Mindenki függ – Popzenész addikciók

A nyomtatott Recorder magazin negyedik számában, a drogok és a könnyűzene kapcsolatát tárgyaló cikksorozatunk első nagy blokkjában Drog, pop, sztori – „Drogozom, hogy olyan zenét csináljak, amire drogozhattok” címmel vázoltuk a témakör történetét, három részben: az első fejezet a kezdetektől a hetvenes évek végéig tárgyalja a sztorit, a második a nyolcvanas-kilencvenes éveket, a harmadik pedig a kétezres éveket és a hazai vonatkozásokat foglalta össze. A sorozatot a legjellemzőbb drogfűtötte albumokkal és obskúrus kábszeres dalokkal folytattuk, aztán a legelfogadottabb drog, az alkohol zenészekre gyakorolt végzetes hatásáról volt szó, majd bemutattunk egy drogokkal és drogok nélkül is működő zenekart (a Flaming Lipset, ki mást?), és írtunk egy dokumentumfilmről, melyben egy drogos zenész kitisztulva neves zenészkollégáknak segít a leszokásban (Bob And The Monster). De persze nem csak az kábítószerekkel alakulhat ki függőségi viszony, az addikció tárgya (vagy eszköze) majdnem bármi lehet. Összeállításunkban magyar zenészek, énekesek vallanak titkos függőségeikről, életüket felpörgető és lenyugtató személyes drogjaikról.

Bocskor Bíborka (Magashegyi Underground):

Elsősorban oxigéntől függök, és hogy hozzájussak, ősztől-tavaszig orrcseppet kell használom, nem tudok létezni nélküle. Az orvosok szerint megvan a megoldás, hogy hogyan tudok leszokni róla, meg kell műttetnem az orrsövényferdülésemet, úgyhogy ha meg akarom ideologizálni, akkor végeredményben az orrsövényferdülésemtől függök. Annyira már nem rossz a helyzet, mert rászoktattam magam egy olyan orrcseppre, ami a leginkább egészségesnek mondható, nincsenek benne felesleges adalékanyagok.

Csepregi Éva (Neoton Família):

Ha az ember sokáig megragad egy pályán, akkor előfordulhat, hogy kialakul egy függőség a munkájától. Sokszor hallottam másoktól, hogy a színpad közelében teljesen megváltozok, átalakulok. Sokan felvetették, hogy színpadon vagyok igazán önmagam. A menedzserem, Szalai Gabi, aki nagyon régi barátom is egyben, mondja mindig, hogyha fáj a torkom, vagy fáj a lábam, akkor alám kellene tolni egy színpadot, mert ott egyből meggyógyulok. Amikor ezeket a dolgokat hallom, akkor elgondolkozom, hogy nekem tényleg van egy ilyen függőségem. Például amikor utazunk egy koncertre, vagy egyik helyről megyünk a másikra egy turnén és az autóban még fáradt vagyok, amint megérkezünk, a színpad közelében rögtön felébredek. Van egyfajta vágyam a magamutogatásra, a színpad egyből felviszi az adrenalinszintem, és ez minden fájdalomcsillapítónál jobban működik. Ott egyből boldog vagyok, játékos kedvem lesz – nagykoncertek előtt is csak ezért imádkozok, hogy a játékosság meglegyen bennem. Excentrikus vagyok és ez a színpadon jön elő igazán. Szoktak hívni bálokba, egyéb társasági eseményekre, és bár nagyon szeretem a társaságot, az embereket, de ezeken nem érzem olyan jól magam, elvonulok a sarokba, a színpad tud megváltoztatni engem, ott szeretem magam a legjobban. Ugyanakkor felvételen már nem szeretem visszanézni, viszontlátni magam, mert félek, hogy a bennem kialakult kép és a valóság nem egyezik. A színpad egy terápia is. Nagyon régen, még énekesnői karrierem kezdetén tartottam az emberektől, a színpad tanított meg arra, hogyan kezeljem őket. Mondják, hogy túl közel engedem magamhoz a rajongóimat, de én egyszerűen érezni akarom a szeretetüket. Ennek megértésében is társ volt a színpad, és ezt nagy becsben tartom.

Hajós-Dévényi Kristóf (Empty Music, The Gomb):

1997-ben lettem pánikbeteg, és akkoriban nem igazán volt az orvosok szokása elmondani, hogy a gyógyszer(ek) amiket felírnak függőséget okozhatnak. Egy 7-8 évre rá ébredtem rá, hogy mi a helyzet. Végül akupunktúrával szoktam le a nyugtatókról. Az igazat megvallva sokkal kényelmesebb még most is alkalmanként egy nyugtatót bevenni, mint szembenézni egy-egy félelemmel vagy feszült szituációval, de az ember azt is megtanulja, hogy amellett, hogy ezek a szerek nyugalmat adnak, kifogják a szelet a vitorlájából.

Horváth Zoltán (Nohopekids, Bad Haircut, Broken Cups):

Én a kedvemtől függök.

Linczényi Márkó (KOLIN):

Excentrizmus függő vagyok. Állandóan arrogáns akarok lenni, és állandóan egy nem túl népszerű vélemény mellett akarok kiállni, az ördög ügyvédje akarok lenni. Ez a többnyire nem túl szimpatikus álláspont azzal védhető, hogy egyszerűen kiborulok attól, amikor valaki klisét klisére halmozva egy többségi véleménnyel próbál érvényesülni, amely valójában nem is a sajátja. Szeretek vitatkozni, és érvelni. És amikor mindenki látja, hogy meztelen a király, de senki nem akarja kimondani, én megteszem. Az összes többi függésem ennek a függésemnek rendelődik alá.

Lukács László (Tankcsapda):

Istenigazából a Zene, illetve a zenélés az egyetlen igazi függőségem, ez az amitől nem tudok, de nem is akarok szabadulni! Minden más „függőségem” tőlem függ, vagyis akkor és úgy csinálom, ahogy és amikor én akarom, de a zenélést valóban nem tudom (tudnám) abbahagyni...

Németh Zsófia (Piresian Beach):

Az én addikcióm a koffein. Minden formájában és minden mennyiségben.

Poniklo Imre (Amber Smith, The Poster Boy):

Azt tudnám ehhez a témakörhöz hozzáfűzni, hogy van pár dolog az életemben, amire viccesen/kis túlzással azt lehetne mondani, hogy függője vagyok. De csak ugyanannyira, mint bárki – akinek mondjuk a reggeli kávé mellé elengedhetetlen a cigi. Én olyan karakter vagyok, és ez talán rossz értelemben is igaz, hogy szeretem a kezemben tartani a kontrollt. Egy-két esetben előfordult az életben, hogy elveszítettem, és pontosan ezért sosem hagytam és ha rajtam múlik sosem hagyom, hogy bárminek is a függőjévé váljak. A színpad is a „majdnem-függőség” kategória, lételemem, hogy egy klisét mondjak, de azért nem vagyok függője...

Prieger Zsolt (Anima Sound System):

Sok mindentől vagyok függő. A zenehallgatástól, a hangminta-gyűjtéstől, a főzéstől, a focitól, de leginkább a feleségem és a lányom szeretetétől, ragaszkodásától.

Szabó Tamás (The Moog):

Az energiaitaltól függök, de szó szerint. E nélkül gyakran az asztalra folyatom a nyálam, vagy éppen oda, ahol leledzem, és ez akkor, ha társaságban vagyok, elég kínos helyzeteket teremthet, így viszont fiatalos, dinamikus lendülettel tudom a hétköznapokat ünnepnapokká varázsolni.

Szarvas Árpád (EZ Basic, Evil Men Have No Songs, Models Can’t Fuck, Golden Sundays):

Új dalok felvételekor szenvedélyem a stúdióban való kísérletezés szinte minden olyan eszközzel, tárggyal ami a kezem ügyébe kerül, és amiből elő tudok csalni valamilyen érdekes hangot amit esetleg bele lehet építeni a dalba. Mivel otthon csak egy diktafonom és egy akusztikus gitárom van, a stúdióban általában úgy viselkedek, mint egy megszállott, hiperaktív gyerek a játékboltban; mindent ki szeretnék próbálni a pattogós cukorka hangjának rögzítésétől a különféle effektekkel való kísérletezésig, a dalszerzéssel együtt ezt tartom a legizgalmasabb dolognak a zenélésben. Amint kész van egy új szám már nem is érdekel annyira, jöhet a következő, soha nem szoktam visszahallgatni a régebbi felvételeket.

Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven):

Sok más mellett van egy titkos függőségem is, amit mindig is próbáltam titkolni, de akkor ez most egy Maggi-coming out lesz: gyerekkorom óta mindig megzabáltam a leveskockát, meg a vegetát, azaz nátrium-glutamát függő vagyok, azaz ízfokozó függő. Éppen ezért a leveskocka ma már tiltva van a háztartásból.

Tóth Gábor (The Sharon Tate):

Az egész Slipknot-függőségem kb. 10 éves koromban kezdődött, nagyjából az első hivatalos lemez megjelenésekor. Ez mára odáig fajult, hogy levelezgetek az eredeti Slipknot-énekes Anders Colsefinivel, felkutattam az összes létező embert, aki 1999-2002 között felvett koncerteket, így összegyűjtöttem az összes létező koncertfelvételt VHS-en és DVD-n is, ez a gyűjteményem kb. 500 darabból áll. Fanatizmusom csúcsának azt tartom, hogy sikerült kapcsolatba lépnem azzal a 80 éves nénivel, aki azt az elhíresült bohócmaszkot készítette, amit Shawn (M. Shawn Crahan, avagy Clown, a Slipknot perkása – a szerk.) hordott az első lemez idejében és meggyőztem, hogy csináljon még egy utolsó utáni darabot az eredeti mintájára nekem. Gyűjtöm az eredeti maszkokat, melyeket régen az első lemezhez ők alakítottak át maguknak, továbbá megvan az összes kislemez, és az ezer darabra limitált első demo is.

Tóth Kristóf, KRSA (Pannónia Allstars Ska Orchestra):

Régebben volt a gördeszka-függés, ha egy nap nem tudtam kimenni, akkor megőrültem, aztán volt egy fázisom, amikor teafüggő voltam, napi több litert megittam, gyűjtöttem a teákat, mindenféle fajtáját, típusát. De aztán annyira eltelítődött bennem, hogy abbahagytam. Most pedig van ez a menedzserbetegség, mivel én intézem a zenekar ügyeit. Kommunikációfüggésnek lehet talán nevezni, ha valamiért nincs nálam telefon, vagy nem tudom elérni az emaileket, akkor megőrülök, intézkedési, ügyeket kézbentartási reflex van bennem, és ezt folyamatosan éltetnem kell, nyomogatni a telefont, azonnal látni, hogy mit reagálnak a szervezők. Ez most még ezzel párhuzamosan kiegészült egy dokumentálási függőséggel, mindent lefényképezek. Ebben az újfajta telefonok világában nem is nehéz belecsúszni, dokumentálnivaló mindig van, idő a rendszerezésre, vagy sokszor akár csak visszanézni is már nem feltétlenül. Ha viszont sikerül rendszerezni, akkor azáltal teljesen újra tudom élni az élményeket, a teljes nap története kirajzolódik, és ez nagyon jó.

összeállította: Dömötör Endre