Akik elszálltabbak drogok nélkül – The Flaming Lips

2012.03.29. 15:20, rerecorder

A nyomtatott Recorder magazin negyedik számában, a drogok és a könnyűzene kapcsolatát tárgyaló cikksorozatunk első nagy blokkjában Drog, pop, sztori – „Drogozom, hogy olyan zenét csináljak, amire drogozhattok” címmel  vázoltuk a témakör történetét, három részben: az első fejezet a kezdetektől a hetvenes évek végéig tárgyalja a sztorit, a második a nyolcvanas-kilencvenes éveket, a harmadik pedig a kétezres éveket és a hazai vonatkozásokat foglalta össze. A sorozatot a legjellemzőbb drogfűtötte albumokkal, majd obskúrus kábszeres dalokkal folytattuk, aztán a legelfogadottabb drog, az alkohol zenészekre gyakorolt végzetes hatásáról volt szó. Most következzék a Recorderen az egyik leggyakrabban emlegetett zenekar, az oklahomai Flaming Lips története, mert az bizony nagyon is témába vágó. Yoshimi a rózsaszín robotokkal harcol? A srác, akinek fájt a feje és véletlenül megmentette a világot? Borotvált Gorilla? Jézus belövi magát heroinnal? Mégis milyen számcímek ezek, ki ír ilyeneket? Egy drogos zenekar. Óriásméretű vaginából előbújó meztelen énekes? Marihuána ízesítésű, ehető gumikoponyába rejtett pendrive? 6 órás, majd 24 órás dal? Mégis ki csinál ilyeneket? Egy nem drogos zenekar.

A két zenekar azonban egy és ugyanaz: az 1983-ban Oklahomában alakult Flaming Lips, mely napjainkra kétségkívül az Egyesült Államok vezető alternatív/indie rock formációjává vált. Az eleinte még zajos punk-rock hangzással próbálkozó Lips alaptagjaiból mára csak a kultikus figurává lett dalszerző-gitáros-énekes Wayne Coyne és a basszista Michael Ivins maradt meg. Többszöri tagcserék után, Steven Drozd csatlakozásával 1991-ben alakult ki a későbbi sikerekért felelős mag (Wayne öccse, Mark Coyne például alapító volt, de a Mercury Rev gitáros-énekese, Jonathan Donahue is játszott velük két évig a kilencvenes évtized hajnalán).

Drozd édesapjának és származásának köszönhetően cseh polkán nevelkedett, így fiatalon belecsöppent a zene világába, de még ugyanúgy fiatalon a kábítószerekébe is. A heroinra már a húszas évei elején rákattant (az együttesről szóló 2005-ös The Fearless Freaks című dokumentumfilmben is szerepel egy jelenet, ahol belőtte magát a kamerák előtt), de a Flaming Lipsbe könnyen beilleszkedett, és onnantól két guru határozta meg a zenekar hangzásvilágát. Vagyis három, Coyne, Drozd és a drogok. Azonban nem csak az ekkor még dobos (aztán hamar multiinstrumentalista-hangszerelővé váló) Drozd és a kábítószerek kooperációja adta a legfőbb csapásirányt, Coyne is kivette a maga részét mindebből. Míg a basszista Ivins elsősorban csak cigaretta és spagetti függőségének hódolt, addig Coyne a kezdetektől pszichedelikus kábítószerekkel kísérletezgetett, elsősorban gombával és az LSD-vel. Erősen deresedő fejjel erre már csak úgy emlékszik vissza, hogy „vannak előnyei, ha kockáztatsz, és én kockáztattam.” Coyne nem keveset kockáztatott, annak ellenére, hogy az ellenpélda az orra előtt lebegett (öt testvére közül Tommy nevű bátyja ingázott a heroinfüggőség, a börtön és a rehab háromszögében), 16 évesen maga is kispályás drogdealerré vált, füvet árult a környékbeli srácoknak azt képzelvén, hogy nemsokára úgyis legálissá teszik, mi baj érheti.

Az 1995-ös Clouds Taste Metallic című albumig nem is volt jelentős árulkodó jele a Coyne, Drozd és a drogok mesterhármasnak, ekkor viszont Drozd dobgroove-jai és dalszerzői ambíciói is kezdtek kiteljesedni, ahogy drogfüggősége is. Coyne megmaradt kísérletezgető hobbidrogosnak, Drozd viszont a rabjává vált, ám pár kábítószerfüggő zenész még nem elég korszakalkotó lemezek írásához. Hozzá kellett ehhez járulnia annak a ténynek is, hogy a pszichedelikus drogok kitágítják az elmét, de csakis azt az elmét, mely normál állapotában is kellően elrugaszkodik a valóságtól. Az elrugaszkodásra jó példa az 1997-es négylemezes Zaireeka album, amelynek teljes hangképe a négy külön CD-t egyszerre elindítva szólal csak meg. 1999-ben készült el a Flaming Lips legkultikusabb albuma, a pszichedelikus popot új szintre emelő The Soft Bulletin (ennek trióban lebonyolított turnéján Drozd már gitáros-billentyűs-vokalista volt, dobjai felvételről szóltak), a gitárcentrikus hangzást pedig véglegesen felváltotta az elszállt monumentalizmus, amit 2002-ben a szintén hasonló jelentőségű – és immár milliós eladású – Yoshimi Battles The Pink Robots követett (ennek felvételeikor Drozd már felhagyott kábítószer-függőségével).

Coyne ekkor már rég nem drogozott, elmélete szerint amúgy is csak addig szabad csinálni, amíg az ember nem ütközik önértékelési zavarokba – a szerek használata azonban a zenekar eddigi és jövőbeni pályafutására is rányomta a bélyegét. Nehéz lenne megmondani, hogy a drogfüggő múlt nélkül a fura számcímek, a számtalan drogos és Jézussal kapcsolatos utalás, a józan ésszel szinte felfoghatatlan ötletrohamok, vagy akár a Steven Drozdot Elismerő Klub vajon megszülettek volna? Kiadtak volna 6 és 24 órás dalokat? Készítettek volna Karácsony a Marson címmel filmet? Konfetti zápor, óriási lufik, színes állatjelmezekbe bújt statiszták és túláradó humanista szeretet jellemezné-e koncertjeiket? Nem tudni, annyi viszont biztos, hogy Wayne Coyne nyilatkozta szerint azzal, hogy Steven befejezte a drogozást, az egész zenekar sokkal elszántabbá és elvarázsoltabbá vált. Ez pedig a Lips legutóbbi egy évének kreatív ámokfutását tekintve a közönségét javát is szolgálja.

Elekes Roland

www.flaminglips.com

részlet a 2005-ös The Fearless Freaks című dokumentumfilmből, ahol Steven Drozd a heroinfüggőségről beszél, miközben belövésre készül:

Wayne Coyne 1995-ben nagyon vidáman énekli She Don't Use Jelly című Flaming Lips-slágert:

https://recorder.blog.hu/2012/03/29/akik_elszalltabbak_drogok_nelkul_flaming_lips
Akik elszálltabbak drogok nélkül – The Flaming Lips
süti beállítások módosítása