Jövőorientált retrospektív - Björk

Björk tizedik stúdióalbumán, a Fossorán újabb inkarnációjában, természetanyaként sző kárpitot nehéz témákból, holland hardcore technóból és bársonyos klarinétszólamokból. Ez a cikk először a Recorder magazin 98. számában jelent meg.

Legendák földjén

Az elcsépelt anekdota szerint az egyszeri turista első kérdése az északi fény túrán bárkihez, hogy ismeri-e személyesen Björköt, vagy egyenesen rokona-e. Björköt mindenki ismeri. Björkről mindenkinek van egy sztorija. Az excentrikus performanszművész Marina Abramović önéletrajzában még önmagánál is excentrikusabb jelenségként írja le az első gyermekével várandós Björköt, aki egy ősrégi piros telefont rejtő kartondobozzal járja a New York-i bulikat, vagy madarat nem tartalmazó kalitkát visel ékszer gyanánt. Hasonló a hasonlónak örül. 

Lars von Trier sztorija arról szól, hogyan akadt a nemezisére az ártatlan külsejű énekesnőben, akit éveken át győzködött róla, hogy vállalja el a Táncos a sötétben főszerepét. A terápiás célú érzelmi károkozás már a forgatáson kezdetét vette: Björk időről-időre egyszerűen eltűnt, ezzel őrületbe kergetve a stábot. A melodráma werkfilmjében egy egyre elgyötörtebb Von Triert látunk, aki a totális mélypontot elérve fogalmazza meg a filmművészethez szóló valaha volt legszebb és legkétségbeejtőbb szerelmi vallomást: “amikor az előkészítés folyik, gyűlölöm az előkészítést, amikor a forgatáson vagyok, utálom minden pillanatát, amikor az utómunkára kerül a sor, gyötrelem minden perce, de amikor dobozban van végre a film, az egész elkezd hiányozni.” Von Trier poszt-Björk életművében talán nem véletlen a saját pszichéjében végzett boszorkányüldözés.

Lars von Trier és Björk a 2000-es cannes-i filmfesztiválon

A 2004-es athéni olimpia önkénteseinek sztorija az lenne, hogyan szabadították ki a színpadon álló énekesnőt abból a közel ezer négyzetméteres világtérképből, ami aztán az Oceania dallamaira beterítette az egész arénát.

A New York-i Modern Museum of Art (MoMA) fenegyerek kurátora, Klaus Biesenbach, azaz Herr Zeitgeist pedig elmesélhetné, hogy 2015-ös Björk-kiállítása hogyan került kis híján a karrierjébe. Biesenbach többek között Marina Abramović elsöprő erejű The Artist Is Present című munkáját hozta tető alá, vagy a Tilda Swinton nem evilági szépségét és tehetségét bemutató múzeumi portrét. Björköt több mint egy évtizeden át győzködte egy életműkiállítás megvalósításáról, a sajtótájékoztatón pedig elővezette azt a nagyívű lózungot, mely szerint az anyag egy három évvel későbbi jövőbe vetített perspektívából vizsgálja a művész tevékenységét, a vizualitás helyett a hangtájakra fókuszálva. Koncepciónak érdekfeszítő.

De a “jövőorientált retrospektívként” elképzelt, jobbára fiktív keretbe ágyazott, mélyen személyes tárgyakat bemutató tárlat a szuperrajongók kivételével szinte mindenkiből kizárólag viszolygást váltott ki. Holott minden, mára a múzeumi blockbusterek elengedhetetlen kellékévé avanzsált trükköt és szemfényvesztést bevetett, élethű viaszbábuktól a Bluetooth-képes, geofencelt audioguide-okig. Utóbbiakat a Volkswagen szolgáltatta egy rendkívül kifinomult reklámkampány termékelhelyezés-elemeként. 

Az én anekdotámban Björk egy aranyló őszi délutánon fáradt háziasszonynak maszkírozva betér az Espresso Embassyba és rendkívül nyájas hangon egy jakvajas bulletproof coffee-t kér. Úgy képzelem el, mint a Disney-rajzfilm Robin Hoodját, ahogyan vak koldus jelmezzel rejti el mindig a csínytevés határán billegő, karizmatikus, kortalan karakterét. Természetesen mindez csak fikció, de mégsem tűnik lehetetlennek, sem abszurdnak.

A MoMA-kiállítás fiaskója ugyanakkor rámutat valamire, ami az évek múlásával egyre misztikusabbnak és megfoghatatlanabbnak tűnt a Björk nevű alakváltó jelenség kapcsán. Mint minden meghatározó archetipális figuráról, Björkről is számtalan legenda született. De Björk nem halott szent, nem ikon, ezért leveti magáról a személyi kultusz tárgyiasítását, a kegyhely létrehozását. A plüsshattyú-dressz nem lehet ereklye; az emlékeinkben él, ahogyan Selma szódásszifon-szemüvege és az All Is Full of Love szeretkező androidjai is.

A hősnő útja

A Sonic Symbolism című podcast, mely albumról albumra mutatja be Björk életművét, ügyesebben és okosabban valósítja meg a MoMA kihagyott ziccerét – ahelyett, hogy elidegenítene, sajátosan közel visz a zenéhez, a korszellemhez és kontextushoz. Az őszinteséget feszes szerkesztői munka teszi emészthetővé és érdekfeszítővé, a visszatekintés pedig kibontja azt a hősutas dramaturgiát, ahogyan Björk a női archetípusokat ritka autentikus alakváltó képességével megjeleníti.

Björk Guðmundsdóttir karrierjének hajnala a csengőhangú szűzleány története: a 11 éves kislány bemutatkozása az izlandi rádióban, a Björk című, gyerekdalokat tartalmazó 1977-es album ígéretes nyitánya egy sokféleségében is megkapó zenei karriernek. Ehhez a tiszta, szűzies energiához nyúlt vissza a londoni időszak elején, amikor elkezdett Debut című első szólólemezén dolgozni, miután megfordult a The Sugarcubes-ban, a Kuklban és néhány egyéb együttesben. 

A Debut (1993) a fiatal Björk személyiségének kibontakozása. Mint egy érzékeny kartográfus térképezi fel a mindennapokban megjelenő introspekcióját, impulzivitását, punkságát, a nagyvárosi élettel járó gyermeki rácsodálkozást. Ez a kirakós játék a kézjegye is egyben, a munkamódszer, ami tíz albumon át elkíséri majd. Különféle, gyakran egymásnak ellentmondó minőségek egymás mellé helyezése, ösztönös életerő és önazonosság, a trendek beemelésén vagy elvetésén alapuló jövőbetekintés – végső soron a trendek megtagadása és a személyes tapasztalat fokozatos előtérbe helyezése.

Az ikonikus Björk – időben és térben elhelyezhetetlen szent őrült, excentrikus szirén – a Post (1995) dalai által születik meg. Saját maga ‘promiszkuis’ albumnak hívja ezt az extrovertált, impulzív időszakban létrejött anyagot, melynek hátterében a londoni zenei szcéna legutóbbi forrongó, őrült energiájú periódusa zajlott, a nagy electro-fordulat, ami a mainstreambe lökte a triphopot, a technót, az industrialt. Annyi innovatív zenésszel együttműködni, amennyivel csak lehetséges, elnyelni és transzformálni minden impulzust – ez a Post szellemisége. Ennek a mániás fázisnak lényegi eleme az a vizuális tobzódás, ami a főként Michel Gondry által rendezett klipeket jellemzi. Ma már különösnek hat, hogy Björk a zenei videókkal hekkelte meg a zeneipart és találta meg közönségét, stiláris újszerűsége valami egzotikus, de jobbára érthetetlen elem maradt.

Az ikonikus Björk egyben projekciós felület is, mi sem illusztrálja ezt jobban, mint a személyét övező egyre intenzívebb érdeklődés és Ricardo López őrületig fokozódó rajongása, amit a férfi egy tragikus videónaplóban tárt a világ elé, egészen a videónyilvánosság előtt elkövetett öngyilkosságáig.

A díva visszatér és átalakul

Björk következő manifesztációja különös módon egyszerre személyesebb és elidegenítettebb, ami numinózus Gesamtkunstwerkben jelenik meg, mint egy klasszikus operadíva paródiája. Mintha egy számmal nagyobb kosztümöt viselne, mint amit ki tud tölteni. Mintha eggyel nagyobbat akarna mondani, mint amit vállalhatónak vagy kényelmesnek érezne. Robbanékony és romantikus, egyszerre épít és rombol, ambíciója pedig a sztereotípiák lebontása – a Homogenic (1997) koncentrált energiája totális, nyers és hatásvadász. Az izlandi gyökereket egyetlen mozdulattal teszi fel a világtérképre, ezzel egy globális hangzásnak megágyazva. 

Ez a díva-Björk tér vissza a tizedik stúdióalbum, a Fossora dalaiban és vizualitásában, egy kifinomultabb, a bölcs anya archetípusa felé billenő formában. A Vulnicurán (2015) megénekelt veszteség-élmény, az Utopia (2017) keresése és kapcsolódás utáni vágya lekerekített mindent, ami éles volt és harcos. A Fossora az anyaság megélése, az anya elsiratása, a gyökértelenség és a gyökerek felkutatása, ahogy a latin cím megelőlegzi: ásás. A földben misztikus micéliumtörzseket, az egykor élt felmenőinket is lebontó, egymással megannyi szálon kapcsolódó organizmusokat találunk és a holland hardcore techno beatjeit. De ennek a földnek megannyi rétege van, a basszusklarinét sötét, bársonyos futamaitól, a nagyzenekari kíséreten át kórusnak és a serpentwithfeetnek köszönhetően R&B-be hajló árnyalatokig. 

Minden befeléfordulása ellenére a Fossora a megelőző albumok antitézise lendületességével és szerkesztettségével. A gabber beatek, a fafúvósok és a vokális kavargásba be-bekapcsolódó kórus adnak állandó, erőteljes hátteret az élet körforgását vizsgáló daloknak. Az album egyik sarokköve a gyász, amit a szerző a legexplicitebben az Ancestressben mutat fel, felsorolva 2018-ban elhunyt édesanyja kedves furcsaságait – mely kedves furcsaságok némelyikében lányával osztozott. De ez a gyász is a szervesülésen átszűrve jelenik meg: minden továbbél, valamiben vagy valakiben, és a gombafonalak mindent és mindenkit átszőnek, a kapcsolódás lehetősége tehát a halálon túl is adott. 

Björk dívasága lassan kérlelhetetlen, rejtélyes természeti erővé alakul. A vibrato nélkül, tisztán deklamálva előadott, végtelenül egyszerű (néha talán esetlen) szövegek ereje éppen ebben az egyenességben van. A hang, az előadásmód és az üzenet itt szinkronba kerülnek. Az érzelmi táj feltárása, az a bizonyos címbéli ásás, ami a Homogenic dalaival, de különösen az éteri szépségű Jógával rokonítják a Fossorát – a legegyszerűbb kapocs az “emotional landscape” intonációja.

Az élet szimbolikus körforgásába Björk gyermekei, Sindri Eldon (Ancestress) és Isadóra Bjarkardóttir Barney (Her Mother’s House) háttérvokálként kapcsolódnak be, fokozva azt a futó benyomást, hogy az anya-szerep átalakulása, az öregedéssel és elmúlással való szembenézés árnyékként vetülnek a dalokra. 

Az árnyékból a fényre csak valamiféle örökkévalóságba vetett hit és az elfogadás segíthetnek vissza. Björk életművének visszatérő elemei, az optimizmus és a remény, ehhez pedig a Fossora nyitódala, az Atopos a kulcs. “A remény az izom / Ami kapcsolódni enged.” Ez az egyszerű üzenet pedig a kapcsolódás túltengésétől és hiányától egyaránt szenvedő világunkban a legjobb gyógyír, ráadásul majdnem táncolható.

szerző: Selmeczi Nóra
fotó: Vidar Logi