Carly Rae Jepsen megúszta, hogy egyslágeres popfenoménként vonuljon be a köztudatba. Az elmúlt évtizedben lemezről lemezre, önazonos őszinteséggel, egyenletes minőséggel, csillámporos zenével és csalhatatlan popérzékenységgel vívta ki magának a helyet a műfaj legszeretetreméltóbb képviselői között. A ma megjelent hatodik sorlemez, a The Loneliest Time ürügyén megnézzük, hogyan lett belőle rejtett gyöngyszem a korai világhír után. Ez a cikk először a Recorder magazin 98. számában volt olvasható.
Már több mint tíz év telt el a Call Me Maybe óta, de a legtöbb ember számára Carly Rae Jepsen neve még mindig ezzel a bombaslágerrel fonódik össze. Nem csoda. A dal 2011 őszén debütált, de igazán a rá következő évben vált megkerülhetetlenné: a csapból is ez az eredetileg folkgitáros ábrándozásnak tervezett, majd dancepoppá átformált szám és a hozzá készített napfényes klip folyt, amiben a cuki szomszédlány-kisugárzású Jepsen kamaszos vágyakozással, sugárzó mosollyal arról énekel, hogy reméli, visszahívja az új kiszemeltje. A dal minden idők egyik legkelendőbb single-je lett, és a 21. század legtöbb példányban eladott kislemezdala női előadótól.
Az ekkor 27 éves Jepsen nem a semmiből robbant be. A kanadai énekesnő már a középiskolában is különböző zenei és színészi projektekben vett részt, majd 2007-ben jelentkezett a Canadian Idol című zenei tehetségkutató műsorba, ahol végül a harmadik helyen végzett. Egy évre rá adta ki első dalát, valamint Tug Of War című folkos lemezét, amivel viszont még nem igazán hívta fel magára a figyelmet. Ezt követte a Call Me Maybe, amit a legnagyobb sztárok karoltak fel Justin Biebertől Selena Gomezig, de talán az ő segítségük nélkül, saját jogán is megkerülhetetlen siker lett volna. A népszerűség persze magával hozta a gúnyosabb hangokat is, de ennyi idő távlatából is teljesen jól működik a maga kategóriájában: fülbemászó, nem idegesítő, picit pimasz, és nagyon-nagyon őszinte.
ÖT TUTI CRJ-DAL, HA MÁR UNOD A CALL ME MAYBE-T
- Run Away With Me
- Julien
- Party For One
- Emotion
- Stay Away
Ez utóbbi a legfontosabb, amit meg kell érteni nem is annyira a Call Me Maybe-jelenséghez (nem ez az első és nem is az utolsó üstökösszerű berobbanás), hanem ahhoz, hogy miért nem tűnt el azóta a süllyesztőben Jepsen, miért alakult ki körülötte egy odaadó rajongótábor, és merre haladt tovább zenei karrierjében. Noha a szövegeiben felfedezhető az önreflexív, összekacsintós irónia is, minden szélsőséges, túláradó érzelmet teljesen őszintén, idézőjel nélkül él meg a dalaiban. Igazi rágógumipop. Rágógumi, mert bár viszonzatlan szerelmekről, vágyakozásról, szakításokról is szólnak a dalok, még csak nem is melankolikusak, mindig az optimizmus, az élet végtelen szeretete, a korlátlan lehetőségek szabadsága árad belőlük. És pop, mert a szövegek pont annyira általánosak, hogy mindenki bele tudja képzelni magát a világukba.
A téma pedig mindig a szerelem, viszonylag ritka, hogy másról szóljanak Jepsen dalai - ha épp mégsem a szerelem valamilyen konstellációja kerül elő, akkor az önszeretet, mint a Party For One, ami a szöveg és Jepsen nyilatkozatai alapján még szólhatna akár csak az énidőről és az öngondoskodásról is, a szexuális utalásoktól hemzsegő klip fényében viszont egyértelműen az önkielégítés himnusza. A szerelem működésével kapcsolatos érdeklődés gyerekkorig vezethető vissza Jepsennél: szülei kiskorában váltak el, később mindketten újraházasodtak, a gyereknevelési feladatokat viszont ezután is össze tudták hangolni. “Így kezdett izgatni a szerelem dinamikája; hogy bármilyen bonyolult, mégis tud működni, még ha nem is a szerelemről vagy a családokról alkotott sztereotipikus képünknek felel meg.”
A Jepsen által megénekelt szerelmi csalódások és örömök különösen pozitív visszhangra találtak az LMBTQ-közösségen belül: a Now That I Found You a Meleg szemmel című reality egyik előzetese alatt debütált, melynek egyik divattervező alapembere és celebje, Tan France még nagyinterjút is készített vele 2019-ben. Brooklynban évente queer fesztivált szerveznek Jepsen zenéjével, amin DJ-k, előadók, drag művészek és rajongók gyűlnek össze ünnepelni az általa közvetített euforikus életérzést. A kimondatlan vágyakozáshoz, titkos románcokhoz, a magányban kisarjadó szenvedélyes érzelmekhez is könnyen lehet kapcsolódni a queer identitáshoz kapcsolódó élethelyzetekből - fanatikus rajongói, akik internetes mémkampányokat gyártanak Jepsenről, a legkülönfélébb emberek.
A rajongók közé pedig egy idő után a kritikusok is besoroltak. A Call Me Maybe-t követő második lemez, a 2012-es Kiss még kudarcnak bizonyult, és bár akkora elvárásoknak nehezen lehetett volna megfelelni, mint amit a sláger teremtett, az album valóban nem a legemlékezetesebb. Jepsen azonban nem lett egyslágeres csoda, és a 2015-ös Emotion-re már hirtelen mindenki felkapta a fejét. A B-oldalas kiegészítő, valamint a 2019-es Dedicated (és az ahhoz készült B-oldalas bónuszlemez) tovább erősítették a Carly-revíziót, de sokan még mindig az Emotiont tartják a csúcslemeznek.
Itt kezdett el indie (sztár)producerekkel dolgozni: Dev Hynes (Blood Orange), Rostam Batmanglij (ex-Vampire Weekend), Ariel Rechtshaid után behúzta még Jack Antonoffot is, az aktuális zenei trendek helyét pedig átvette előbb a 80-as évek szintipopja, majd a 70-es évek diszkója. Az örök átalakuló Madonna helyett inkább Cyndi Lauper vagy Belinda Carlisle örökösének tekinthető - nem akarja radikálisan átformálni a popzenét, csak örömet szerezni vele.
Ehhez a küldetéshez pedig nagy adag munkamánia, maximalizmus és termékenység társul. Az Emotion, a Dedicated és az idei album, a The Loneliest Time egyaránt három-négy évig készült, és ez idő alatt Jepsen folyamatosan dalokat írt; a számlistát általában cirka 200 dalból szűkíti le lemezenként. A Dedicated lemezkészítési folyamata nemcsak időben, de térben is széles spektrumot ölelt fel, Svédországot, New Yorkot, Nicaraguát és Olaszországot is érintette, a környezetváltások során pedig az eredetileg “chill diszkónak” tervezett, az élet hétköznapi tevékenységeihez, porszívózáshoz vagy autóvezetéshez aláfestésül szolgáló zenékbe visszaszivárogtak a nagyszabású refrének és a drámai katarzisok.
A stabil zenei karrier megszilárdítása mellett Jepsen még egyéb gyerekkori álmait is meg tudta valósítani: eljátszhatta a Broadwayen Hamupipőkét, szerepelt a Grease élőben közvetített tévés verziójában, természetesen mint a Pink Ladies legábrándosabb tagja, Frenchy. A legendásan eszképista koncerteknek a Covid miatt egy időre vége szakadt, a karantén pedig a legújabb lemez alaptematikáját is meghatározza, bár a poptimista mentalitást aligha kell nélkülöznünk rajta.
A Western Wind című első single meglepő hangszerelési irányváltást sugallt, azt is hihettük volna, hogy Jepsent is megfertőzte Taylor Swift cottagecore-ja, és gitáros-lebegős folk-pop felé kanyarodik. A második single viszont sokkal inkább azt jelzi, hogy a lemez műfajilag kalandvágyóbb és változatosabb, miközben megőrzi a jól ismert Jepsen-stílust: a Beach House megint popos, de a modern párkeresés útvesztőjét csipkelődő abszurditással, morbidba hajló motívumokkal (szervkereskedelem!) taglaló szöveg okoz némi meglepő derültséget.
De ez a fajta merészség nem idegen Jepsentől: egy örök romantikus előadó merészsége ez, aki nem foglalkozik azzal, hogy mi számít menőnek. “Volt idő, amikor túlságosan félénk voltam ahhoz, hogy kifejezzem az érzéseimet, mert azt hittem, túl sok vagyok, és zavarba hozom az embereket. De ma már büszkén vállalom, hogy cseppet sem vagyok menő”.
szerző: Huszár András
