Szent zene profán megközelítéssel – Brendan Perry (Dead Can Dance)

- A Dead Can Dance négytagú zenekarként alakult Ausztráliában 1981-ben, és aztán amikor 1982-ben átköltöztetek Londonba, egy ideig még ott is öttagú, hagyományos felállású zenekarként működtetetek. Milyen volt a zenekaron belüli dinamika ekkor, és miért döntöttetek úgy Lisával, hogy ketten folytatjátok a továbbiakban?

- Lisával írtuk a Dead Can Dance teljes életművét. Még amikor öten voltunk, akkor sem jellemzett minket az, hogy közösen írtuk volna a dalokat a többiekkel. Azt sem mondanám, hogy a Londonba költözés után a Dead Can Dance zenekar lett volna, sokkal inkább egy elképzelés volt, egy koncepció. Igaz, hogy az első lemezt (a cím nélküli 1984-es albumot – a szerk.) még öten vettünk fel, de számunkra az elejétől világos volt, hogy ez kettőnk világa és ez azután sem változott, hogy a későbbiekben nagyobb méretű kísérőzenekarokkal turnéztunk, vagy esetleg voltak segítőink a lemezfelvételek idején. Szóval dinamikailag az egyetlen meghatározó mindig is a kettőnk közti kapcsolat volt.

- A cím nélküli első lemez és a Spleen And Ideal című 1985-ös második album között elég nagy a stilisztikai ugrás, éteri posztpunkból egyfajta neoklasszikus dark waves hangzásvilágba érkeztetek, mondhatjuk, hogy a második lemeztől alakult ki az igazi megszólalása a zenekarnak. Mik voltak rátok hatással ekkoriban?

- Egyértelműen a klasszikus zene. Sosztakovicsot, Sztravinszkijt, Prokofjevet, Bach-ot hallgattunk. Majdnem kizárólagosan. Mondjuk még filmzenéket is hallgattunk, elsősorban John Barryt, Bernard Herrmannt. Aztán elkezdtünk kísérletezni az elektronikával, sequencereket és samplereket használtunk, de a rockzenei gyökerek helyett barokk és neoklasszikus elemeket tettünk meg alapnak.

- Ezek után viszont egyfajta természetes folyamatként lemezről-lemezre egyre szélesítettétek a beengedett hatások spektrumát, mind térben (távol-keleti, arab-bizánci és afrikai), mind időben (középkori Sybilla- és gregorián-énekek).

- Minden lemezre, amit elkészítettünk hatással volt az, amit éppen akkoriban hallgattunk, vagy fedeztünk fel. Indirekt módon. Például, mikor az 1990-es Aiont készítettük, akkor rengeteg középkori zenét és trubadúrt hallgattam. És ugyanez a helyzet a mostani Anastasisszal. Éppen a görög és a török kultúra és zene érdekel, évek óta ebben vagyok elmélyedve.

- A Dead Can Dance a Spleen And Ideal óta meglehetősen távol áll a popzene világától, ha meghatározni kéne, sokkal inkább szent zene, mint profán. Ebben mennyi a belőletek jövő, és mennyi az, hogy egyházi zenéket is használtok az inspirálódáshoz?

- Nem igazán mondanám, hogy hatott ránk a templomi zene, direkt módon legalábbis nem. Nem vagyok vallásos. A vallások viszont érdekelnek. Inkább maga a tényleges zene hat rám, és ez lehet akár vallásos zene is, ünnepi zene vagy ceremóniákhoz való zene, de csak a zenei része érdekel, azt tanulmányozom. A szent zenéből a mi profán megközelítésünkkel hozzuk ki azt, amit szeretnénk bemutatni. Azt gondolom, hogy ezeket a zenéket nem csak a vallásos kontextusukban lehet megismerni, hanem használhatók hétköznapibb környezetben is.

- Amikor a Dead Can Dance 1998-ban megszűnt, akkor már évek óta felbomlott a magánéleti kapcsolatotok Lisával, mégis sokáig működtettétek a zenekart. Ekkor azonban zenei és filozófiai nézetkülönbségek miatt hagytátok abba a közös munkát. Beszélnél ezekről a különbözőségekről?

- Leginkább motivációbeli különbségek voltak kettőnk között. Egy album létrehozása rengeteg energiát felemészt és eltérő motivációkat összeegyeztetni rengeteg munka. Úgyhogy eljutottunk arra a pontra, hogy nem egyformán akartuk már a Dead Can Dance-t. Éppen egy lemezfelvételi folyamatban voltunk és magunkhoz képest mindig csak a második legjobb eredményt értük el. A második legjobb meg egyszerűen nem elég jó. Egy sápadt árnyéka annak, ami valóban létrejöhetne. Azt is mondhatjuk, hogy már nem inspiráltuk többé egymást, hogy ez volt az inspirációs szakításunk.

- 2005-ben viszont mégiscsak összeálltatok újra és egy rövid turné mellett a lemezkészítésnek is nekifutottatok, de azt nyilatkoztad, hogy ekkor még nem voltatok készek egymásra. Nem született lemez, most viszont elkészült az Anastasis. Újra kivirágzott a kettőtök közti zenei kapcsolat?

- 2005-ben az volt a szándékunk, hogy előbb megturnéztatjuk a tervezett lemez anyagát és utána megyünk csak stúdióba. Viszont nem volt elég új anyagunk, négy-öt dalunk volt készen és nem igazán passzoltak egymáshoz, nem álltak össze albummá. Így nem is készült el a lemez soha. Korábban mindig előbb lett kész a lemez, és csak utána kezdtünk turnézni, most azt gondoltuk kipróbáljuk fordítva, de nem működött. Teljesen kimerített bennünket a turnézás, nem igazán vágytunk arra, hogy valami nagyszerűt alkossunk.

- És most megvolt bennetek a vágy? Elérkezett az idő, hogy újra tudtatok egymásra inspirálóan hatni? Egyáltalán hogyan születtek a dalok? Emailen küldözgettétek egymásnak a sávokat, vagy volt egy időszak, amit közösen töltöttetek zeneszerzéssel?

- Emailen, de semmit sem véglegesítettünk. Az alapok, a hangszelések nagyrészt készen voltak azelőtt, hogy Lisa eljött volna a stúdiómba felénekelni a dalokat. De utána két hónapig itt volt és közösen dolgoztunk azon, hogy végleges formába rázzuk az albumot, elkészítsük a végleges keverést.

- Hogyan osztoztatok a dalokon? Mindenki maga írta az általa elénekelt dalt?

- Én írtam a teljes zenei részt, majd meghangszereltem és így küldtem el Lisának, aki fogta őket és a maga módján továbbfejlesztette azokat.

- A dalok szövegét is te írtad a lemezhez, vagy ezen osztoztatok?

- Lisa nem énekel szövegeket, úgyhogy csak ahhoz a négy dalhoz tartozik szöveg, amit én énekelek a lemezen, azokat én írtam.

- Az Anastasis bizonyos értelemben hordoz kapcsolódási pontokat a második és eddigi utolsó szólólemezed, a 2010-es Ark felé. Így már érthető, hiszen te írtad a teljes zenei részt.

- Az Ark bár azért eltér a zenekar világától, de ha Lisa énekelt volna rajta, akkor könnyedén lehetett volna egy Dead Can Dance-lemez is. Számomra az összes lemezünk, lemezem egyetlen zenei utazás állomásai. Az egyetlen lemez, ami nem illik bele ebbe a sorba, ami nem lehetett volna Dead Can Dance-lemez, az az első szólólemezem, az Eye Of The Hunter (1999). Mindig ugyanazzal az elképzeléssel ülök le zenét írni, mindig ugyanazt a világot járom be. Az egyetlen változó Lisa. Én Lisának is ugyanazzal az elképzeléssel írom a zenét. A zeneszerzésben számomra ez az egységes szemlélet a legfontosabb. Amúgy az Ark és az Anastasis azért hangzásban két eléggé eltérő lemez, az első meglehetősen elektronikus, az új albumunk viszont nem.

