Már a hivatalos sajtóközlemény márciusi publikálásakor is előre borítékolható volt: a Beach Boys SMiLE című kiadatlan albumának 1966-67-es felvételeiből összeállított, többféle formátumban és kiszerelésben elérhető – és pár napja a Recorder által is részletesen bemutatott – The SMiLE Sessions című kiadvány megjelenése lesz 2011 egyik legizgalmasabb popzenei eseménye. Igaz, Brian Wilson 2004-ben már kiadta a hosszú és kacskaringós történetet bejáró lemezanyagot befejezettnek tekintett formában, hangról hangra újra rögzítve az egészet kísérőzenekarával, ám ezúttal az eredeti korabeli felvételek láttak napvilágot, hivatalos formában most először. Nézzünk most meg néhány egyéb olyan híres, vagy épp hírhedt lemezt a hatvanas évek végétől napjainkig, amelyek megvalósítása és kiadása elakadt valahol a dalírás, a tervezés vagy a felvételek során.
The Beatles: Get Back (1969)
1969 elejére a Csodálatos Négyes a darabokra hullás jeleit mutatta: 1968 novemberi dupla albumuk gyakorlatilag szólódalok gyűjteménye, John Lennon és George Harrison ráadásul addigra már szólólemezekkel is jelezték, hogy kezd elegük lenni a Beatlesből. Végül Paul McCartney állt elő egy elkeseredett mentőötlettel: a Beatlesnek vissza kell térnie a turnézáshoz, egyszerűen előadható új dalokat írnia, azokat közönség előtt rögzíteni, majd Get Back címmel koncertlemez formájában megjelentetni. És persze az egész folyamatot filmre venni. A másik három beatle egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, de végül beadták a derekukat, s 1969 januárjában a londoni Twickenham stúdióban, kamerák kereszttüzében megkezdték az új dalok próbáit – utólagos rájátszások és stúdiótrükkök nélkül, épp mint a régi szép időkben.
A probléma csak annyi volt, hogy a négy zenész addigra már eléggé nehezen viselte el egymás társaságát, és a helyzeten éppenséggel Yoko Ono állandó jelenléte sem segített. Hiába vonták be a rossz hangulatú munkába Billy Preston billentyűst is, január végére rá kellett jönniük, hogy ez így nem működik. 30-án egy spontán koncert erejéig gyorsan felmásztak az Apple irodaház tetejére, aztán megkönnyebülten annyiban hagyták a Get Back projektet, a szalagokat pedig odaadták Glyn Johns hangmérnöknek, hogy rakjon össze belőlük egy nagylemezt, amit Johns kötelességtudóan meg is tett. Az albumhoz borítófotó is készült, amin a Beatles-tagok az EMI irodájának lépcsőházából tekintenek lefelé (éppen, mint 1963-as debütalbumuk borítóján), maga a lemez viszont soha nem jelent meg. Az 1969 januári felvételek anyagát a zenekar menedzsere, Allen Klein egy évvel később Phil Spector gondjaira bízta, hogy csináljon már velük valamit. A Let It Be címmel 1970 májusában napvilágott látott album az utolsó szög volt a Beatles koporsójában.
The Zombies: R.I.P. (1969)
A hatvanas évek közepére úgy tűnhetett, a brit invázióval befutott Zombiesnak két sikeres kislemez után leáldozott: hiába ontották magukból a tökéletes popdalokat, ezek egyike sem tudta megismételni a She’s Not There és a Tell Her No sikereit. Az öt zombi végül 1967-ben döntött a feloszlás mellett, de előtte még felvették Odessey And Oracle című búcsúalbumukat, a korszak egyik legtökéletesebb psych-pop lemezét. Az albumról 1969-ben kimásolt Time Of The Season a Zombies első kislemezslágere lett négy év óta, és komoly dilemma elé állította a papíron akkor már nem is létező együttest: éljenek-e a váratlan sikerrel, és próbálkozzanak újra? A Zombies két dalszerzője, a billentyűs Rod Argent és a basszusgitáros Chris White akkor már új együttesüket, az Argentet szervezték, az énekes Colin Blunstone pedig szólókarrierjére koncentrált, és nem is kívánt részt venni semmiféle reunióban. Argent és White így végül új zenekarukkal vettek fel néhány új számot, és előástak a Zombies-archívumból pár korábban felvett demót, amiket utólagos rájátszásokkal hoztak kiadásra alkalmas állapotba. A R.I.P. címre keresztelt 12 számos utolsó utáni Zombies-lemezt végül mégsem adták ki 1969-ben, csak négy évtizeddel később, 2008-ban, limitált példányszámú vinylen, de a rajta szereplő dalok már 1997-ben is megjelentek a Zombie Heaven című box set részeként.
