Bon Iver: 22, A Million (lemezkritika)

Bon Iver - azaz Justin Vernon álneve/kvázizenekara - egy szívfájdalmat kiéneklő erdei kunyhóban szült lemezzel lett a folk új hőse, másodjára viszont egy nyolcvanas évekbeli hangszerelésbe csomagolt remek albummal lépett tovább. Naná, hogy harmadjára is váltott. Ezúttal elektronikára, glitchpopra - és nagyon hülye számcímekre.

Kiadó: Jagjaguwar / [PIAS]

Megjelenés: 2016. szeptember 30.

Stílus: folktronika, barokkpop, glitchpop

Kulcsdal: 00000 Million

Ami elsőre zavaróan szokatlan, az sokadikra unalmasan ismerős. Bon Iver harmadik nagylemeze meg fogja hökkenteni a rajongókat, akik aztán meg fogják szeretni az anyagot, még ha Terry Riley klasszikus komponistát idézően minimalista is, William Basinski ambientzenészt idézően roncsolt szalagos is, Sufjan Stevens The Age Of Adzét idézően vokóderezett glitchelektronikás is. Én már kicsit unom is, pedig még csak negyedszer hallgatom. Nyilvánvaló, hogy Justin Vernon (aki azért „zenekartagok” ide vagy oda, többé-kevésbé maga a Bon Iver) nem a reflektorfényért zenél. Eleve egy eldugott erdei kabinban kezdte a projektet – előtte egy sikertelen zenekarban szerepelt –, nem is akart lemezt csinálni, csak mivel kicsinálta a szerelem, írogatott és lett egy váratlanul ultrasikeres (és túlértékelt), de kétségtelenül érzelmektől kicsattanó folkalbuma (For Emma, Forever Ago - 2007). Már eleve azt is vonakodva folytatta, előbb turnézó zenészeket vett maga köré, majd azért csak lendületet kapva szült egy ragyogó, barokkos poplemezt, amin a nyolcvanas évek közepének hangképei uralkodnak. Ahhoz négy évre volt szüksége, ehhez a mostanihoz ötre, úgy, hogy közben azt is mondta, hogy nem lesz több Bon Iver-album (nagyon sok minden más, elterelések, kitérők, mellékutak persze voltak dögivel: Gayngs, Volcano Choir, The Shouting Matches, munka Kanye Westtel, James Blake-kel, producerkedések, közreműködések stb.).

Szóval nem meglepő, hogy ahogy az előzőnél sem a csupasz folkot vette elő újra, úgy most is másfelé ment, beljebb, mélyebbre, sűrűbbre (vagyis inkább ritkábbra). Gondolhatjuk mindezt első hallásra, a toldozott-foldozott, összekaszabolt, megkínzott éneksávok és atonális effektek és sípoló elektronikus hangok hallatán. Csakhogy aki a kínzó szívfájdalomból is milliókat meghódító dalokat hoz ki, annál ez az eszközpark is harmóniába rendeződik (ami még egyszer: leginkább az elektronikus Sufjan-lemezt és azt körülvevő szintén menekülés-csakazértismegmutatás érzését idézi). Tényleg nem kell hozzá három meghallgatás, és máris ott vagyunk, ahol Vernon leglényege, az önfeltáró, bátran kiénekelt személyesség megnyerően megmutatkozik. Oké, próbálja persze rejtjelezni (Kanyéval haverkodik, az idióta számcímeken is látszik), de ez ugyanaz másképp és bár eleinte úgy is tűnhet, de közben nem sokkal rosszabbul. Ráadásul logikus íven haladva.

8.5/10

Dömötör Endre

az egészen friss album: 

a 10 d E A T h b R E s T (akármi, akármi) szövegvideója: 

és a 33 "GOD" szövegvideója: