Rendszeres Képzeletbeli Heti Top 10 (KHT10) összeállításunk, illetve a zenekaroktól, zenészektől és egyéb ismert figuráktól bekért lemezlisták mellett időről időre a Recorder szerzői is összeírják kedvenc zenéiket. Sugó Lilla, Klág Dávid és Soós Csaba után most Csada Gergely következik, aki saját bevallása szerint „még fejlődésben lévő egyetemista”.
Kedvenc 2010-Es Dalok by Csadag on Mixcloud
Four Tet: Angel Echoes
A legutóbb egy XX-remixe kapcsán emlegetett Kieran Hebden napjaink egyik legtehetségesebb zenésze, zenekészítője. Soha nem okoz csalódást, pedig mindig új utakon jár. Az év elején megjelent There Is Love In You című lemezével épp a minimalizmust formálja saját képére. Az albumot nyitó Angel Echoes felületesen hallgatva egy kis semmiségnek tűnhet, pedig valójában az egyik legszebb dolog, amit ebben az évben hallhattunk. Tényleg olyan, mintha az angyalok kórusa énekelne.
Deerhunter: Desire Lines
A gitáros-énekes Bradford Cox és együttese, a Deerhunter nemcsak saját eddigi pályáját tekintve alkotott nagyot ez idén megjelent Halycon Digesttel, hanem úgy általában is az elmúlt évek egyik legerősebb albumát tette le az asztalra, tele jobbnál-jobb dalokkal. Mégis a Desire Lines az, ami kiemelkedik a lemezről, és majd hétperces hosszával ez a dal a kapcsolódási pont a zenekar korai zajos-zakatolós feedback orgiái és az új lemez letisztult, álomszerű popzenéje között.
Wild Nothing: Live In Dreams
Jack Tatum egyszemélyes hálószobaprojektje egy szinte hibátlan nagylemezzel debütált idén tavasszal. A Gemini magával ragadó dream pop dalok gyűjteménye, napsütötte melankóliájuk észrevétlenül telepszik rá az emberre. Tatum az albumot nyitó Live In Dreams című dallal a Smiths There Is Light That Never Goes Outját tervezte újra írni. Ki-ki döntse el maga, hogy ez mennyire sikerült!
Maximum Balloon: If You Return (feat. Little Dragon)
A Maximum Balloon-lemezről írt cikkben már eleget dicsértem ezt a számot, most nem ismételném magam. Úgy tűnik a közreműködések a legjobbat hozzák ki a Little Dragonból és énekesnőjéből, Yukimi Naganóból, ahogy ezt már a Gorillaz idei Plastic Beach albumán is hallhattuk. Persze két hónap nem hosszú idő, de még mindig nem találtam egy dalt sem, amire szívesebben mászkálnék a városban.
Forest Swords: Glory Gongs
Forest Swords (polgári nevén: Matthew Barnes) még tavaly nyáron tűnt fel így vagy úgy a chillwave hullámot meglovagolva, egy abba a trendbe azért mégsem beleillő dallal (Miarches). Idén nyáron pedig kijött a Dagger Paths EP, rajta hat sejtelmes, sötét, a maga furcsa módján lendületesen cammogó számmal, amelyek közül nekem a Glory Gongs a kedvencem. Szikár gitártémájával ez a leghátborzongatóbb az összes közül.
Gil Scott-Heron: I’m New Here
Az év egyik legüdítőbb híre volt, hogy Gil Scott-Heron, „a fekete Bob Dylan” új nagylemezt jelentet meg (ez a hír még Chris Cunninghamet is visszacsalogatta videoklip-készítéshez). Az I’m New Here ugyan nehezen nevezhető albumnak, de épp a töredezettsége az egyik legnagyobb előnye. Olyan az egész, amit egy hatvanéves, börtönt és a drogfüggőséget is túlélt, sokat látott embertől várni lehet. Szuggesztív, mélyen személyes, bölcs. A címadó dal puritán, akusztikus gitártémáját hallva pedig már nem is Bob Dylan, hanem inkább Leonard Cohen ugorhat be mindenkinek.
Caribou: Jamelia
Az idei év egyik favoritja egyöntetűen a Swim című Caribou-lemez, amellyel Daniel Snaith ismét mélyebben nyúlt az elektronikába, ahogy azt karrierje elején tette. A Born Ruffians-frontember Luke LaLonde énekével felvett zárószám, a Jamelia még ezt a kiváló albumot is még magasabbra tudja repíteni. Formátlan, megfoghatatlan, hibrid tánczene tele szívvel és lélekkel. Ezt pedig nagyon kevesen tudják.
Oval: Ah!
Markus Popp, aki a kilencvenes években Oval néven sorra gyártotta a rideg, „kimatekolt” techno lemezeit, hosszú kihagyás után visszatért legismertebb projektjéhez, és egy monumentális 76 számos albummal (O) rendítette meg a rajongóit. Az igazi meglepetés viszont, hogy Popp több számban is előbújik a gépek mögül és – magához képest legalábbis – egészen emberi arcát mutatja. Az Ah! ezek közül is legjobb, legdallamosabb.
Japandroids: Younger Us
A Japandroids az egyik legszimpatikusabb zenekar manapság. A duót nem igazán érdekli semmi, csak az, hogy egy jót rockolhassanak, amint azt az idei Pohoda fesztiválon is látni lehetett. Zenéjük esszenciája teljesen megragadható abban, ahogy a gitáros-énekes Brian King felteszi a lábát a kontroll-ládára és odacsap a húrok közé. Koszos, zajos, hangos, felszabadító, mint egy arculcsapás.
White Denim: New Coat
Ha mégis létezik a fent említett kanadai rockduónál szimpatikusabb együttes, az csakis az austini White Denim lehet. A texasi trió olyan könnyedséggel lavíroz a különböző műfajok (punk, blues, dzsessz, soul stb.) tengerében, ahogy senki más. Hozzáállásukra jellemző, hogy a készülő új lemezük felvételei közben félretett resztlikből máris összedobtak egy albumot (Last Day Of Summer), amit ingyenesen letölthetővé tettek a honlapjukon. A záró New Coat egy habkönnyű, igazi feelgood dzsesszes folk-rock dal, ami még a legrosszabb pillanatokban is mosolyt csal az ember arcára.
