékelnék is, még külföldön is, és mindezzel kitörölhetjük a seggünket. Nagyjából így éreztük magunkat.

Robi: - És akkor már nem voltunk egy fiatal zenekar. Harmincasok voltunk, arra már nem lehetett építeni, hogy most figyel fel ránk a közönség. Egy jól működő struktúrában kellett volna léteznünk, de e helyett egy vákuumba kerültünk.

Krisztián: - Azért azt hozzá kell tenni, hogy nagyon kevés olyan zenekar volt ekkor is Magyarországon, amelyiknek komolyan vehető háttere volt.

- És ekkor bevonultatok a stúdióba, hogy „na jó, akkor mindegy mi van velünk, hiába csinálunk tökéletes gitárpop-lemezt, lehet bátran kísérletezni.” Ebből lett a Jazz?

Krisztián: - Egyrészt, másrészt meg volt a fejünkben egy kis gond. Nem nagyon tudtuk összerakni a képet, hogy mi a fasz is van? Most, hogy mondod tényleg megvolt bennünk ez az érzés, hogy akkor most hova tovább? Talán így voltunk vele, még ha nem is tudatosan, mert ez most jutott életemben először eszembe, ahogy mondtad. Kitaláltuk, hogy legyen külső producer, a Tövisházi Ambrus. Abban voltak tök jó dolgok egyébként. Voltak dalok, amikhez az Ambrus határozottan hozzányúlt és tök jól sültek el. De az egész valahogy mégse állt össze.

Robi: - Ambrus akkor éppen dolgozott máson is. Japán már majdnem birtokában volt annak a szakmai tudásnak, aminek most 120%-osan, de még mégse tudott irányítani.

Krisztián: - Nem volt igazi gazdája a lemeznek, úgy mint a Kisfilmeknél. És néha a szövegek terén is a fejemet fogom utólag, ma már kiérzem belőlük a kétségbeesett erőlködést, ami akkor lehet, hogy benne volt a zenekarban. Vannak jó szövegek a lemezen, de van jópár, amit ma nagyon máshogy közelítenék meg. Ilyen értelemben ez egy krízis-lemez volt.

Robi: - Továbbá ekkor volt az, hogy kitettük a lemezt egy weboldalra meghallgatóba, ami ugyan azt hiszem, hogy úttörő volt itthon, de a kreatív folyamatokat oldalba hugyozta. Kitaláltunk a magunk bénácska módján egy projektet, határidőket szabtunk, előbb kellett emiatt befejezni a keverést. Próbáltunk minden szinten újat nyújtani és sok helyen összedőlt a felépítmény a súly alatt. Abban a formájában nem bírta el a zenekar.

Krisztián: - És legyünk őszinték, akkoriban jelent meg négy-öt zenekar, akiknek hasonló volt a közönségük a miénkhez. 2000-től, amikor ismert zenekar lettünk, 2007-ig sokkal kevesebb együttes tűnt fel…

Robi: - …olyan, amelyik nagy erővel megjelent volna a képben.

Krisztián: - De 2008 körül meg igen, felbukkant jó néhány.

Robi: - Hirtelen elkezdett versengő lenni az a szcéna, ami előtte nem volt az.

SZŰCS KRISZTIÁN PROFÜL ROVATUNKBAN KRITIZÁLJA A GRIZZLY BEAR IDEI ALBUMÁT.

- Már korábban is voltak kitekintéseitek a Heaven-ből, főleg neked Krisztián, a Neo, Yonderboi. De ezen a ponton elindítottál egy másik saját zenekart The Twist néven (a 2010-es bemutatkozó lemez Live Through The Cool címmel jelent meg). Mennyi köze volt ennek a zenekarnak a HS7 akkori állapotához?

Krisztián: - Ehhez a jelenséghez, ami a Heaven körül volt, bizonyára volt köze, de ezen annyit nem gondolkodtam. Volt egy csomó számom, amit egy másik verzióban szerettem volna megcsinálni. Borzasztó nagy elképzelés e mögött sem volt. Alighanem a krízisesebb állapotnak is betudhatjuk, ami a HS7 körül volt ekkoriban.

- Egyszeri projektnek szántad?

Krisztián: - Nem tudom (nevet). Amiről azt hiszi a közönség, hogy tudatos, hú de mennyire kitalált, az sokszor egyáltalán nem az, csak úgy alakult. Ez is ilyen.

Robi: - Nyilván sokan megkérdezték ezt akkoriban, hogy ez most miért van? De nem lehetett az adekvát kérdésekre adekvát válaszokat adni.

A TWIST NÁLUNK TARTOTTA MOVE ANY MOUNTAIN CÍMŰ SHAMEN-FELDOLGOZÁSÁNAK KLIPPREMIERJÉT.

- Volt valami új módszer a Felkeltem a reggelt megírásakor?

Krisztián: - Igen, az most volt. Mindig voltak hangszerelési elképzeléseim, de mivel totál analfabéta vagyok technikailag, ezért azokat soha nem tudtam vázolni. Most viszont volt otthon egy nagyon egyszerű berendezésem, amivel megtanultam demókat rögzíteni, illetve Japánnal a próbateremben is vettünk fel demókat, tehát elég komoly dalvázlatokkal érkeztünk el a lemezfelvételig, és ez korábban egyáltalán nem volt ránk jellemző. Levittem egy ötletet, mindenki hozzátette a magáét, ami tök jó volt, ugyanakkor volt néha hiányérzetem is, hogy nem az lett, ami a fejemben megfogant, mert nem tudtam átadni pontosan.

Robi: - Lost In Translation.

Krisztián: - Most ez orvosolva lett. Sokkal egyszerűbb, ha megmutatom, mint ha eldúdolom, sok mindent nem lehet úgy pontosan átadni. A másik döntő különbség, hogy most szerencsére nem egyetlen etapban kellett felvenni mindent, aztán gyorsan lekeverni, aztán már maszterelés is van, amikor rájövünk, hogy ez kurvára nem jó így, gyorsan még valamit változtassunk, hanem volt ideje leülepednie mindennek.

Robi: - Gyakorlatilag összeállt egy technikai háttér, mint egy házistúdióban és nem egy hónap alatt zavartunk le mindent, hanem egy hosszú, elnyújtott időszak alatt dolgozhattunk.

Krisztián: - Egy jó fél éven keresztül dolgoztunk a lemezen, szépen komótosan. Belefért, hogy átírjunk közben számokat. Ezzel együtt most is volt egy dal, amit két órával a maszter előtt még átfogalmaztunk (nevetnek).

- A Felkeltem a reggelt személyesebb hangvételű a szövegek terén, a Jazz-nél mindenképpen, de talán a teljes Heaven-katalógus tekintetében is.

Krisztián: - Rá kellett jönnöm, hogy az én számból ez a megközelítés hitelesebb, a Jazznél valóban voltak olyan megmondósabb próbálkozásaim, amik nemcsak azért nem működtek, mert esetleg nem sikerültek jól, hanem, mert a karakteremhez egyszerűen nem illettek. Az is erősen hozzátartozik ahhoz, hogy jó dolgot csináljon az ember, ha rájön, hogy ő saját maga miben jó, és mi az, amit nem érdemes erőltetni. Ilyen értelemben is nagyon önazonos az új lemez.

- Ugyanakkor a lemez tőletek szokatlanabb világú dalai sem tűnnek idegen testnek a lemezanyagon, például az egészen elektronika-központú Zselé is önazonos tudott maradni.

Krisztián: - Ez egy szintis számnak indult, eredetileg nem volt ennyire elektrós, de Japán elkezdte pedzegetni, hogy menjünk ebbe az irányba és nagyon összevágott a szöveggel. Talán ezért sem tűnik idegennek. Ha lecsupaszítjuk, akkor az valószínűleg a legsötétebb szám a lemezen, de a hangszerelés ellenpontja miatt mégis jól működik.

- A személyesség a lemez vége felé különösen felerősödik. A 974-ben a kedvenc filmedre (Andrej Tarkovszkij: Tükör) reflektálsz, de a dal ordít a Cseh Tamás-párhuzamért is, a Cseh-Bereményi páros A 74-es év című száma óhatatlanul is eszembe jutott.

Krisztián: - Nagyon jó meglátás (nevet). Konkrétan benne volt a szövegben Cseh Tamás neve, de a dal átalakulása miatt végül kikerült. Valami ilyesmi volt benne, hogy „974-ben semmi olyanra nem emlékszem, amire Cseh Tamás, de egyikünk sem hibás.” Tarkovszkijt pedig nem szeretném túlragozni. Órákig lehet a Tükörről beszélni, de azt nem lehet kimondani, hogy miért az a világ legjobb filmje.

Robi: - Ez volt az a szám, ami az utolsó utáni pillanatban nyerte el végső formáját.

A HS7 NÁLUNK TARTOTTA A RÉTEN CÍMŰ DALÁNAK KLIPPREMIERJÉT.

- A záró Úristenről azt írtátok, hogy egy „szakrális térben felvett, nem szakrális dolgokról szóló szám.” Ennek mi a története?

Krisztián: - Voltunk egy templomban Szilvásváradon, nyaralás közben. Van egy nagyon szép körtemplom, brutális akusztikával. Ott elkezdtem énekelni és a Japán kamerával rögzítette, majd miután megszületett ez a szám, akkor rájöttünk, hogy ott kell felvenni. Sajnos nem engedélyezték, el kellett küldeni előre a szöveget és azt mondták, hogy ez nem az Isten nagyságát, hanem az ember gyarlóságát fejezi ki.

Robi: - Pedig hát az ember gyarlósága ugye pont az Isten nagysága.

Krisztián: - Úgyhogy az lett a kompromisszum, hogy akkor egy másik nagyon szép akusztikájú helyen vesszük fel. Törökbálinton van egy iskola, ami templomból került átalakításra, de még mindig inkább úgy néz ki, mint egy templom. Az lett a mi szakrális terünk.

interjú: Dömötör Endre