„Egyszerűen bevándorlóként tekintettek rám” – Nitin Sawhney-interjú

Az 1964-es brit születésű, indiai származású multiinstrumentalista-DJ-producer, Nitin Sawhney zenéje határokon átívelő különlegesség, nála simán összefér a klasszikus indiai zene a dubbal, a flamenco az elektronikával, a dél-amerikai törzsi rigmus a drum’n’bass-szel – ennek ellenére kirázza a hideg, ha divatos szóval világzeneként aposztrofálják műveit. Sawhney afféle multikulturális polihisztor: ha nem épp soron következő lemezén dolgozik, akkor szimfonikus zenekarokkal komponál filmzenét, szakkommentátorként beszél BBC-tévéműsorokban, a legnagyobb brit napilapokban cikkezik, vagy éppenséggel a londoni Raindance filmfesztivált patronálja. 2010. október 8-án a budapesti Művészetek Palotájában lépett fel akusztikus gitárjával, négy további zenész és három énekesnő kíséretében. A koncert után beszélgettünk.
 
 
- 2001-ben koncerteztél először Magyarországon a Zene Ünnepe keretében, most már negyedik alkalommal jársz nálunk...
 
- Hű, nagyon megható, hogy ilyen pontosan tudod. (nevet)
 
- ...emlékszel mindegyik budapesti fellépésre?
 
- Igen, emlékszem. Szeretek Magyarországra látogatni, mindig lelkes zeneértő és zeneszerető közönséggel találkoztam itt. 2001-ben egy hegy oldalában játszottunk (a Gellérthegyen, a víztározónál – a szerk.), a másik két alkalommal a Sziget fesztiválon léptünk fel. Az egyiken a Buena Vistából ismert Ibrahim Ferrerrel zenéltünk együtt, aki azóta sajnos már elhunyt. Imádnivaló énekes, nagyon szerettem – az a koncert felejthetetlenre sikerült.
 
- Ma este egy speciális akusztikus koncertet láthatott tőled a közönség.
 
- Valóban, ezúttal otthon hagytam a zongorát és mellőztünk mindenfajta elektronikát – maradt a tiszta zene a maga egyszerűségében. Jó ötletnek tartom, hiszen manapság már szinte minden zenében elveszik a lényeg a megannyi effekt közt. Elég egy sampler, egy laptop, és máris mindenki okos kis trükkökkel turbózza fel az alaptémát. Ennek az ellenkezőjét szerettem volna megcsinálni. Egy őszinte műsort akartam, ahol félkörben ülünk a zenészekkel. Mindenki látja a másik rezdülését, azt, hogy ki mikor és mit csinál, így könnyen tudunk reagálni egymásra. Nagyon egyszerű és letisztult forma. Emellett teljesen más energiák szabadulnak fel, és a dalokból fakadó érzések is különböznek a hagyományostól. Budapest előtt összesen még csak háromszor léptünk színpadra ilyen formában, de minden alkalommal nagyon élveztük, ahogy most is.
 
- A Prophesy című 2001-es albumodon is előkerülnek monológok formájában a technológia hasznosságát firtató gondolatok. Egy helyen az is elhangzik, hogy a technológia az idő rabszolgájává teszi az embert. Netán ennek jegyében haladsz az elektronikamentes fellépések irányába?
 
- (felnevet) Hát, igazából nem vagyok a technológia ellenzője, hiszen producerként, DJ-ként számos technikai megoldást használok nap mint nap, tehát az életem része. Viszont úgy hiszem, egy ponton túl már káros: nem szabad „túlhasználni”, túlzásba vinni a technika adta lehetőségeket, mert előbb-utóbb elveszted a kapcsolatot a valósággal. Az emberek jó része képernyőket bámul egész álló nap, akár dolgozik, akár szórakozik. Egyesek lassan elfelejtik milyen is egy jó beszélgetés, élőben, szemtől szemben valakivel. Tetszik az ötlet, hogy a maga nemében egy nagyon letisztult előadás születik, ezáltal sokkal bensőségesebb kapcsolatba kerülök a hallgatósággal, a hallgatóság pedig a zenémmel.
 
- A letisztult zenei formákról jut eszembe, hogy számos alkalommal dolgoztál már együtt szimfonikus zenekarokkal. Hogyan kerültél bele abba a világba, és milyen munkáid voltak ott mostanában?
 
- Elsőként a Londoni Szimfonikusok kerestek meg, még 2005-ben kaptam egy felkérést Stephen Hussey hegedűművész/karmestertől. Ő vezényelte a Londoni Szimfonikus Zenekart, az LSO-t az A Throw Of Dice című 1929-es némafilm újrazenésítésekor. Nagyon jól sikerült a közös munka, még a Trafalgar Square-en is koncerteztünk közösen, ahol egy részletet adtunk elő az újdonsült filmzenéből. Ez volt a kezdet, azóta már számos közös projekten vagyunk túl, és a jövőben is tervezünk újabbakat. Év elején egy japán filmhez szereztem zenét, jövő márciusra pedig elkészülünk A titokzatos lakó című 1926-os Hitchcock-némafilm megzenésítésével. Ezen kívül nemrég egy számítógépes játékhoz, az Enslavedhez írtam zenét (Enslaved: Odyssey To The West – a szerk.), és mostanában kerül adásba a Human Planet című nyolcrészes BBC-dokumentumfilm, amihez a Walesi Nemzeti Zenekarral készítettünk közösen zenét... Egy szimfonikus zenekart sokkal inkább magaménak érzek, mint a zongorát vagy a gitárt. Az egy élő, emberekből álló hangszer – csodálatos dolog. Az ilyen típusú komponálás magas képzettséget igénylő művészet, amit rendkívül nehéz és érdekes dolog elsajátítani. A filmzenéknél a legnehezebb és egyben legjobb feladat, hogy a szavak mögöttes tartalmát fejezd ki egy élő zenekar tolmácsolásában. Fantasztikus kihívás.
 
- Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy nem szabad hátrafelé tekinteni az ember életében. Én mégis arra kérnélek, hogy most tekintsünk vissza egy kicsit a múltba. 1999-ben jelent meg az a lemez, amelyik meghozta számodra a világsikert: a Beyond Skin. Egy évtized távlatából, mostani fejjel mit gondolsz arról az albumról?
 
- A mai napig bele szoktam hallgatni, nagyon büszke vagyok arra a lemezre. Nyilván azóta már sok tapasztalatra tettem szert, tudom, hogy mit és hogyan csinálhattam volna másképp, de egyáltalán nem változtatnék rajta. Pontosan bemutatja, hogy min mentem keresztül akkoriban, hogyan gondolkodtam. Ilyen szempontból minden egyes album a lenyomata az épp aktuális gondolataimnak, világképemnek. A Beyond Skin idején iszonyatos dühöt, fájdalmat és zavarodottságot éreztem a múltban történt dolgokkal kapcsolatban. Ezeket próbáltam zenébe önteni.
 
- Mi volt ennek a dühnek és zavarodottságnak az oka?
 
- Számos rasszista indíttatású támadás, a kirekesztő környezetem és a szembesülés azzal, hogy bár brit állampolgár vagyok, oda születtem, a társadalom mégis elítélt, egyszerűen bevándorlóként tekintettek rám. (Nitin szülei egy évvel születése előtt, 1963-ban költöztek az indiai Punjab tartományból Angliába, Rochester városába – a szerk.) Ezt persze időnként tettlegességgel is éreztették velem. Sajnos a történelem ismétli önmagát, manapság ismét ugyanaz zajlik: a szélsőjobboldal erősödése világszinten megfigyelhető. Nálunk a szélsőjobboldali pártok a legutóbbi választási kampányban a gazdasági válságért is a bevándorlókat okolták. És teljesen érthető a folyamat: azok az emberek, akik félelemben élnek, mindenképp hibáztatni akarnak valakit vagy valakiket. Ahelyett, hogy észrevennék, hogy valójában a kapitalizmus rendszere az, ami nem működik, ők a bevándorlókat hibáztatják, hiszen az egyszerűbb. Mindegy, hogy kit, a lényeg, hogy védtelen embereket támadjanak, és ennyivel el is van intézve számukra. Ebből annak idején elegem lett, azt az iszonyatos dühöt emiatt éreztem. Sajnos manapság ismét nagyon hasonló dolgok vannak kialakulóban…
 
- A 2001-es Prophesy album címadó száma jut eszembe erről: ugyanaz a zenei téma ismétlődik egyre intenzívebben, gyors egymásutánban. Mintha csak a történelemkönyv lapjai lennének megzenésítve…
 
- Hát igen, valami olyasmi. Amikor azzal az albummal jártuk a világot, rengeteg emberrel találkoztam utam során az ausztrál bennszülöttektől kezdve a dél-amerikai őslakosokig, és a számos pozitív gondolatot kaptam ezektől az emberektől. Aztán bekövetkezett a szeptember 11-i tragédia. Azóta a világunk teljes mértékben átalakult, valami olyasmi történt, hogy a gazdag fehér nyugati világ még nagyobb hatalomra tett szert, mind politikai, mind gazdasági értelemben. A világ többi része pedig nem igazán érdekli a nyugatot, csakis gazdasági potenciál szintjén…
 
- Azóta gyakrabban is jut eszünkbe Orwell antiutópiája, az 1984…
 
- Igen, talán a Prophesy egy érzés, egy félő megérzés volt, hogy ebbe az irányba haladunk…
 
- A legutóbbi albumod 2008-ban látott napvilágot London Undersound címmel. Abban a londoni mindennapok történéseire reflektálsz elég kritikusan.
 
- Igen, nagyon is határozottan, például a nyitódallal, a Days Of Fire-rel, amit ma este is játszottunk. Amikor 2005-ben bekövetkezett a londoni terrortámadás, nem sokkal utána a rendőrség a metróban fejbe lőtte a brazil Jean Charles de Menezest, akit a merénylet egyik elkövetőjének hittek – teljesen alaptalanul. Mindez a lakásomtól pár utcányira történt. Aznap éjjel semmit sem aludtam, teljesen kiborultam. Az járt a fejemben: „Úristen, ezt csak úgy megtehetik mindenfajta következmény nélkül?!” Hirtelen úgy éreztem, hogy itt a szabadság vége, a demokráciának annyi, a jogállamiságot kihajíthatjuk az ablakon. Hiszen mi mást jelent az, ha a rendőr rögtönítélő bíróság módjára kivégezhet bárkit. A Scotland Yard azzal is védekezett, hogy külsőre mongolos beütéssel rendelkezett. Mi van?! Azóta nem térek magamhoz, hogy milyen őrültségek megtörténhetnek. Amerikában például minden szinten a terrorizmus elleni harcra hivatkoznak, és közben csorbítják az emberek szabadságjogait. Nem szoktam politizálni, de a hasonló események, vagy az őrült, félkatonai lelkületű jobboldali csoportok ellen a többségnek hallatnia kell a szavát. Szóval nehéz nem politizálni ilyen ügyekben, hiszen amint szóba hozod, politikai nyilatkozatnak tekintik.
 
- A zene egy közös nyelv, ami segíthet a különböző emberek közötti párbeszédben. Ilyen szempontból a zenéddel mintha azért harcolnál, hogy felnyisd az emberek szemét.
 
- Igen, a zene nyitottá tesz. De én soha nem úgy megyek fel a színpadra, hogy „Jó estét! Zenekarunk büszke arra, hogy spanyol, indiai, dél-amerikai meg ilyen-olyan származású tagokból áll!” A zenekar sokszínűségét sohasem hangoztatjuk, hiszen számomra ez nem kérdés, hanem természetes állapot. Idén az egyik fellépésnél valaki azt mondta, hogy mi biztosan politikailag elkötelezett világzenészek vagyunk, mert hát ennyiféle ember van a színpadon. Én meg csak fogtam a fejem… Mi csupán különböző emberek vagyunk, akik közösen zenélnek. Se több, se kevesebb. Az embereknek nem kéne félniük attól, hogy másféle emberekkel egymás mellett éljenek. Az tesz minket különbbé az állatoknál, hogy képesek vagyunk az elsődlegesen túl, a dolgok mögé látni. A zárkózottság és az előítéletesség gátat szab a gyarapodásnak – mind a zenében, mind emberileg.
 
- Milyen országok, milyen kultúrák, milyen emberek voltak, vannak a legnagyobb hatással a zenédre?
 
- Szinte mindenből merítek, bármerre járok, bármit látok, mind-mind hat rám és természetesen a műveimre. Zeneileg szinte mindennel találkoztam életem során: gyerekként tanultam flamencót, klasszikus indiai zenéket, játszottam dszessz, funk, sőt még punk zenekarokban is. Sőt még Chopint és Debussyt is eljátszottam régebben. Soha nem szabtam határokat a gondolkodásomnak – a határok csak hátráltatják ez embert a kiteljesedésben. Zeneileg nagy hatással van rám Paco de Lucía, a Led Zeppelin, a Doors vagy éppenséggel Farrukh Fateh Ali Khan (Nusrat Fateh Ali Khan öccse, énekes- és zenésztársa 2003-ban hunyt el, hat évvel bátyja halála után – a szerk.). Ő például tradicionális pakisztáni qawwali zenész volt, akinek biztosan mindenki ismeri a zenéit, aki látta a Született gyilkosokat, vagy a Ments meg, Uram! című filmet Sean Penn főszereplésével. Az emberek nem is tudják, hogy qawwali zenét hallgatnak, de ott a filmben jól működik. (nevet) Tehát rengeteg különböző zene hat rám, melyben nincsenek határok. A lényeg, hogy megindító, érzelmi töltéssel bíró zene legyen, mindegy is, hogy a világ mely pontjáról származik.
 
- Ha jól tudom, már készül a következő albumod. Ezúttal mi a koncepció, milyen hatások nyomán indulsz el?
 
- Szeretnék egy metaforát alkotni, mely a főbb emberi személyiségjegyekből áll össze, egyfajta összegzése a különféle magatartásformáknak. John Hurt lesz a megtestesítője ennek a karakternek. A koncepció az, hogy az egész új album egy magnó, amit neki küldtek, és végig kell hallgatnia a benne lévő zenét. Más lesz, mint az eddigi lemezek. John, aki nem mellesleg a kedvenc színészem, egyfajta narrátor szerepet fog betölteni. Kíváncsian várom mi lesz a végeredmény, hamarosan stúdióba vonulunk a forgatókönyvvel. A megjelenést 2011 márciusárá tervezzük. Alapvetően imádok albumot készíteni, jófajta művészet ez. Olyan mintha írnál egy könyvet – ha jól csinálod, egy darabot nyújt belőled. Ehhez természetesen a borító is keretet ad, és tényleg úgy érzed, hogy egy könyvet fogsz a kezedbe. Kár, hogy manapság már inkább mindenki letölti az albumokat, és elvész számukra ez a magasztos lényeg. (nevet)
 
 
interjú és fotók:
Molnár Ádám

http://www.nitinsawhney.com