Vészesen közelednek az amerikai elnökválasztások, ilyenkor az ottani zenészek egy része (leginkább az ismert és demokrata zenészek jó része) fontosnak tartja kinyilvánítani, hogy melyik oldal mellé teszi le a voksát. Mi Ry Cooder választásokról szóló konceptlemezére szavazunk. Kritika.
Kiadó: Perro Verde/Nonesuch/Warner
Megjelenés: 2012. augusztus
Stílus: blues rock, roots, alt-country
Kulcsdal: Brother Is Gone
Egyszer valahogy úgy próbáltam egy mondatban meghatározni Ry Coodert, hogy olyan jelentőségű zenész ő a „nem rockzenei" gitárosok és „világzenei" felfedezők mezőnyében, mint Brian Eno a popzenei producerek, úttörők között. Ennél jobban talán nem is lehetne a jelentőségét megközelíteni ennek a hatvanas évek legvége óta aktív (akkoriban Captain Beefheart- és Neil Young-lemezeken zenélő) gitáros-dalszerző-producernek, aki korai szólólemezeivel (az 1970-76 közötti öt albuma kihagyhatatlan gitárvirtuóz időszakából az ilyesmire fogékonyaknak), legendás filmzenéivel (The Long Riders - 1980, Paris, Texas - 1985), world music-os közreműködéseivel (az Ali Farka Touréval közös 1994-es Talking Timbuktu és az afrokubai világlázat felhevítő 1997-es Buena Vista Social Club) vagy éppen kései, minden korábbinál jobban fogadott szólóalbumaival (Chávez Ravine - 2005, My Name Is Buddy - 2007) bőven maradandót alkotott. A slide-gitár egyik isteneként kezelt zenész persze még alighanem messze van attól, hogy életmű-összefoglalókkal emlékezzünk róla, hiszen idén kiadott új stúdióalbuma is releváns és komoly figyelem övezi. Naná, hogy az, hiszen egy zenei kulcsfigura szólal meg a 2012-es amerikai választások kapcsán, ráadásul az albumot hangsúlyosan az augusztusi republikánus elnökjelölő konvenció előtt egy héttel adta ki. Cooder már előző négy stúdióalbumával is politikai, szocio-politikai témákat boncolgatott, hol a mexikói-amerikai együttélés kérdést, hol a 2000-es évek végi gazdasági válságot dolgozta fel. Most végképp nyíltan protest-dalokkal állt elő, könnyű kitalálni, nem a republikánusok támogatására.
OLVASD EL POLITIKAI KÉRDÉSEKET IS ÉRINTŐ INTERJÚNKAT A TANKCSAPDÁVAL!
Részben az Occupy-mozgalomban meglátott remény, részben a republikánusokat anyagilag támogatók személye elleni harag ihlette az Election Specialt. Hogy mitől különleges ez a választás? Attól, hogy Cooder szerint most minden korábbinál fontosabb dolgok dőlnek el a végeredménnyel. Persze, ugyanezt hallottuk már az USA-ból négy évvel ezelőtt, meg nyolc évvel ezelőtt is, és simán gondolhatjuk azt is, hogy számunkra ennek semmi tétje és, hogy akkor ez egy, a sok demokrata-párti zenész kinyilatkoztatásai, korteskedő beszédei közül. Még az is lehet, hogy így van, viszont zeneileg ettől kétséget kizáróan egy hatásos, megragadó album marad. Cooder legutóbbi munkáihoz képest szokatlanul szellős, egyszerű hangszerelésű, élőben, különösebb próbák nélkül, egymagában felvett lemez, viszont azokhoz hasonlóan szövegeiben rövid történeteket, szinte novellákat elmesélő anyag. Politikai szatírával indít (Mutt Romney Blues), majd könnyed dallal lép a súlyos kérdések területére (a Brother Is Gone-ban a republikánus olajmágnás és politikai mecénás, Charles Koch bőrébe bújva meséli el testvérével, David Koch-hal közös "keresztút-szerződésüket az ördöggel"). Nyilvánvaló, hogy mi mellett áll ki Cooder (a Kool-Aidben a Bush-adminisztráció által "a háború a helyes lépés" csapdájába belesétáló, Közel-keletről hazatérő, illúzióját vesztett katona mellett), de Magyarországról nézve ez a helyenként akár didaktikusnak is nevezhető elbeszélésmód mégiscsak nagyon érdekes példa arra, hogy alighanem lehet és érdemes is politikus hangvételű lemezt is készíteni néha. Cooder kései dalszerzői kivirágzásának talán legjobb szűk negyven perce ez.
9/10
Dömötör Endre
