Miszter Alternatív – Frank Zappa (1940–1993)

Az elmúlt hónapokban a szomorú kettős évforduló kapcsán a vízcsapból is John Lennon folyt, és a mindent elöntő gombafej-áradat mellett sajnálatosan elsikkadt a tény, hogy egy másik legendás zenész is 2010-ben (egészen pontosan december 21-én) ünnepelné 70. születésnapját. Frank Zappa nevét nem nagyon emlegetik referenciakánt divatosan rendezetlen frizurájú fiatal popzenészek, lemezeit ritkán látjuk viszont a „mérvadó” magazinok „Minden idők...” kezdetű listáin, digitálisan remaszterelt újrakiadások és box setek sem jelentek meg tőle mostanában – Zappa mégis minimum Lennonhoz fogható jelentőségű alakja a rocktörténelemnek. A napokban elhunyt öreg haverja, Captain Beefhart után most ő is kap egy profilcikket a Recordertől.
 
Egy amerikai magazin még a nyolcvanas években „Mister Alternative”-ként jellemezte a bajszáról könnyen beazonosítható zenészt, s hiába a megnevezés némileg talán pejoratív éle, ennél helytállóbbat mi magunk sem tudunk kitalálni: zenéléssel töltött négy évtizede során Frank Vincent Zappa mindvégig szándékosan kívül maradt minden éppen divatos szubkultúrán, sőt általában szórakoztató szarkazmussal becsmérelte azokat, szóban és zenében egyaránt. A hetvenes évek végére a lemeziparból is kivonult, szakított a nagy kiadókkal, házistúdiójában felvett lemezeit attól kezdve saját maga jelentette meg, amikor éppen kedve volt hozzá. S úgy adódott, hogy elég gyakran volt kedve: 1993 decemberében bekövetkezett haláláig 62 LP-je látott napvilágot, s azóta is szüntelenül jelennek meg az archív felvételek – cikkünk írásakor éppen a 89. hivatalos kiadványnál tart a kiapadhatatlannak tűnő rögzített életmű.

Egy ilyen gigászi katalógus egészének áttekintése természetesen meghaladná a rendelkezésre álló keretünket, az alábbiakban ehelyett tíz olyan albummal foglalkozunk, amelyek a rockzenében egyedülállóan sokszínű, zavarba ejtően eklektikus életmű egy-egy szeletének legjobban sikerült vagy legjellemzőbb darabjai, s amelyek a Zappa zenéjétől eddig érthető okokból („avantgárd baromság!”) idegenkedők számára is viszonylag zökkenőmentes bejáratot jelenthetnek a rocktörténet egyik legcsavarosabb elméjébe – bónuszként pedig ejtünk néhány szót a legfrissebb lemezről, arról a bizonyos 89.-ről is.
 
 
Freak Out! (Verve, 1966)
 
„Just as much as you wonder 'bout me being in this place / That's just how much I marvel at the lameness on your face”
 
A hatvanas évek közepének Dél-Kaliforniája: mindenki szép, fiatal és boldog. És ekkor váratlanul felbukkan valahonnan a sivatagból egy zenekar, melynek tagjai egytől egyig csúnyák, öregek és cinikusak (a basszusgitáros ráadásul pachuco, a dobos pedig indián). Mire a Mothers Of Invention a Los Angeles-i underground színtér emblematikus zenekarává vált 1965-ben, Zappa már bő fél évtizede működött a szórakoztatóipar peremvidékén: kísérőzenét komponált a Run Home Slow című low-budget westernhez, bárzenekarokban játszott, surf-rock és novelty számokat vett fel Paul Buff nevű barátjával saját kezűleg összebarkácsolt cucamongai stúdiójukban, és megszállottan írta furcsa, Varèse, Sztravinszkij, Webern, doo-wop, free jazz és ki tudja, még mi egyéb által ihletett kompozícióit.
 
A Mothers Of Inventiont egy fekete producer, a Bob Dylan és Simon & Garfunkel korai felvételeivel – és főleg „elektromosításukkal”, folkból rockosításukkal – történelmet csináló Tom Wilson fedezte fel Los Angeles egyik klubjában, s azonnal le is szerződtette Zappáékat az addig elsősorban dzsesszkiadóként ismert Verve Recordshoz. A rekordösszegű költségvetéssel, Hollywood egyik legmenőbb stúdiójában, sessionzenészek tucatjainak közreműködésével felvett és 1966 júniusának végén piacra került Freak Out! a rocktörténet első dupla albuma (bár ezen a mai napig megy a vita, a Dylan-féle Blonde On Blonde különféle verzióinak megjelenési dátuma körüli zűrzavar miatt), s valószínűleg az első major kiadónál megjelent furcsa lemez (a Verve az MGM labelje volt, bő fél évvel később ott jött ki az első Velvet Undergound-album is, melyet szintén Wilson hozott tető alá).
 
A Freak Out! két lemeze két eltérő módon rúg fel minden addig érvényes popzenei konvenciót. Az első két oldalon zeneileg viszonylag hagyományos felépítésű, három-négy perces dalok sorakoznak, melyek leginkább szövegeikkel sokkolnak: rögtön az első számban Zappa fenyegető hangon figyelmezteti az üres és felszínes „Mr. Amerikát” a kiéhezett freakek közelgő áradatára, a második dalban aztán kijelenti, hogy „nem is létezik olyasmi, hogy szerelem”, majd egy baljós szerzemény következik az „agyrendőrségről” – és ekkor még csak a lemez egyhatodánál járunk. Csöpögős szerelmes dalok követik egymást, helyenként doo-wop, másutt garázs- és folk-rock, vagy éppen sunshine pop beütéssel, s mindvégig jelen lévő maró gúnnyal: Frank már első lemezén sem rejtette véka alá mainstream popzene iránt érzett megvetését.
 
A második korongon aztán végképp elszabadul a pokol: a Trouble Every Day hatperces protest song a Watts negyedben kitört 1965-ös faji zavargásokról és az azt egyszerű szenzációként eladó médiáról, a Help I’m A Rock és az It Can’t Happen Here improvizatív őrületéhez foghatót korábbi poplemezeken hiába is keresnénk, és akkor még hátra van a negyedik oldal teljes egészét elfoglaló „befejezetlen balett”, a két tételes The Return Of The Son Of Monster Magnet, melynek felvételéhez Zappáék tizenkétezer dollárnyi értékű ütőshangszert béreltek, majd behívták a stúdióba az összes, aznap este éppen a Sunseten lebzselő freaket (továbbá olyan menő helyi hipsztereket, mint Van Dyke Parks, Kim Fowley és az akkor még Los Angelesben élő Terry Gilliam), azzal az utasítással, hogy játsszanak a hangszereken, amit éppen akarnak. A végeredmény egyszerre vicces, ijesztő, de mindenek előtt lenyűgöző. Aki szerint a Beatles-féle Revolver 1966 „legradikálisabb” lemeze, mindenképpen hallgassa meg a Freak Out!-ot (melyről egyébként maguk Lennonék is sok ötletet loptak következő albumuk, a Zappa gyúnyolódásának áldozatul is eső Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band felvételei során).
 
 
We’re Only In It For The Money (Verve, 1968)
 
„What's the ugliest part of your body? Some say your nose, some say your toes, but I think it's your mind”
 
1967 elején a Mothers otthagyta Kaliforniát, és New Yorkba tette át székhelyét, Zappa pedig bevetette magát az Apostolic stúdióba, s a következő hónapok során elképesztő mennyiségű zenét rögzített ott zenekarával, köztük mesterművét, a We’re Only In It For The Money-t is. A mindenki által ismert – a Sgt. Pepper borítóját parodizáló – tasakba csúsztatott anyag afféle testvérdarabja Frank Zappa első saját neve alatt megjelentetett lemezének, a nagyjából ugyanakkor kiadott Lumpy Gravynek (ez utóbbit azonban – lévén erősen avantgárd beütésű, párbeszédekből, nagyzenekari és konkrét zenei töredékekből összeollózott mű – csak a legelvetemültebbeknek ajánljuk). Az első lemez gitár-basszus-dob-ének felállása ekkorra nyolc tagúra bővült, fúvósok és billentyűsök egészítették ki a Motherst, ami a New York-i hónapok alatt vált többé-kevésbé demokratikus zenekarból végleg Zappa által diktatórikus módszerekkel vezényelt kombóvá. Az album legfontosabb hangszere – az extra zenészek jelenléte ellenére – az olló és a ragasztószalag: Frank a 19 dalból (vagy inkább daltöredékből) egyetlen, szünet nélküli negyvenperces hangkollázst alkotott, és bevetett minden szalagmanipulációs módszert, amit a kor technikája lehetővé tett. Lelassított, felgyorsított, visszafelé lejátszott hangok, bizarr elektronikus zörejek – a kész produktum ennek ellenére néhány fejfájdítóan kaotikus pillanatot leszámítva mindvégig nagyon fülbemászó és élvezetes.
 
Az életműben kevésbé járatosak kb. annyit tudnak a We’re Only In It For The Money-ról, hogy ez Frank Zappa „hippigyalázó” lemeze, de a helyzet azért nem ilyen egyszerű: igaz, hogy a pragmatikus gondolkodású, drogokat életében sosem fogyasztó Zappa nem tudott mit kezdeni az ellenkultúra naiv idealizmusával és szervezetlenségével, osztja is a virággyerekeket rendesen (legjobb példa talán a Hey Joe dallamát 7/8-os tempóba torzító Flower Punk), de a szövegekben ugyanígy megkapja a magáét a másik oldal, a „square” Amerika is. Az album legvérfagyasztóbb pillanata a Mom & Dad című szám, melyben a szolidan alkoholizáló konzumzombi szülők parkban heverésző gyerekét társaival együtt lepuffantják a rendőrök (mindez két évvel azelőtt, hogy az ifjúsági ellenkultúra és a „felnőtt” Amerika szembenállása valóban vérontásba torkollott volna a Kent Állami Egyetemen).
 
 
Weasels Ripped My Flesh (Bizarre, 1970)
 
„You say love is all we need / You say with your love you can change all of the fools, all of the hate / I think you're probably out to lunch”
 
1969-re a Mothers és a Verve kiadó útjai mindkét fél legnagyobb örömére elváltak, Zappa saját, részben független (a Warner Brothers labeljeként működő) kiadót alapított – saját kiadványai mellett itt jelent meg többek közt Captain Beefheart Trout Mask Replica című klasszikus dupla LP-je és az ex-groupie-kból összeállt GTOs csajzenekar Permanent Damage albuma (ezeknek maga Zappa volt a producere), továbbá Alice Cooper bemutatkozó nagylemeze, a Pretties For You is. A zenésztársai hangszeres tudásával egész életében elégedetlen Zappa 1969-ben szélnek eresztette a Mothers klasszikus felállását, az archívumában azonban addigra már több órányi anyag maradt 1967 és ’69 közötti fellépésekről (FZ a kezdetektől rögzítette szinte összes koncertjét) és stúdiózásokból (elsősorban az Apostolic stúdióban töltött hiperaktív időszakból), ezekből állította össze előbb a Burnt Weeny Sandwich LP-t, majd az itt tárgyalt Weasels Ripped My Flesh albumot. Míg az előbbi lemez a Mothers „komolyabb” oldalát mutatta be nagyrészt instrumentális, kortárs klasszikus hatásokat viselő hosszú dalokkal, addig a Menyétek tépték a húsomat című album 40 percnyi eszement ökörködés, kaotikus free jazz, fúvósok, ütősök és gitárok felszabadult kavalkádja.
 
Mivel a Mothersben számtalan zenész megfordult 1967 és 1969 között, a lemezborító nem kevesebb, mint 12 közreműködőt sorol fel, köztük a későbbi Little Feat-alapító Lowell George gitárost, aki alig néhány hónapig játszott a zenekarban, mégis neki jut a megtiszteltetés, hogy a lemeznyitó Didja Get Any Onya?-ban megjátszott germán akcentussal meséljen sanyarú gyermekkoráról. A Toads Of The Short Forestben hallható az életmű egyik legviccesebb momentuma: egy 1969-es koncerten a mester bejelenti közönségének: „Most pedig az egyik dobos 7/8-ban, a másik dobos 3/4-ben, a basszusgitáros 3/4-ben, az orgonista 5/8-ban, a csörgődobos 3/4-ben fog zenélni, az altszaxofonos pedig kifújja az agyát is” – és pontosan így is történik. És így tovább, és így tovább: Roy Estrada, a pachuco basszusgitáros bemutatót tart falzett vokáltudásából, Zappa avantgárd/dzsessz/klasszikus katyvasszal állít emléket Eric Dolphy dzsesszklarinétosnak, majd a tinédzser vásárlóközönség kedvéért egy dögös és kellően gyagya rockszámot is beiktat (My Guitar Wants To Kill Your Mama), a New York-i időszakban, a szeretet nyarán rögzített Oh No című dalban fityiszt mutat Lennonék All You Need Is Love-jának („Azt mondod, csak a szeretet, amire szükségünk van… Szerintem gondold ezt át még egyszer… Álmaidban prófétának látod magad, aki megmenti a világot… Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy”), majd két percig tartó fülsüketítő feedbackkel zárja az albumot. „Jó éjt, fiúk és lányok!” – búcsúzik Zappa a lemez legvégén. Hát, elég furcsa álmaink lesznek.
 