The Who: Lifehouse (1971)
Hogyan lehet überelni egy vak, süket és néma fiúról szóló hatásvadász rockoperát? Hát egy még hatásvadászabb rockoperával! A Who dalszerző-gitárosa, Pete Townshend finoman szólva is túl sokat akart egyszerre markolni a Tommy folytatásával: a Lifehouse egyszerre lett volna antiutopisztikus sci-fi rockopera, interaktív rockkoncert, egész estés film, kvadrofón szintetizátorkísérlet, virtuális valóságba tett kirándulás, és ki tudja, még mi minden. Egy gond volt csak: a szerzőt leszámítva senki nem értette, miről is szól az egész voltaképpen. Néhány hónapnyi küszködés után Townshend végül feladta ambíciózus terveit, a lemezhez írt számok közül a Who – Glyn Johns produceri segítségével – kilencet vett fel újra és jelentetett meg a Who’s Next nagylemezen 1971 nyarán. Townshend az évtizedek során többször is visszatért a Lifehouse-hoz, bár befejezni soha nem tudta: 1993-as szólólemezén több motívumot is felhasznált az 1970-es sztoriból, 1999-ben Lifehouse-rádiójátékot írt a BBC-nek, 2000-ben pedig hat lemezes box set formájában adott ki minden egyes hangot, amit az előző harminc évben felvett teljességében soha nem realizált projektjéhez.
Pink Floyd: Household Objects (1974)
Miközben a Pink Floyd 1973-as The Dark Side Of The Moon című albumának eladási adatai rekordokat döntögettek, a hirtelen jött sikertől megrettent zenekar 1973 végén gyorsan megpróbált visszatérni experimentális gyökereihez, ezzel ellensúlyozandó a Dark Side rádióbarát hangzását. A Household Objects valóban az lett volna, amire a címe is utal: egy album, amin a zenészek minden hangot háztartási eszközökkel és egyéb kezük ügyébe kerülő tárgyakkal szólaltatnak meg, rockhangszerek nélkül. A felhasznált eszközök között olyan érdekességek szerepeltek, mint pl. kézi mixer, öngyújtó, gumiszalag, borosüveg, gyufa stb. – a felvett hangokat különféle szalagmanipulációs módszerekkel tették volna felismerhetetlenné. Másfél hónapnyi munka után aztán Watersék belátták, hogy a szupersikeres The Dark Side Of The Moon után egészen egyszerűen nem adhatnak már ki Ummagumma-szerű, vadul kísérletező lemezeket soha többé. A Household Objectshez felvett anyagból végül csupán egyetlen apró darabkát (egy borosüveg hangját) hasznosítottak következő albumuk, a Wish You Were Here első dalának bevezető szakaszában, a lemez idén novemberben megjelenő, bónusz CD-vel kibővített újrakiadásán viszont további darabkákat is hallhatnak a Household Objects felvételeiből a kíváncsi rajongók.
Neil Young: Homegrown (1975)
Neil Young életművében bőven akadnak kiadatlanul maradt lemezek, a legismertebb ezek közül a Homegrown, amit a kanadai énekes-dalszerző az 1972-es Harvest producerével, Elliot Mazerrel vett fel 1974 végén. A Harvest akusztikus, countrys hangzásához visszatérő Homegrown dalait Young közvetlenül azután írta, hogy szakított barátnőjével és első gyermekének, az újszülöttkori agysérüléssel született Zeke-nek az anyjával, Caroline Snodgress színésznővel – tehát nem egy kimondottan jókedvű albumról van szó. Annyira nem, hogy Young az utolsó pillanatban úgy döntött, nem is jelenteti meg a lemezt, mondván, a dalok hangvétele túlságosan személyes és nyomasztó. A Homegrown néhány dala későbbi Young-lemezeken jelent meg (a Pardon My Heart az 1975-ös Zumán, a Star Of Bethlehem és az újravett címadó szám az 1977-es American Stars 'N Barson, a Love Is A Rose és a Deep Forbidden Lake a ritkaságokat is tartalmazó 1977-es triplalemezes Decade válogatáson, a Little Wing és a The Old Homestead az 1980-as Hawks And Doveson, de még az 1990-es Ragged Glory-ra is jutott egy újravett verzió a White Line-ból), az anyag teljes terjedelmében viszont hivatalosan máig sem látott napvilágot.
Todd Rundgren’s Utopia: Disco Jets (1976)
Az amerikai dalszerző-producer-stúdiómágusnak hivatalosan kiadott lemezei is kultfavoritnak számítanak, gondoljunk csak bele, mennyire kult lehet egy kiadatlan Todd Rundgren-lemez! Márpedig létezik ilyen, méghozzá az 1976-ban felvett Disco Jets, amin a kalandos pályája során kb. az összes létező popzenei zsánerbe belekóstoló Rundgren (és Utopia nevű zenekara) az űrdiszkó műfajában próbálja ki magát! A Utopia akkori felállása nem sokkal később feloszlott, Rundgren kiadója pedig nem látta értelmét, hogy egy nem létező együttes lemezébe invesztáljon, a Disco Jets így dobozban maradt, s a mai napig is csak egy japán box set részeként jelent meg, Todd jóváhagyása nélkül. Maga Rundgren utólag egy „hosszú hétvége” során felvett rossz viccként aposztrofálta az albumot, ami pedig egyáltalán nem rossz, kimondottan vicces és szórakoztató prog-funk-diszkólemez őrületes szintiszólókkal. Egy letöltést megér.
Dennis Wilson: Bambu (1978)
A Beach Boys-sztori egyik legmeglepőbb fordulata a zenekarban addig nem sok vizet zavaró középső Wilson-testvér, a dobos Dennis kreatív kivirágzása volt a hatvanas évek végén. A produceri innovációban és dalszerzői tehetségben bátyjától, Briantől éppen csak egy hajszálnyival lemaradó Dennis 1968-tól rendszeresen írt dalokat a zenekar lemezeire, 1977-ben pedig szólóalbumot is kiadott – a Pacific Ocean Blue köröket ver az addigra permanens kreatív válságba jutott Beach Boys korabeli nagylemezeire. Szólólemeze pozitív fogadtatásán fellelkesedve Dennis azonnal dolgozni kezdett a Bambu című folytatáson. Hogy a lemez miért nem jelent meg soha, annak számos oka van, a súlyosan drog- és alkoholfüggő Wilson az évtized végére felélte kreatív energiái nagy részét, az a bizonyos „rock and roll életforma” ezúttal sem maradt következmény nélkül, Dennis 1983 decemberében már kiégett emberroncsként fulladt a Csendes-óceánba. A Bambuhoz felvett számok közül kettő az L.A. (Light Album) című 1979-es Beach Boys-nagylemezen jelent meg, a többi nem jelent meg sehol egészen 2008-ig, amikor a Pacific Ocean Blue album deluxe újrakiadására felkerült másfél tucatnyi dal a Bambu felvételeiről
Brian Eno: My Squelchy Life (1991)
A nyolcvanas években kizárólag ambient lemezeket készítő Brian Eno az évtized végén, a John Cale-lel közös Wrong Way Up után kapott kedvet ismét egy hagyományos popdalokat tartalmazó szólólemez elkészítéséhez. A My Squelchy Life-ot Eno az akkoriban már bőven virágzó – és egyebek mellett az Eno-életműből is sokat merítő – elektronikus tánczenére adott csattanós válasznak szánta, loopokkal, táncos alapokkal, hangmintákkal. Eno akkori kiadója, a Warner Brothers már ki is küldte a promóciós példányokat az illetékeseknek, elkészült a lemez borítója, és 1991 szeptemberére lett kitűzve a megjelenés. Hogy végül miért nem jelent meg az album, az jó kérdés, bár így húsz év távlatából meghallgatva annyira nagy veszteség azért nem érte a világot. Eno négy számot 1992-es, némileg kísérletezőbb jellegű Nerve Net albumára mentett át a My Squelchy Life-ról, további dalok pedig végül az 1993-as Eno Box II-n kötöttek ki.
Mansun: Mansun (2003)
A kilencvenes évek végén úgy tűnhetett, hogy a korszak egyik legeredetibb zenekara, az 1996 óta egy rakásnyi EP-t és két besorolhatatlanul furcsa nagylemezt (Attack Of The Grey Lantern – 1997, Six – 1998) kiadó brit Mansun nem nagyon tud hibázni, de harmadik albumukkal, a rádióbarát megszólalás felé mozduló 2000-es Little Kixszel mégis sikerült nekik. A chesteri kvartett 2001-ben mindenesetre nekikezdett címnélküli negyedik sorlemeze felvételeihez. A korszak sajnos nem kedvezett különösebben a gitárzenekaroknak, a Mansunt ráadásul sokan az addigra már bőven lefutott britpophoz sorolták (egyébként tévesen, soha semmi közük nem volt hozzá), időközben kirúgták zenekarból a basszusgitárost, és a stúdiómunka is lassabban haladt a reméltnél. Mint a zenekar dalszerző-gitáros-énekese, Paul Draper megjegyezte, korábban néhány nap alatt vettek fel egy EP-t, 2002-re már egyetlen dallal is hetekig molyoltak. 2003 elején éppen dúlt az új rockforradalom, a Mansun levonta a konzekvenciákat, és májusban egy nagyrészt befejezett nagylemezzel a tarsolyukban bejelentették feloszlásukat. A rajongók persze nem hagyták annyiban a dolgot, online aláírásgyűjtésbe kezdtek, azt követelve a Parlophone-tól, hogy adja ki a negyedik lemez dalait. A Mansun utolsó albuma végül 2004 őszén jelent meg – és merült villámgyorsan feledésbe – a Kleptomania című box set részeként.
Supergrass: Release The Drones (2010)
A Mansunhoz hasonlóan az oxfordi Supergrass is a kilencvenes évek második felében volt a csúcson, két tökéletes (I Should Coco – 1995, In It For The Money – 1997) és egy némileg elhibázott, de azért szerethető harmadik albummal (Supergrass – 1999). Persze a 2000-es évek Supergrass-termésével sincsenek különösebb problémák, hozzák a nagyjából egyenletes színvonalat, bár egyikükön sincsen egy Caught By The Fuzz vagy Sun Hits The Sky szintű szupersláger. A 2008-as Diamond Hoo Ha kiadása után a zenekar és a Parlophone útjai elváltak, Gaz Coombes és társai 2009-ben kezdtek el dolgozni hetedik albumukon, amit terveik szerint saját, Supergrass Records nevű kiadójuknál adtak volna ki. A korábbi Supergrass-hangzással szakító, krautrock hatásokat mutató, kísérletező Release The Drones nagylemez elkészült ugyan, 2010 áprilisában viszont az együttes bejelentette feloszlását, az album pedig azóta sem jelent meg. A rajongókat természetesen nem olyan fából faragták, hogy szó nélkül hagyjanak ilyesmit, a Facebook e célra létrehozott oldalán azóta is több százan követelik a zenekartól utolsó lemezük kiadását.
Deimanik László
a bizonyíték, hogy a tervezett Get Back album felvételein azért még volt laza pillanata a Beatlesnek:
a Zombies Girl Help Me című dala a maga idejében kiadatlanul maradt R.I.P.-ről:
a Who-féle Lifehouse album tervezett monumentális fináléja, a Won't Get Fooled Again a Who's Nexten kötött ki:
a Household Objects album meglehetősen érdekes anyagában szereplő The Hard Way:
Neil Young egészében soha ki nem adott Homegrownjáról az elképesztő Little Wing 1980-ban megjelent, de most íme egy nagyon ritka elektromos verzió a dalból:
a Neon Indian eleve Todd Rundgrentől nyúlta a legnagyobb slágerét, de egészen biztos, hogy Alan Palomo a Disco Jets lemezt is a hatások közé sorolná:
Dennis Wilson tervezett második lemezéről az Are You Real:
a Stiff című dal Brian Eno dobozban maradt My Squelchy Life-járól:
a Cry 2 My Face a feloszlás után megjelent utolsó Mansun-albumról:
ízelítő, hogy milyen (jó) lehet az utolsó, kiadatlan Supergrass-album:
