Hibrid – Kultúrakeresztezés a világzenében

A világzene néhány legjobb és sok legrosszabb pillanata is a különböző zenei tradíciók összeházasításához kötődik. Erőltetett projektek, különböző kultúrákon átívelő csodapillanatok, hibridizáció a Recorder magazin 45. számának Világrecorder rovatából, a Budapest Ritmo fesztivál apropóján.

Inspirációt kereső nyugat-európai zenészek járnak Afrikába új zenésztársakat találni, Európába menekült harmadik világbeli zenészek találják magukat világjobbító projektek közepén és fülszövegek, lemezkritikák ismétlik unásig a képzavarokat, amelyekben „Skandinávia fehér éjszakáinak hangja ölelkezik össze az afrikai ritmusok őserejével” vagy amelyekben egy lemez „az ősi gamelán rítusok és a mediterrán életöröm szerelemgyermeke”. Az ilyen erőltetett projektek mellett viszont a műfaj legjobb pillanatai közül is sok ível át különböző kultúrákon.

A kulturális hibridizáció, tehát az, amikor különböző kultúrák találkozásából valami új jön létre, természetes folyamat. A „kultúrák találkozása” persze elég fellengzős, viszont elterjedt megfogalmazás – valójában azonban nem kultúrák, hanem emberek, ez esetben zenészek találkoznak és hatnak egymásra, az emberek pedig nem egyenlőek a kultúrákkal, egyszerre kevesebbek és többek is. Az ilyen találkozások mindig jelen voltak a gazdaságban, a kultúrában, de az elmúlt évtizedekben a kommunikáció megkönnyebbedett és felgyorsult, így sokkal több a találkozási felület, ezért ez a hibridizáció is sokkal gyorsabban történik. Néhányan „slowbalization”-nek, azaz lassú globalizációnak hívják a korábbi időszakot, jelezve, hogy akkor is volt globalizáció, csak sokkal lassabban történt.

Az ilyen, különböző hagyományokat képviselő zenészek közös játékából létrejövő projektek gyönyörű dolgokat is képesek létrehozni, ehhez azonban nem elég, ha egy nyugat-afrikai ngoni mellé teszünk egy svéd nyckelharpát (billenytűs hegedűt) és egy montenegrói rezesbandát. A zene nem vándorcirkusz, hogy egy-egy produkció valami meglepővel tíz percre lekösse az izgő-mozgó gyerekek figyelmét. A világ zenéiben sokkal több a hasonlóság, sokkal több az univerzális, mint a különböző, viszont a különbségek a látványosabbak, ezeket könnyebb észrevenni. Mégis, általában azok a zenei találkozások a maradandóak, amelyek nem a látványos felszíni különbségek bazári bemutatására alapulnak, hanem amelyekben a különbségek alig észrevehetőek, mert a létrejött új zenének saját harmóniája van.

Ez az újkori hibridizáció talán Ali Farka Touré és Ry Cooder (nyitóképen) közös lemezével kezdődött. Bár a kutatásokban már régen szó volt róla, hogy a blues ősforrása valahol Nyugat-Afrikában keresendő, mivel onnan vitték Amerikába a rabszolgának eladott feketék legnagyobb részét, a Touré-Cooder lemez volt az, amely után amerikai zenészek tömegei indultak a térségbe felfedezni a blues gyökereit. Ennek voltak és vannak csodálatos eredményei, mint például a bendzsós Béla Fleck gyűjtőútjai, vagy Eric Bibb és Habib Koite közös lemeze, de zeneileg érdektelen, romantizáló projektek is. Általában azok a találkozások sikerülnek jól, ahol nem a találkozás egzotikumának a bemutatása a cél és többről van szó, minthogy „nahát, én fehér vagyok, te fekete és mégis mindketten zenélünk”, hanem egyszerűen a zenészek kíváncsiak egymásra, összebarátkoznak és mint zenészek játszanak együtt, nem mint valamiféle kultúrák úgynevezett nagykövetei. A kevés kivétel közé tartoznak azok, amikor önmagában a közös megjelenésnek gesztusértéke van és még a zene is csodálatos: mint amikor az örmény dudukos Vardan Hovanissian és a török baglamás Emre Gültekin az örmény népirtás 100. évfordulójára adtak ki közös lemezt egy olyan ügyben, amelynek még ma is komoly tétje van, mert – dacára az eltelt 100 évnek – a török-örmény viszont ma is igen problémás.

Kultúrakeresztezés Budapesten

A Budapest Ritmo fesztivál (október 13-16., Müpa) egyik témája idén éppen az ilyen kultúraközi találkozás, azon belül is inkább a jó példák (e sorok írója a szervezők egyike, hogy rögtön letudjuk a kellemetlenséget). A fellépők között szerepel a fentiekben már tárgyalt Vardan Hovanissian-Emre Gültekin kvartett, az észt-ukrán Svjata Vatra, a japán-francia Maia Barouh, az egy idős, vak Sierra Leone-i zenész és egy fiatal amerikai dj találkozásából létrejött Kondi Band, a portugál-angolai Throes + The Shine, a mozambiki-zimbabwei-norvég-svéd Monoswezi, a szenegáli-norvég-lengyel Offroad és két új magyar produkció is: Both Miklós ukrajnai kutatásain alapuló monstre műsora és a Cimbalomduó (Balogh Kálmán és Lukács Miklós) találkozása két egyiptomi zenésszel, az oud-játékos Tarek Abdallahhal és az ütőhangszeres Adel Shams el-Dinnel. És lesz egy csomó olyan fellépő is, aki minden földrajzi csavar nélkül egyszerűen csak jó.

Lényegében arról van szó itt is, amire az agyonhasznált „működik a kémia” fordulat utal: ha az összetevők reakcióba lépnek egymással és új fúzió jön létre, akkor van egy új energiaforrásunk. Ha meg össze nem illő dolgokat erőltetünk egy edénybe, abból olyasmi lesz, mintha mákból, sügérből és borotvapengéből próbálnánk levest főzni.

Úgyhogy ne turkáljunk a szemétben, hanem nézzük inkább a különböző zenei hagyományokból jövő zenészek közös munkájának legszebb példáit (a lemezek a linkekre kattintva hallgathatók).

Ali Farka Touré – Ry Cooder

Talking Timbuktu

(1994)

Már fentebb utaltam rá, hogy ez volt az egyik legfontosabb ilyen lemez, amely Nyugat-Afrikát – elsősorban Malit és Szenegált – máig hatóan a világ egyik legfontosabb zenei színterévé tette. Az 1994-ben megjelent anyagnak köszönhetjük az azóta is széles körben használt „desert blues” azaz sivatagi blues kifejezést, amely a blues már szintén említett nyugat-afrikai eredetére utal.

Kronos Quartet – Asha Bhosle

You’ve Stolen My Heart

(2005)

Egyik személyes kedvencem. Az amerikai vonósnégyes, a Kronos Quartet nagyon erőlteti az ilyen koprodukciókat, amelyek hol elsülnek, hol nem. A veterán indiai énekesnő, Asha Bhosle afféle bollywoodi musical-sztár volt és ennek a lemeznek a koncepciója az, hogy indiai zenés filmvígjátékok giccses betétdalait dolgozták fel a lehető legnagyobb komolysággal. Papíron nem hangzik valami jól, lemezen viszont óriási.

Vardan Hovanissian – Emre Gültekin

Adana

(2015)

Az örmény dudukos és a török baglamás duója jó példa arra, hogy nem kell mindig nagy földrajzi távolság ahhoz, hogy létrejöjjön a szikra. Törökország és Örményország sem földrajzilag, sem a zenei hagyományt tekintve nincs olyan távol egymástól, a politikai-érzelmi távolság viszont annál nagyobb. A két Brüsszelben élő zenész az örmény népirtás 100. évfordulójára adott ki egy lemezt és azóta is együtt játszanak. Október 15-én pedig fellépnek a Budapest Ritmo fesztiválon a Müpában (lásd bővebben fent a keretesben).

Alboka – Sebestyén Márta

Sebestyén Mártát gyakran hívták külföldre énekelni, nemcsak magyar népdalokat, hanem mindenfélét, mert híres arról, hogy nagyon könnyen és jó kiejtéssel sajátít el szinte bármilyen nyelvű népzenét. Egyik kedvencem az ilyen felvételekből a baszk Alboka együttessel készült néhány dala.

Béla Fleck

Throw Down Your Heart

(2008)

Béla Fleck a világ egyik legjobb bendzsósa, a bendzsó őse pedig mára már bizonyítottan a nyugat-afrikai ngoni nevű hangszer. A Throw Down Your Heart lemez is, dokumentumfilm is, amely Béla Fleck gyűjtőútját dokumentálja.

Cesaria Evora – Caetano Veloso – Ryuichi Sakamoto (1996)

Csak egy számot készített a zöld-foki szigeteki, a brazil és a japán zenész közösen (a Red Hot + Rio válogatásra), de az É Preciso Perdoar többet mond, mint más „projektek” teljes lemezanyaga. Annyira szép, hogy fel sem tűnik, hogy három földrész alkatrészeiből szerelték össze.

Vitor Ramil

Délibáb

(2010)

Brazília és Argentína között meglepően kevés a kapcsolat. Mondanám, hogy a közelség ellenére, de a földrajzi közelség gyakran jelent inkább rivalizálást, vagy egyszerűen nem elég egzotikus ahhoz, hogy ilyen együttműködések vonzóak legyenek. A brazil Vitor Ramil argentin zenészekkel készített és Borges munkásságára épülő lemeze épp ezért ritkaság. Bónusz: a lemez címe Délibáb, így magyarul írva, bár egyetlen magyar zenész sem játszik rajta, Borges viszont metaforaként használta a „délibáb” jelenséget és a magyar szót, amely abban a kontextusban biztosan nagyon egzotikusan hangzik.

Vincent Segal – Ballake Sissoko

Chamber music (2009) és

Musique de nuit (2015)

A francia triphop csellista és a mali korás kamarazenéje olyan tökéletes filmzene, hogy már csak a filmet kellene megrendezni hozzá.

Catrin Finch – Seckou Keita

Clychau Dibon

(2013)

A kora, a nyugat-afrikai hárfa nagyon népszerű szereplője az ilyen együttműködéseknek, mert könnyen simul bele szinte bármilyen zenébe. A Catrin Finch – Seckou Keita duó zenéje is igen hasonló a Segal-Sissoko lemezhez: ez is kamarazenei hangulatú, de itt a kora társa a hárfa, ami azért teszi különösen érdekessé a projektet, mert a két hangszer rokonsága szembetűnő.

Ana Alcaide

La Cantiga del Fuego

(2012)

A spanyol zenész biokémikusként volt ösztöndíjas Svédországban, így tanult meg nyckelharpán, a svéd billentyűs hegedűn játszani és ezen a lemezén nyckelharpán játszik középkori spanyol – elsősorban toledói – dalokat. Később aztán kicsit rácsavarodott erre a kultúramixelésre, előbb Skandinávia egyéb részeire terjesztette ki, majd Indonéziában csinált lemezt, a legutolsó lemezén pedig minden van kelta népzenétől Ázsiáig. Ez a lemeze azonban a jó példák közé tartozik.

Light In Babylon

Life Sometimes Doesn’t Give You Space

(2012)

A török-izraeli-iráni-francia zenekar valószínűleg azért áll ilyen közel hozzám, mert egy sötét helsinki éjszakán egy pláza pincéjében egyike voltam koncertjük nagyjából nyolc nézőjének és az egész esemény szürreális vegyülete, a különböző stílusok keveredése a helyszín valószerűtlenségével maradt meg bennem. (a zenekar élőben)

Arnaldo Antunes – Toumani Diabate – Edgar Scandurra

Curva da Cintura

(2012)

Megint van itt egy kora, de Toumani Diabate külön kategória. Ő napjaink egyik legnagyobb zenésze, aki bárkivel képes együtt játszani. Ezen a lemezen sincs semmi erőltetett, inkább olyan, mint a költő-zenész Antunes és Diabate barátságának emlékkönyve.

Weyer Balázs