 
Frank Zappa’s 200 Motels (United Artists, 1971)
 
„Did you ever consider the possiblity that your penis, and in the case of many dignified ladies, the size of the titties themselves might provide elements of sub-conscious tension? Weird, twisted anxieties that could force a human being to have to become a politician! A policeman! A Jesuit monk! A rock and roll guitar player!”
 
1970-ben Frank Zappa új együttest toborzott össze, melybe tipikusan bizarr módon egy akkoriban feloszlott sunshine pop zenekar, a Turtles két tagját, Howard Kaylant és Mark Volmant hívta énekesnek. Az új Mothers komoly minőségbeli visszaesést jelentett a klasszikus felálláshoz viszonyítva: az előző öt év beskatulyázhatatlan stíluskavalkádját viszonylag egy nyomvonalon haladó hard rock-szerűség, a korábbi szellemes társadalomkritikát pedig helyenként gyomorforgatóan obszcén dalszövegek váltották fel. A Zappa-rajongók által nem túl hízelgő módon Vaudeville Bandnek becézett felállás két koncertlemezt adott ki fennállása két évében: egyik rosszabb, mint a másik. Amiért mégis érdemes megismerkedni ezzel a korszakkal is, az a 200 Motels filmzene (Zappa kalandos élete során sok mindenbe belekóstolt – éppen a filmezést hagyta volna ki?!) Az 1971-ben a United Artists produkciójában a londoni Pinewood stúdióban felvett, akkor még formabontónak számító módon videóra forgatott, többek között Ringo Starrt és Keith Moont is felvonultató 200 Motels film a turnézó rockzenészek sanyarú sorsát mutatja be, ostoba groupie-kkal, kilépéssel fenyegetőző zenészekkel, verekedős texasi tahókkal.
 
A soundtrack album rockszámai nem túl érdekesek, nem is vesztegetünk rájuk sok szót, annál izgalmasabbak a szerencsére túlsúlyban lévő nagyzenekari darabok. FZ többször több helyen elmondta, hogy rockhangszerekre és énekhangra komponált dalokat kizárólag megélhetési okokból készít (rocklemezeit nemes egyszerűséggel „dumb entertainment”-ként jellemezte), valódi ambíciója mindig is az volt, hogy az általa papírra vetett kis fekete pöttyökből egy nagyzenekar varázsoljon zenét. A 200 Motels felvételei idején végre lehetősége nyílt ennek realizálására: a nagyrészt turnék során, motelekben komponált, terjedelmesebb szerzeményeket a lemezen a Royal Philharmonic Orchestra adja elő. Zappa persze „komoly” zeneszerzőként sem tudott kibújni polgárpukkasztó bőréből: a legendás Penis Dimension című darabban a királyi filharmonikusok énekkarának tagjai a történelem során először és nyilván utoljára ejtenek ki szájukon olyan szavakat, mint „cock” vagy a „dick”. Az albumot záró monumentális Strictly Genteel a Zappa-kánon egyik legemlékezetesebb darabja, maga a szerző is kedvelhette, hiszen a későbbiekben többször újra felvette (előbb 1975-ben, majd 1983-ban), akkor már vokál nélkül, kimondottan klasszikus zenekarra áthangszerelve.

A Vaudeville Band aztán váratlan és szomorú véget ért: 1971 decemberében, egy héttel azután, hogy a svájci Montreux Casinóban kitört tűzben odaveszett a felszerelésük (lásd a Deep Purple Smoke On The Waterjének születéstörténetét!) a londoni Rainbow színházban adott koncerten egy felpaprikázott rajongó a zenekari árokba lökte Zappát, aki a következő évet tolószékben töltötte, ebben az időszakban két nagyrészt instrumentális big band jazz albumot vett fel megszámlálhatatlan sessionzenész közreműködésével, majd a tolószékből kikelve minden korábbinál rádió- és hallgatóbarátabb zenével tért vissza az évtized közepén.
 
 
Apostrophe (’) (DiscReet, 1974)
 
„Scientists call this disease Bromidrosis / But us regular folks who might wear tennis shoes or an occasional python boot / Know this exquisite little inconvenience by the name of Stink Foot”
 
Zappa 1973 és 1975 közötti periódusa sok rajongó (főként az ősz szakállas, farmerkabátos egyedek) kedvence: az 1973-as Roxy & Elsewhere koncertlemez után általában „Roxy felállás” néven emlegetett zenekar könnyedén és akkurátusan volt képes eljátszani vezetőjük szokatlan ritmusképletekkel és szédítően kalandozó dallamokkal zsúfolt – az előző tíz évhez képest mégis jóval befogadhatóbb – új dalait. Az Apostrophe (’) és az azt néhány hónappal megelőző Over-Nite Sensation nagylemezek végre a kommerciális sikert is meghozták a mesternek: az Apostrophe (’) egész a 10. helyig jutott a Billboard listáján, és Zappa első aranylemeze lett, a kislemezre másolt Don’t Eat The Yellow Snow pedig amolyan novelty slágerré vált az évek során. Az albumot nyitó, négy összefüggő dalból álló Yellow Snow Suite egy Nanook nevű eszkimó megpróbáltatásait meséli el, az Ikettes háttérvokáljával megtámogatott Cosmic Debris egyike a Nagy Zappa-Klasszikusoknak, az instrumentális címadó számban (klasszikrock rajongók, figyelem!) Frank hat percen át dzsemmelget együtt az ex-Cream-basszusgitáros Jack Bruce-szal és a Derek & The Dominos-dobos Jim Gordonnal. A legmeghökkentőbb szám a George Duke-kal közösen írt Uncle Remus, egy Randy Newman-beütésű – tehát teljesen stílusidegen – zongorás ballada a faji megkülönböztetésről (ezt csak azért érdemes kiemelni, mert a hetvenes évek közepére sajnos már ritkaságszámba ment, hogy az egykor zseniális politikai szatiristaként is tündöklő Zappa dalszövegei úgy igazából szóltak volna bármiről is).
 
 
Zoot Allures (Warner Brothers, 1976)
 
„This here song might offend you some / If it does it's because you're dumb”
 
1976-ra Frank Zappa viszonya csúnyán megromlott menedzserével és a Warner Brothersszel is, egyik per követte a másikat, s ezek idejére Zappa vagyonának nagy részét zárolni volt kénytelen. Új zenekarának felállása ebből kifolyólag a legminimálabb volt a hatvanas évek közepe óta: a Zoot Allures dalaiban dobon, basszusgitáron, gitáron és bájosan bugyborékoló analóg szintiken kívül nem sok extra hangszert hallhatunk. Hiba lenne ezt az akkoriban kibontakozó punk hatásának betudni: Zappa, kell-e mondani, vehemensen gyűlölte az új szubkultúrát, és ennek az érzésének sok korabeli dalában hangot is adott. A Zoot Allures szórakoztató, dallamos album, négy perc körüli hosszúságú stramm rockdalokkal. Természetesen a korszak másik divatos zsánere, a diszkó is megkapja a magáét: a Disco Boy piperkőc hőse hiába igazgatja frizuráját félóránként a vécében, nem sikerül becsajoznia – sebaj, még mindig ott a jobb keze, vigasztalja Uncle Frank a kis lúzert. Az élőben rögzített Black Napkins négy percnyi gitárszóló érzelmes „víí-úú” háttérvokállal (itt érdemes megjegyezni, hogy sok más gitárhőssel ellentétben FZ legjobb pillanataiban képes volt emlékezetes és fülbemászó szólókat rögtönözni koncertjein), az egyetlen terjedelmesebb dalban, a klausztrofób szado-mazo hangulatú The Torture Never Stopsban Frank felesége, Gail Zappa sikítozik valahol félúton fájdalom és orgazmus között, a Ms. Pinky egy guminő lehetséges felhasználási módozatait ecseteli – legyünk jóindulatúak, és tekintsük ezeket a dalokat a vészes sebességgel PC-sedő Amerika elleni provokációknak.
 
 
Joe’s Garage, Acts I, II & III (Zappa, 1979)
 
„Information is not knowledge / Knowledge is not wisdom / Wisdom is not truth / Truth is not beauty / Beauty is not love / Love is not music / Music is the best”
 
1979-ben Zappa végre letudta szerződéses kötelezettségét a Warner Brothersnél, és innentől kezdve soha többé nem ment nagy kiadónak a közelébe sem – ehelyett saját kiadót alapított (kell-e mondani: Zappa néven), és a totális függetlenség mámorában azonnal turbó fokozatra kapcsolt: csak 1979-ben öt albumot adott ki, köztük ráadásul két duplát! A nagyzenekart rockhangszerekkel fuzionáló Orchestral Favorites és a dzsesszes Sleep Dirt (két instrumentális lemez) még a Warner Brothers gondozásában látott napvilágot, első független kiadványát, a slágeres Sheik Yerbouti dupla LP-t pedig ősszel követte három felvonásos rockoperája, a Joe’s Garage (az első rész külön lemezen jelent meg, a második és a harmadik pedig egy újabb dupla albumon – napjainkban már a három együtt kapható dupla CD-n).
 
A helyenként a rockopera kétes szavatosságú műfajának alapkövére, a Who Tommyjára gunyorosan utalgató – és egy-két oldalvágást a szcientológia irányába is megereszető – Joe’s Garage Zappa antiutópiája: főhőse, a garázs-rocker Joe egy olyan uniformizált gondolkodású Amerikában él, ahol a zene minden formája illegális – naiv hősünk természetesen hamarosan börtönben is találja magát, megpróbáltatásait a történet narrátora meséli el, a Központi Főfürkész (akit maga Zappa alakít, egy ócska játékmegafonon keresztül suttogva). Az obszcén momentumok persze ezúttal sem hiányozhatnak (ki gondolta volna, mi mindenre képesek a katolikus lányok az ifjúsági klubban, és mi mindent lehet tenni egy nukleáris meghajtású robottal?), egy átlag FZ-lemezhez képest azonban mégis sokkal több itt az érzelem: ha Zappa táplált pozitív érzéseket bármi iránt is, az kizárólag a zene volt, és hallhatóan nyomasztotta őt egy zene nélküli világ gondolata. Joe-t végül megtöri a rendszer, ahogy ez az antiutópiákban történni szokott, s még mielőtt munkába állna a Muffinkutató Intézet gyártósora mellett, eljátssza utolsó (persze szigorúan képzeletbeli) gitárszólóját: a Watermelon In Easter Hay című dalban annyi szépség és szomorúság van, mint egyetlen más Zappa-számban sem.
 
A nyolcvanas években folytatódott a nagyipari termelés, Frank megállás nélkül jelentette meg új albumait, rock-, koncert- és nagyzenekari lemezeket egyaránt, s a mennyiség természetesen hamarosan a minőség rovására ment: hiába a virtuóz zenésztársak, ezek a lemezek össze sem vethetők a hatvanas és a hetvenes évtizedek klasszikusaival. 1983-ban aztán Zappa felfedezte a Synclaviert (egy korai, nagyon kezdetleges samplert), és lenyűgözve tapasztalta, hogy bármilyen bonyolult ritmusképletet is talál ki, a Synclavier mindent képes lejátszani, még olyasmit is, amit egy hús-vér zenész már nem tudna. Élete utolsó éveiben már szinte kizárólag Synclavierre komponálta új szerzeményeit – ezek a felvételek két és fél évtized távlatából megmosolyogtatóan kezdetlegesnek és sterilnek hatnak.
 
 
Frank Zappa Meets The Mothers Of Prevention (Barking Pumpkin, 1985)
 
„Rape, incest, sexual violence... It's outrageous filth... Porn Rock...”
 
Ez az 1985-ös lemez afféle vegyes felvágott: néhány koncertfelvétel a nyolcvanas évek első feléből, néhány Synclavier-kompozíció, minden idők talán legdurvább – punkokat is megszégyenítően durva – hippigyalázó dala (We’re Turning Again) és a 12 perces Porn Wars, ami miatt valóban érdemes foglalkozni az albummal.
 