- Említetted, hogy mostanában a görög és a török kultúra van rád hatással, hogyan jelent ez meg konkrétan az Anastasison?

- Nemcsak a zenei megoldásokban. Filozófiailag és kulturálisan is érdekelnek ezek a világok, főleg a görög kultúra és azt hiszem az elmúlt években magamba szívtam ebből annyit, hogy mostanában a gondolkodásomat is befolyásolja, és így azt is, hogy hogyan írok zenét. Ugyanez a helyzet a török kultúrával. Teljesen magával ragad, ahogyan a keleti és a nyugati világ összetalálkozik, és mindkét világ legjavából születnek meg itt a kettő csodálatos változatai.

- Ahogy már említettük is, az első szólólemezed 1999-es, a második 2010-ben jött ki, nem volt miről szólnod, vagy egyszerűen nem akartál túl sok zenével előállni?

- Őszintén szólva, voltak egyéb tennivalóim az életben. Családot neveltem a feleségemmel – van egy lányunk. Más dolgok érdekeltek a zene mellett. Mert zenét azért ezekben az években is készítettem, de kevesebbet voltam a stúdióban és többet ültem a traktoromon a farm körül. Vidéki parasztfiú lettem egy időre.

- Egy 2010-es interjúban azt mondtad, hogy van elég anyagod akár öt-hat lemezre is, és hogy ezeket szeretnéd a következő tíz évben megjelentetni.

- Ami most biztos, hogy van egy szólólemeznyi dalom teljesen készen, meghangszerelve, csak arra vár, hogy felvegyem. Minden csak az időtől függ. Jön most a turné, ami nagyjából egy évig le is foglal bennünket. Úgyhogy azt mondtam magamnak, hogy meglátjuk, hogyan állok ehhez jövő ilyenkor, amikor végeztünk a koncertezéssel. Aztán lehet, hogy jön egy kis szünet a Dead Can Dance-szel, és akkor megcsinálom a szólólemezem, viszont, ha úgy érezzük, akkor folytatni fogjuk a zenekart és csinálunk egy új Dead Can Dance-lemezt. A Dead Can Dance jelenleg sokkal fontosabb számomra.

- Tehát most olyan jól ment a közös munka, hogy könnyen lehet a Dead Can Dance újra folyamatos zenekar?

- Így van. Nagyon elégedettek vagyunk az Anastasisszal. Úgy érezzük, hogy megfeleltünk vele a saját magas elvárásainknak, úgyhogy folytatni fogjuk, főképp mert a korábbi egészségünk és fiatalságunk már csak kopni fog (elneveti magát).

interjú: Dömötör Endre

www.deadcandance.com

minikritika a lemezről:

Dead Can Dance: Anastasis (PIAS/Neon Music, 2012)

Ismerős hangokkal, dallamokkal, hangulattal kezdődik a lemez, össze se lehetne téveszteni, hogy Dead Can Dance-t hallgatunk, de aztán gyorsan nyilvánvaló lesz, hogy ilyen albumot még nem kaptunk a párostól. Talán minden eddiginél egységesebb a megszólalás (vagy még inkább a számok struktúrája), végig hat-nyolc perces dalokban, lassan bomlanak ki az egyes tételek, viszont minden korábbinál erősebben uralkodnak a szintetizátorokból kicsalt hangszínek, a dobgépek és a szintetizált vonósok. Ezáltal egyfajta ambient-mise jelleget ölt az Anastasis, melyet az akusztikus hangszerek is csak megtámogatni tudnak, de felemelni nem (ezt az énekhangok viszont még továbbra is megteszik). A világ zenéinek összeeresztése ezúttal már kevésbé jellemzi az anyagot, illetve azt mondhatjuk, hogy a zenekar évtizedek alatt kialakult hangzásvilága szintetizálódott, legszebben a Return Of The She-King című szerzeményben. DE

az új lemez elsőként közzétett dala, az Amnesia:

az új lemez talán legjobb szerzeménye a Return Of The She-King: