Párhuzamos életrajzok – Madness és Specials (2. rész: koncertbeszámolók)

A 2010-es Sziget már a „nulladik” napján is Reggae-Ska Ünnep szlogennel hirdette a Nagyszínpad programját, de az igazi ska slágerparádé csak aztán jött: az első és második napon két legendás brit zenekar lépett fel, melyek sorsa több ponton összefonódik. A Madness és a Specials 1979-ben ugyanannál a kiadónál kezdtek és egyszerre indultak el a világhír felé a jamaikai ska zene újraértelmezésével, hosszabb-rövidebb karrierjük során maradandó értéket alkottak és zenekarok tucatjaira voltak hatással, hogy aztán a nyolcvanas évekbeli szétesés és hosszú hallgatás után újra feltámadjanak. Monstre összeállításunk első részében a zenetörténeti áttekintés volt olvasható, most pedig következnek a koncertbeszámolók (aztán a harmadik részben egy Specials-interjútöredék mellett még pár magyar zenész-rajongó is megszólal).

A 2010-ES SZIGET-KONCERTEK 

A Madness koncertjével alapvetően nem volt semmi baj, bár nem volt annyira tökéletes, mint a 2007-es Sziget-fellépés. Lehet azért, mert közben három évvel öregebbek lettek (ez főleg a kalapos énekesnél, Suggsnál volt feltűnő, pedig ő még 50 sincs, ahogy a ritmusszekció tagjai sem!), esetleg az volt az oka, hogy fáradtan érkeztek Budapestre (előtte 11 országban 19 koncertet tudtak le a nyári turné keretében). 2007-ben először játszott itt a zenekar, sokan negyedszázada vártak erre a pillanatra – az ilyesmit nem lehet megismételni, sem a hangulatot újra felidézni. Viszont akinek ez a 2010-es volt az első Madness koncertje, annak majd ez marad örök emlék. A Madnessnek tényleg annyi kislemezslágere van, hogy szinte fel sem tűnik, hogy egy-kettő kimaradt – egy interneten talált setlist szerint májusban Amszterdamban a Shut Up és Wings Of A Dove is szerepelt a menüben, ezek itt hiányoztak. Volt viszont helyettük vagy öt dal az új lemezről, meg persze pár feldolgozás. Max Romeo I Chase The Devilje három éve is elhangzott, de akkor a Supremes You Keep Me Hangin’ Onját is játszották – ez utóbbit most a Taller Than You Are helyettesítette a Dangermen-lemezről. Három éve talán az is jobban lejött, hogy a zenészek mennyire élvezik az egészet: a buli végén a csillogó tonik öltönyök háta egyetlen óriási izzadságfolt volt. Most kicsit kevesebb volt a mozgás, de azért show-ban ezúttal sem volt hiány. A szaxofonos Lee Thompson felmászott az állványra, trombitás-ceremóniamester Chash Smash körkapcsolást játszott és tudósította a közönséget a koncerttel egy időben zajló angol-magyar meccs eredményéről, a végén még egy pirosruhás elmebeteg nő is beszaladt a színpadra, szóval nem lehetett unatkozni. De egy Madness-bulin a lényeg úgy is az, hogy amikor felhangzik a Baggy Trousers vagy a Night Boat To Cairo, akkor mindenki megőrül, és ez ezúttal sem volt másképp.

Másnap a Specials a Madness-szel ellentétben nem főműsoridőben játszott (az a Faithlessnek volt fenntartva),  kicsit kevesebben is voltak, mint Suggsék koncertjén. Döcögősen indult a buli, de pár szám után, amikor már a zenekar, a hangosító és a közönség is felvette a ritmust, plusz még a fúvósok is megjelentek, már nem volt hiba. Jerry Dammers ugye hiányzott a színpadról, de hát kiderült, ez a hiány azért elviselhető, és nem is volt nehéz őt odagondolni – a kalapos session-orgonista ugyanúgy mozgott, ahogy az egykori Specials-alapító a koncertklipeken. Míg a Madness-tagok mind elegáns öltönyben parádéztak, Specialsék inkább a brit rude boy imázshoz ragaszkodtak , a 2-Tone öltönyök mellett vagy hat Fred Perry polóing is volt a színpadon. Terry Hall visszafogott volt, sötét ruhájában szinte elbújt a többiek mögött, de amúgy sem rá kellett figyelni, hanem a létező összes rock’n’roll pózból bemutatót tartó Roddy Radiation gitárosra. Csak egy órát játszottak (a 75 percnyi műsorsávot sem használták ki teljesen), nem voltak új dalok (mert nincsenek is), nem játszották a Ghost Townt, ahogy kimaradt a többi lassú szám is, de talán pont így volt a legjobb. Bár minden tag elmúlt már 50, nem lehetett színpadra mászni és nem volt verekedés a nézőtéren sem, azért a Nite Club vagy a Do The Dog alatt – ha nagyon akarta az ember – akár azt is el lehetett képzelni, hogy 1979-ben vagyunk annak a bizonyos 2-Tone turnénak valamelyik állomásán. 

szöveg:
Fábián Titusz

Madness-fótók:
Sándor Péter

Specials-fotók:
Fodor Csaba

>> tovább a harmadik részhez >>