A történetet biztos sokan ismerik: 1984-ben Al Gore szenátor felesége, Tipper Gore benyitott tizenéves lánya szobájába, ahol éppen Prince – egy önkielégítést végző nőről mesélő – Darling Nikki című dala szólt a korszak legnépszerűbb lemezéről, a Purple Rain albumról. Gore asszony jó keresztényhez és igaz patriótához illően nem is tétovázott sokat: három politikusfeleséggel karöltve megalapította a Parents Music Resource Centert, a sátáni pornó-rock megfékezését (más szóval a popzene cenzúrázását) céljául kitűző szervezetet – ez volt a Parental Advisory matricák megjelenésének időszaka! A PMRC tevékenysége érthető módon tiltakozáshullámot váltott ki a rockzenészek körében, s 1985 őszén mulatságos szenátusi meghallgatások követték egymást, melyeken a Twisted Sister-vezér Dee Snider és a country énekes John Denver mellett Frank Zappa is kifejtette ellenérveit. Noha Zappa sosem tartotta túl sokra az Amerikai Egyesült Államokat (a nyolcvanas évek neokonzervatív Reagan-adminisztrációját pedig lelkesen utálta és fikázta, ahol csak tudta), a szólásszabadság intézményének elkötelezett híve volt, s a PMRC létrejöttében talán a Joe’s Garage antiutópiáját látta megvalósulni.

Zappa persze nem is Zappa lett volna, ha a meghallgatásáról készült hangfelvételből (mely azóta egyébként teljes egészében is megjelent 2010 őszén a Congress Shall Make No Law című CD-n) kiszedegetett hangmintákat nem építette volna bele egyik szerzeményébe. A Synclavieren előadott – a szenátusi meghallgatás mellett rövid párbeszédrészleteket még az 1967-es Apostolic stúdióbeli időszakból is csipegető – Porn Wars a kései Zappa talán legszórakoztatóbb műve, valamennyire a hatvanas évek klasszikus dalainak „szervezett káosza” és a We’re Only In It For The Money dilinyósan manipulált hangjai is eszünkbe juthatnak róla. Nem mellesleg pedig azt is bizonyítja, hogy Frank Zappa élete bármely történéséből képes volt zenét alkotni.
 
 
Mystery Disc (Rykodisc, 1998)
 
„The Mothers Of Invention have spent many long hours in rehearsal trying to perfect their musical technique which they hope that you will enjoy, but if you don't enjoy it, go fuck yourself. And, as I said, it's a problem in semantics. You have to understand what I mean when I tell you to go.”
 
A nyolcvanas évek közepére hosszas pereskedések után Zappa megszerezte korábbi kiadóitól, az MGM-től és a Warnertől valamennyi ott megjelent felvételének jogait, és azon nyomban újra ki is adott mindent három szép kiállítású dobozban. Az első és második Old Masters Box alján ott lapult egy-egy meglepetéslemez is („mystery disc”), kiadatlan felvételekkel Frank korai éveiből. A két mystery disc végül 1998-ban jelent meg CD-n, a Zappa-örökséget nagy műgonddal ápoló Rykodisc kiadónál.
 
Azoknak, akik főleg a hatvanas évek Frank Zappáját preferálják (mint például e sorok írója is), maradandó élményt – vagy agykárosodást – nyújthat ez a mesterre jellemző módon szünet nélküli kollázzsá összeollózott 78 perc: hallhatunk töredékeket abból a bizonyos western filmzenéből, koncertrészleteket Zappa bárzenész időszakából, bossa novát és durva garázs-rockot hősünk Mothers előtti zenekaraitól, apró darabkákat Frank és Captain Beefheart soha el nem készült „tinédzser operájából”, az I Was A Teen-Age Maltshopból, bő húsz percet a Mothers legendás 1968-as Royal Festival Hall-koncertjéből (ami később teljes egészében is megjelent az Ahead Of Their Time albumon) és persze újabb felvételeket a New York-i hónapok intenzív stúdiómunkáiból. Zappához mérhetően kreatív és sokszínű elme egészen egyszerűen nem létezett a hatvanas évek popzenéjében, pont.
 
 
Läther (Rykodisc, 1996)
 
„Warner Brothers does not have the rights to this material, although it was delivered to them. See, this is an eight-sided album. Y'know, they don't happen very often. I had my nerve, didn't I?”
 
