„Legyőzött minket két buzi és egy dobgép!” – szűrte le a konklúziót Shane MacGowan 1987 végén, miután a Nagy-Britanniában nagy presztízzsel bíró karácsonyi listavezető kislemezért zajló csatában a Pogues együttes Kirsty MacColl-lal közösen felvett Fairytale Of New Yorkja a brit lista második helyére szorult, s az aranyérmet a Pet Shop Boys duó Always On My Mind feldolgozása vitte el. Hogy mennyire (nem) volt PC a szuvas fogú MacGowan kijelentése, azt most hagyjuk, hiszen a mélyén rejlő igazságtartalom vitathatatlan: a nyolcvanas évtized sokáig cikinek tartott, de napjainkban már végre valós helyi értékén kezelt (és évek óta reneszánszát élő) emblematikus zsánere, a szinti-pop valóban számos ponton kapcsolódik a meleg szubkultúrához – a popzene és homoszexualitás kapcsolatát tárgyaló cikksorozatunkban Freddie Mercury és a férfias stílusok után most értünk csak igazán célba!
Ennek számos oka lehet, főképp talán az, hogy már a szinti-pop előzményei, a hetvenes évek diszkója, Giorgio Moroder elektro-popja, Patrick Cowley és Bobby Orlando hi-NRG slágerei is főleg New York melegklubjaiban arattak, a brit szinti-pop együttesek tagjai is ezeken nőttek fel, s ezeket a hatásokat angolosították, elegyítették glam rockból és new wave-ből átemelt összetevőkkel a hetvenes évek végétől. Hiba lenne persze általánosítani: az Ultravox és az abból 1979-ben kilépő John Foxx, a korai Human League, Gary Numan vagy az OMD Kraftwerk- és Bowie-ihletésű zenéje inkább volt hűvös, semmint meleg, ahogy a Depeche Mode-ban is maximum Martin Gore női ruhái és bőrcuccai szolgáltak pszeudo-gay látványelemként – ezekkel az előadókkal most nem is foglalkozunk.
S hogy melyik lehetett az első nyíltan meleg szinti-pop együttes? A Soft Cell jó eséllyel pályázhat erre a címre: az énekes Marc Almond és a szintis Dave Ball duójára napjainkban legtöbben a Tainted Love című 1964-es northern soul sláger feldolgozása révén emlékeznek, pedig 1981 novemberében megjelent bemutatkozó albumuk, a Non Stop Erotic Cabaret a műfaj egyik klasszikus alapköve – a borítóról bőrdzsekibe bújva néz ránk a lányos arcú Almond és a bajszos Ball, a lemez pornómozikról, dekadenciáról, S&M szexről szóló dalai (valamint a Sex Dwarf című dal Tim Pope rendezte, meztelen nőkkel, véres és szado-mazo jelenetekkel zsúfolt videója) pedig természetesen meghozták az áhított médiafigyelmet és listás helyezéseket a duónak.
A Soft Cell két kevésbé sikeres nagylemez (The Art Of Falling Apart – 1983, The Last Night In Sodom – 1984) után 1984-ben feloszlott, majd a kétezres évek elején egy korrekt új album (Cruelty Without Beauty – 2002) és néhány koncert erejéig feltámadt: Ballék 2004-ben még a Szigeten is felléptek. Almond szólópályája zavarba ejtően eklektikus és termékeny, 1985-ben például egy másik meleg szinti-pop együttessel, a Bronski Beat trióval közösen dolgozta fel az ultimátus meleghimnuszt, Donna Summer I Feel Love-ját (melynek zeneszerzője és producere a már említett Giorgio Moroder volt). A Jimmy Somerville vezette Bronski Beat volt talán a legharcosabban gay együttes, már 1984-es első kislemezük, a kisvárosi meleg srác kitaszítottságáról szóló Small Town Boy és az azt követő The Age Of Consent című bemutatkozó nagylemezük is a homofóbia ellen emel szót. Somerville 1985-ös kilépése után is folytatta harcát a melegek jogaiért, a Communards duó élén és szólóban egyaránt.
Az évtized közepére lefutott a szinti-pop első hulláma, sőt a szinti-pop zenei elemeit felhasználó, külsőségeiben még inkább csiricsáré, a meleg kultúrával nyíltan flörtölő new romantic mozgalom is lecsengőben volt már (elég csak a londoni meleg klubok császárait, a Visage-t és főképp a Boy George vezette Culture Clubot megemlíteni, mint emblematikus zenekarokat). Ráadásul addigra a polgárpukkasztó gay image-et is a végletekig vitte a Frankie Goes To Hollywood, a két legismertebb meleg szinti-pop duó mégis 1985-ben bukkant fel. Az egyébként hetero Vince Clarke – aki a Depeche Mode-ból történő 1981-es kiválása után a Yazoo duóval és az Assembly projektekkel aratott komoly sikereket – 1985-ben a Melody Makerben feladott hirdetésére jelentkező vállaltan meleg énekessel, Andy Bell-lel alakította meg az Erasure-t. Az Erasure időnként mintha az első generációs meleg szinti-pop együttesek paródiája akart volna lenni: lehengerlően túlzásba vitt, bazári melegfelvonulásokat idéző színpadi show-ik és súlyosan giccses videóik alapján joggal gondolhatjuk, hogy nem vették olyan véresen komolyan a témát, mint például Somerville tette. Bár az együttes még ma is létezik (új lemezük, a Tomorrow’s World megjelenése éppen idén októberre esedékes), igazából 1986 és 1989 között voltak a csúcson, utókorra hagyott örökségük ebből a négy évből számos sikeres kislemez és négy majdnem tökéletes album Clarke fülbemászó dallamaival, túlcicomázott szintihangszínekkel és az éterien magas hangokat kiénekelni képes Bell vokáljaival – és talán az sem véletlen, hogy a valaha létezett legmelegebb online flashjáték, a Robot Unicorn Attack fejlesztői is éppen egy Erasure-slágert (az 1994-es Alwayst) választották a játék aláfestő zenéjéül.
Ha az Erasure volt a zsánert idézőjelbe helyező gay szinti-pop duó, akkor a Pet Shop Boyst tekinthetjük Clarke-ék komolyabb, dramatikusabb kortársának. Neil Tennant és Chris Lowe hosszú ideig nem is vállalták nyíltan homoszexualitásukat (Tennant végül 1994-ben coming outolt az Attitude nevű brit gay magazinban, Lowe ezt a mai napig sem tette meg), bár mondjuk a Domino Dancing videójának utolsó másfél perce láttán nem kellett nagy ész a helyzet felismeréséhez. A szinti-pop együttesek közül a zseniális szövegíró Tennantnek köszönhetően a PSB járta körül a témát a legintelligensebb és legelegánsabb stílusban: az AIDS-pánikot morriconei melankóliába csomagoló It Couldn’t Happen Here-hez (1987), az AIDS-ben elhunyt barát temetését leíró, bibliai idézettel záró Your Funny Uncle-hoz (1989), a meleg szerelmespár tétova első együttlétéről szóló Nervouslyhoz (1990) foghatóan szívbemarkoló, okos, időnként fanyarul ironikus módon kevesen írtak a homoszexualitásról a poptörténetben.
Aztán elérkezett a kilencvenes évek, a szinti-pop lecsengett egy időre, jött helyette a technóból, italodiszkóból, hiphopból merítő eurodance, s vele együtt a meleg eurodance együttesek, a kopasz Fairbrass testvérek duója, a brit Right Said Fred, a svéd Army Of Lovers (melynek Crucified című slágerét Kurt Cobain is imádta), vagy – hogy egy frissebb példát is említsünk – az ezredforduló környékén sikeres Alcazar (ennek a dalszerző-producere is az Army Of Lovers zenei vezére, a számos más projektet is életre hívó Alexander Bard volt), és akkor az XXI. századi szinti-pop reneszánszot megbikázó electroclash fő zenekaráról, a képünkön látható Fischerspooner duóról még nem is szóltunk. A stílus változott, a gay tárgykör viszont a jelek szerint örök és kimeríthetetlen.
Deimanik László
Top 5 meleg szinti-pop nagylemez
Visage: Visage (1980)
Soft Cell: Non-Stop Erotic Cabaret (1981)
Bronski Beat: The Age Of Consent (1984)
Pet Shop Boys: Please (1986)
Erasure: The Innocents (1988)
szinti-pop összeállítás a Recorder szerkesztésében:
