„Benőtt a fejünk lágya” – Heaven Street Seven-interjú, 1. rész

A Heaven Street Seven egy helykereső, kissé elbizonytalanodó korszak után elkészítette karrierje egyik legerősebb albumát Felkeltem a reggelt címmel. Kétrészes interjúnk első fejezetében Szűcs Krisztiánnal és Németh Róberttel közösen áttekintettük az elmúlt tíz év fordulópontjait és az új lemezhez vezető utat (az itt olvasható második részben pedig az elmúlt tíz év HS7-albumait és az új lemezt helyeztük a beszélgetés középpontjába).

- Pontosan tíz éve készítettem veletek egy nagyinterjút, amely a HS7 addigi karrierjét foglalta össze. Az a beszélgetés úgy zárult, hogy készültetek a Kisfilmek a nagyvilágból című aktuális lemezetek turnéjára, és azt mondtátok, hogy Magyarországon hétvégenként van turné, illetve hogy egy éve folyamatosan turnéban vagytok, sőt hat éve folyamatosan turnéban vagytok. Változott ezen a téren valami?

Szűcs Krisztián: - Akkor ez a szám most tizenhat. Tizenhat éve vagyunk folyamatosan turnéban.

- Nem változott semmi.

Németh Róbert: - Ilyen szinten az utóbbi időben szerencsére azért voltak változások.

Krisztián: - Számszerűségét és jellegét tekintve a magyarországi koncertezési lehetőségek annyira nem változtak. Nagyon kevés hely van, ahol játszani lehet és nincs értelme turnéról beszélni. Egy adott helyre évente egyszer-kétszer elvetődik az ember, de ezt nem lehet turnénak nevezni. Arra jöttünk rá, hogy mivel az embereknek általában nincsen pénze ilyen hülyeségekre, hogy koncertre járni, ezért az esemény jellegű dolgokat jobban előnyben részesítik. Ha két-három olyan zenekar játszik együtt mondjuk Szolnokon vagy Kaposváron, akik se túl közel, se túl távol nincsenek egymástól stílusban, akkor az egészséges vonzerőt tud teremteni. Van egy efféle összefogás-kényszer, ami valahol kényszer, ugyanakkor meg mindenkinek tök jó is, hogy több ember van, nagyobb figyelem irányul és a nézők is többet kapnak.

Robi: - Az elmúlt egy év azért egy eléggé különálló rész ebben az elmúlt tíz évben, mert sok minden változott. Elkezdtünk nagyon ügyelni arra, hogy a réginél sokkal több tudatosságot vigyünk a dolgainkba. Például, hogy szisztematikusabban menjünk körbe az országban, miközben régen az volt a jellemző, hogy ezen a hétvégén itt vagyunk, de legyen azon a hétvégén is koncert, legyen amazon a hétvégén is koncert mindegy hol, csak valahol.

Krisztián: - Teljesen koncepciótlanság volt.

Robi: - Ebben mi is hibásak voltunk, és a mi alatt a zenekart és annak tágabb csapatát értem. Megtanultuk, hogy ennél sokkal tudatosabban kell tervezni. Jött egy pont, amikorra a saját kárunkon megtanultuk, hogy sokkal tudatosabbnak kell lennünk.

- És ez pont csak mostanában jött el?

Krisztián: - Nagyjából egy évvel ezelőtt. Azon gondolkodtam, hogy én nagyjából három részre osztanám a zenekar történetét. Az első rész a zsenge korszak 1995-től 2000-ig, nagyjából öt-hat év. A végpontja és a következőnek a kezdőpontja a Cukor, amikor ismertté válik a zenekar. A következő korszak innentől nagyjából 2006-ig tartott. Mondjuk azt, hogy klasszikus korszak. 2006-tól 2011-ig pedig a helykereső, kicsit elbizonytalanodó korszak, és egy éve megint egy új korszakot élünk, amit még nem tudok megnevezni, de úgy érzem, hogy sokkal jobb, mint ami előtte volt. Ebben biztos vagyok.

Velünk és a többi zenekar történetével párhuzamosan pedig a rock’n’roll-szakma is folyamatos változásokon megy át. A kilencvenes években volt egy pionírkorszak, amikor mindenki haver volt, ide mentünk játszani, oda mentünk, kicsi pénzek ide-oda, de nem erről szólt. A 2000-es évek elejétől, amikor a Kispál és a Borz már kanonizált zenekarnak számított, az emberek elkezdtek komolyabban érdeklődni az alternatív zenekarok iránt. De hogy mindehhez kialakuljon egy működőképes, komoly infrastruktúra, az a folyamat csak az elmúlt négy-öt évben kezdődött el. Mindaz, ami ezt a közeget a szélesebb közönség elé tudta tárni, leginkább a Petőfi Rádió. A zenétől függetlenül nekünk is voltak tudatosságbeli problémáink, a menedzsmenten túl azzal, hogy egyáltalán mi magunk mit szeretnék a zenekartól. Ez a tudatosság általában nem volt a zenekarok jellemzője, így a miénk sem. De óhatatlanul is eljön egy pont, amikor megkérdezi magától az ember, hogy tényleg ezt akarom csinálni? Vagy még ökörködünk majd hatvan éves korunkban is? És ha az előbbi mellett dönt, akkor bizony össze kell szednie magát.

- A 2000-től 2006-ig tartó egyre inkább felszálló korszakban még találtátok meg a profibb szemlélethez vezető utat?

Robi: - Mi nagyon sokáig gyerekek maradtunk a zenélésben, kamaszok. Amikor dalt írtunk, amikor lemezt készítettünk, azt természetesen tök komolyan vettük. De az a része, hogy mindennek milyen háttere van, mennyire kell ezzel tudatosan foglalkozni, a pénzügyi részével, a strukturális részével, az eszünkbe sem jutott. Nem hogy leszartuk, hanem még csak eszünkbe sem jutott.

Krisztián: - Már ebben az időszakban is voltak zenekarok, akik sokkal tudatosabban vitték a dolgaikat, mint mi, bár nyilván kisipari eszközökkel. Közben persze mi éreztük, hogy nem oké a helyzet, de nem tudtuk, hogy mit csináljunk, és nem is volt ehhez megfelelő ember mellettünk. A zenekari tagok között meg sajnos, vagy szerencsére, nincs olyan ember, aki nem művészi szempontból, hanem az összes többi ügyet tekintve a kezébe tudná venni a dolgokat. Sajnos én nem ilyen vagyok, és a többiek sem.

Robi: - Mindenki ért valami részterülethez, de olyan típusú felállás, ami néhány más magyar zenekarnál működött, hogy van egy keménykezű vezér, nálunk nem akadt. Nem feltétlenül művészi, hanem infrastrukturális értelemben. Ez a konstans turnézás jó megközelítés, mert nagyon sok mindent lehet belőle absztrahálni.

- Azt mondjátok, hogy az elmúlt négy-öt évben sokat fejlődött a zene körüli infrastruktúra úgy általában itthon, viszont ezzel párhuzamosan meg a nagy zeneipari átalakulások pont ezekben az években zajlottak, zajlanak. Ezt Magyarországon, a nyilvánvaló lemezeladási hanyatláson kívül hogyan mutatkozik meg?

Krisztián: - A hallgatói csoportok erős szegmentálódásában. Régen tökmindegy, hogy negyven éves volt az ember, vagy tizenhat. Vagy cd-t, vagy kazettát hallgatott. Ma már vannak olyan zenerajongók, akik csak vinylen hallgatnak zenét, a fiatalok többsége pedig nemhogy cd-t nem vesz, de nem is tudja, hogy mi az. Sőt le sem tölti a számokat, és aztán hallgatja azokat valamilyen hordozható lejátszón, leginkább telefonon, hanem egyből csak a YouTube-on hallgatja a zenét. Durván szélsőségekbe ment el.

A ZENEKAR ÚJ ALBUMA IS FENT VAN YOUTUBE-ON, ÉS MEGHALLGATHATÓ NÁLUNK IS.

Robi: - A lemezeladások terén végbement változások pedig nem igazán érintették a zenekart, bármily meglepő is.

Krisztián: - Mi soha nem adtunk el annyira sok lemezt, de még amikor tűrhető mennyiségben is fogyott egy kiadványunk, akkor sem volt probléma a bevételi oldallal, mert a kiadói szerződések olyanok voltak, hogy nem kerestünk a lemezeladással komolynak nevezhető összeget. Ahhoz képest meg a majdnem nulla nem vert minket földhöz. Persze azok a változások mindenki számára lényegében kötelező erejűek, hogy minden megjelenés a Facebookon és a YouTube-on történik. Az új módszerek istenigazából az új zenekaroknál működnek és ezt mi is megéreztük.

Robi: - A Petőfi Rádió 2007-es átalakulása egy használható határkő. Az úgymond alternatív sztárzenekarokat egy kicsit még jobban kiemelte és a helyükön keletkezett űrbe beáramoltak a kisebb, vagy akár ügyesebb kezdő zenekarok. És ez kihatott a koncertezésre, klubéletre. Számunkra nem volt meglepő, hogy a Petőfi viszonylag gyakori rotációban kezdte játszani a dalainkat, mert az korábban is sokszor elhangzott velünk kapcsolatban, hogyha lenne egy normális FM pop, rockzenét játszó rádió Magyarországon, akkor ott sokat mehetnének a dalaink, és amikor lett egy ilyen rádió, akkor ez így is történt. De nálunk fiatalabb zenekaroknál gyakran felmerült, hogy kérdezték tőlük a fesztiválosok és a klubosok, hogy: "és, van Petőfi Rádió-s slágeretek?" Úgyhogy ennek a megjelenése feltétlenül átalakította a hazai viszonyokat, iparszerűbbé tette a szemléletet. Jó értelemben.

- Mi történt veletek 2006-ban? Krisztián, azt mondtad, hogy akkor érkeztetek egy korszakhatárhoz.

Krisztián: - Azért pontos évszámhoz nem feltétlenül tudom kötni, nagyon nagy dolgok nem szoktak történni velünk, viszonylag ritkán dördül fegyver a zenekarban (nevet). Az, hogy mi a zenénk kívül nem foglalkoztunk semmi mással, az a hozzáállás a zenekart eddig a pontig tudta elvinni. 2006-ban jelent meg a Tudom, hogy szeretsz titokban, ami elég fontos lemez a zenekar történetében, mi is annak érezzük, és a visszajelzések alapján is az egyik legerősebb albumunk. Tehát nem egy gyenge produktummal rukkoltunk elő.

Robi: - Pont azért nagyon jó határkő ez, mert az volt a helyzet, hogy egy jó lemezzel nem történt semmi. Ekkor lett világos, hogy nem tudunk előrelépni még egy jól sikerült anyaggal sem. Zenélünk és visz minket előre a korábbi lendület, de más nem.

Krisztián: - Ekkoriban jelent meg egy csomó új zenekar a maguk újdonság erejével. Van olyan vélemény, hogy valószínűleg sokkal jobban jártunk volna, ha egy fél évvel később jelenik meg a lemez, mert akkor még éppen elkapta volna a Petőfi indulását, így viszont addigra a Tudom, hogy szeretsz titokban már lejártnak számított.

- A stagnálás évei alatt milyen lépéseket tettetek, hogy előbbre jussatok? A Jazz szerteágazóbb lemez lett, elkezdtetek tudatosan kísérletezni?

Krisztián: - A Jazz-zel is sok probléma volt, kaotikus körülmények között vettük fel, az a lemez sokkal jobban is elsülhetett volna, ha jobb fázisban kapja el a zenekart.

- Négy év telt el a Jazz óta, ekkora szünet még soha nem volt a lemezeitek között, ezek akkor az említett felosztás szerint a legnehezebb éveitek voltak?

Krisztián: - Volt azért számos történés, tizenöt éves volt a zenekar, de igen, ezt mindenképpen éreztük.

Robi: - A mélypont szerintem 2009 volt. 2011-től kezdtünk új menedzsmenttel dolgozni, de a problémamegoldási narratívát nem szeretném kizárólag a menedzsmenttel összefüggésbe hozni, mert elsősorban a mi saját problémáinkról volt szó. Az elmúlt egy évben azt tanultam meg zenészként, hogy az van, amit megcsinálsz. Ezt én az elmúlt 15 évben nem fogtam fel, és szerintem más se a zenekarból, hanem most ezt együtt tanultuk meg. Nem lehet mindig másra kenni. Ha nem működik valami jól, akkor te nem működsz jól, mert nem tudod eldönteni, hogy mi a probléma. Többnyire magadnak kell az életedet megoldani. Szóval 2009 volt a lefelé csúszás alsó pontja. Nem kell drámai dolgokra gondolni, de lentről kellett visszajönni, ez kétségtelen.

- Mik történtek, amik segítették magára találni a Heaven Street Sevent?

Krisztián: - Mi nem vagyunk olyan típusú zenekar, ahol a konfliktusok nagyon durván zajlanak le. Nem olyan habitusú emberek vagyunk, akik úgy élnek meg egy problémát, hogy most világvége van. Inkább utólag látjuk ezeket. Annyira azért vagyok fatalista, hogy úgy érezzem, valamiért így kellett történnie. Ha ennél sokkal jobban összejöttek volna a dolgaink mondjuk tíz évvel ezelőtt, akkor lehet, hogy nagyon sok minden nem született volna meg, vagy nem így. Valamiért biztosan így történt, és nem csak azért, mert mi hülyék voltunk. És nem is biztos, hogy annyira hülyék voltunk. Mindenesetre megpróbáltunk szembenézni magunkkal.

- A nagy harmincas  számvetés?

Robi: - Egyébként igen.

Krisztián: - Túl későn érő típusok vagyunk, és a zenekar is egy későn érő zenekar. Eljött az ideje, hogy döntsünk. Elmúlt tizenöt éves a zenekar, de akkor most pontosan mi is van? Úgy éltük meg az éveket, hogy zenélgetünk, nagyon szeretjük, amit csinálunk, de ez valamennyire mégis hobbi. Annak ellenére megéldegéltünk belőle félig-meddig, de ezt így tovább nem lehet csinálni. Sok minden része a történetnek, de leginkább az, hogy benőtt a fejünk lágya.

KÖZELEG A KARÁCSONY, IDEJE ÚJRA ELŐVENNI A ZENEKAR LAST CHRISTMAS-FELDOLGOZÁSÁT!

(Az interjú második részét, az elmúlt tíz évben megjelent HS7-albumokra való visszatekintést és az új lemezről szóló beszélgetést holnap közöljük.)

interjú: Dömötör Endre