Minden valamirevaló rocklegendának van legalább egy legendásan legendás kiadatlan lemeze, és ez alól Zappa sem volt kivétel. Az avant-rock SMiLE-jának tekinthető, közel öt év munkáját felölelő Läther anyagát Frank 1977-ben tervezte kiadni kvadrupla album formájában – a Warner Brothers természetesen üvöltve tiltakozott az előre prognosztizálhatóan veszteséges négylemezes projekt ellen, sőt azt is megtiltotta, hogy Zappa más kiadónál jelentesse meg a gigászi dalgyűjteményt (sok egyéb mellett ez volt a mester és a Warner közti viszony elmérgesedésének legfőbb oka). 1977 végén aztán Frank besokallt, a mesterszalagokkal a hóna alatt beállított a KROQ rádióadóhoz, és az egész albumot lejátszotta a hallgatóknak. A Läther két évtizeden át kizárólag bootlegeken volt beszerezhető, végül 1996-ban jelent meg a (borítójával, ki tudja miért, a Pink Floyd Atom Heart Motherjét karikírozó) hivatalos verzió tripla CD formájában.
 
A Läther az ultimatív Zappa-trip: tarka dalcsokor slágeres rockszámokkal, nagyzenekari művekkel, dzsessz-rock szerzeményekkel, élőben felvett, komplex (és időnként elviselhetetlenül hosszú) hangszeres improvizációkkal, a 21 perces The Adventures Of Greggery Peccary című abszurd mini rockoperával, és egy mulatságos surf-rock paródiával (és igen, ezen van a Tittes ’n Beer is). 180 perc Zappából egy kicsit talán túl sok, még a legfanatikusabbakat is megviselheti a Läther együltében történő meghallgatása. Mégis, ha valaki összesen egy FZ-albumot szeretne birtokolni, talán ez a legjobb választás: ilyen széleskörű és átfogó bepillantást egyetlen másik kiadvány sem nyújt a zenész munkásságába.
 
 
Hammersmith Odeon (Zappa, 2010)
 
„Say darlin', can I buy ya a drink? / What’s a girl like you doin’ in a place like this? / Do you come here often? / Your place or mine?”
 
A Hammersmith Odeon a legfrissebb Zappa-album, egy újabb háromórás tripla CD, a címben szereplő neves londoni koncerthelyszínen 1978 elején adott műsorok anyagából készült összeállítás. Frank Zappa 1977-ben nála jó tíz évvel fiatalabb zenészekből állította össze új zenekarát, melyben ott gitározott és énekelt az akkor még teljesen ismeretlen – később David Bowie és a Talking Heads turnézenészeként, majd a King Crimson gitáros-énekeseként és termékeny szólóművészként elhíresült – Adrian Belew is. Ebből a felállásból hiányzott ugyan a Roxy-korszak zenészeinek precíz virtuozitása, viszont annál sokkal energikusabb és izgágább volt (aki nem hiszi, nézze meg a Baby Snakes című filmet). Az 1979-es, fiatalosan (punkosan, mondanánk, ha Zappa nem fordulna ettől egyet a sírjában) energikus Sheik Yerbouti anyagának jó része éppen ezekből a koncertfelvételekből került az albumra stúdióbeli rájátszásokkal kiegészítve, s ugyanaz a fiatalos energia és slágeresség hatja át a most kiadott Hammersmith Odeont is. Néhány a kelleténél hosszabbra nyúló szólót leszámítva feszesen, pörgősen sorjáznak a Zappa-klasszikusok: a freakdiszkó City Of Tiny Lites, a Dylan-paródia Flakes, az albumverziónál ezerszer izgalmasabb Disco Boy, az ellenállhatatlanul slágeres Camarillo Brillo – sorolhatnánk napestig.
 
Zappát mindig is bántotta, hogy a világ hóbortos csodabogárként tekintett rá, és hogy kizárólag novelty slágerei váltak széles körben népszerűvé (Don't Eat The Yellow Snow, Bobby Brown Goes Down, Valley Girl stb.), s nyilván nem örülne, ha tudná, hogy még 2010-ben is amolyan Weird Al Yankovic-féle figurának tartják őt sokan. Időnként irritáló cinizmusa, emberi gyengeségei, és finoman szólva is hullámzó színvonalú életműve ellenére adjuk meg neki a tiszteletet, és nevezzük annak, aminek ő tartotta magát: Frank Zappa, amerikai komponista ma épp hetvenéves lenne.
 
 
szöveg: Deimanik László
rajz: Szabó Sára
 
http://www.zappa.com
http://www.zappa.hu
http://frankzappa.blog.hu

a klasszikus Mothers Of Invention 1968-ból:

 
a „Roxy felállás” 1973-ból:

 
az 1977-78-as felállás, énekel az ifjú Adrian Belew:

 
részlet Frank Zappa 1985-ös szenátusi meghallgatásából: