A Las Vegas külvárosában felnőtt, húszéves Shamirról az írtuk tehetségeket bemutató globárradaros cikkünkben az év elején, hogy kétségkívül az egyik legesélyesebb következő nagy befutó – még ha nem is a legszélesebb mainstream viszonylatában. Nos, időközben megjelent Ratchet című bemutatkozó albuma és az alapján csak még inkább egyértelmű, hogy a jövő egyik lehetséges popsztárjával van dolgunk, de ennél is fontosabb, hogy már most, szinte a semmiből példamutató ikon vált belőle. Itt van hát a teljes Shamir-csomag: először címlap a Recorder 33. számán, most egy profil a kiváló énekes-dalszerzőről, aztán jön majd az interjú az egyéniség boldogságát hirdető dívával és persze kritika is debütálásáról.
Shamir Bailey ritka madár. Született énekes (és dalszerző-zenész), aki előbb kért anyukájától gitárt, mint biciklit, és aki nagyon fiatalon tisztában volt egyediségével, és azzal is, hogy ez egy állapot, nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Las Vegas Northtown nevű, sivatagi homokot kavargató, disznótelepektől bűzlő külvárosában nőtt fel, ahol a csillogás és az üres utcák kontrasztja inkább a csendes, alkotó elvonulás felé terelte, és aztán az iskolában is visszafogottan tűrte, hogy különcnek tartsák. Több év zenélés után, a befutás küszöbén is inkább majdnem egy farmot választott, és a hétköznapi élet ígéretét. Már tavalyi berobbanása idején azt nyilatkozta, hogy nincsenek további nagy céljai, elérte, amit szeretett volna, egyszerűen csak énekelni akar, nem érdekli a hírnév. Már ez a földhözragadtság is példamutató (és szinte példa nélküli) manapság, de ehhez jön még az, hogy dalaival, megjelenésével, nyilatkozataival és egész lényével pillanatok alatt a felvállalt önazonosság, a boldog individuum egyik új ikonja vált belőle.
Eklektikus zenei ízlésű szülők gyerekeként nőtt fel, sok soult, r&b-t hallgatott, de legjobban a country egyszerűsége és többrétegűsége fogta meg. Tizenhat éves korában, 2010-ben váltott lofi-punkrockra a Christina Thompson nevű dobos barátjával közös Anorexia duóval – a több forrás által is kiemelt rokoni zenei szálat viszont tagadja: „a nagynéném nem dolgozott a zeneiparban és nem is zenész, nem érdemes megbízni a Wikipédiában!” Az Anorexia dalai fokozatosan fejlődtek, a 2011 és 2013 között publikált hat kislemez és EP egyre letisztultabb szerzeményekkel van tele, és ezekben tulajdonképpen már ott van a Shamir-megszólalás lényege: egyszerű, lüktető dob, funkos basszus és légies (na meg ekkor épp hamiskásan szóló) gitárok, valamint persze az androgün kontratenor éneke.
Első szólódemóját sok más lemezcég mellett elküldte a korábban a Pitchfork újságírójaként is dolgozó Nick Sylvester GodMode-jához, és ezzel rögtön a tökéletes producertársat is megtalálta. A 2014-ben kiadott Northtown EP gyorsan a nagy reménységek közé repítette, az On The Regular pedig az év egyik legjobb slágerdala lett. Bár az azonnali mainstream-áttörést nem hozta meg, azért a hype egyre nőtt az énekes körül, idén már mindenki a legnagyobb befutóesélyesnek nevezte Shamirt, aki mindezzel nem nagyon törődik, a Recordernek is azt nyilatkozta, hogy „semmilyen nyomást nem éreztem magamon, inkább mindenki nagyon támogatott engem is, és a zenémet is.”
Az XL Recordings-os szerződés garantálta, hogy jó kezekben marad és természetes módon fejlődhet Shamir, a május közepén megjelent Ratchet című debütlemeze pedig nem is okozott csalódást. Sőt, dalai azonnal komoly hatást váltottak ki, leginkább egyedi énekhangja miatt, amiről így nyilatkozik: „nem feminin, nem maszkulin, hanem egy boldog médium, úgy érzem, ha a világ is inkább ilyen lenne, akkor elszállnának a problémáink.” Erről a boldog médiumról külön is megkérdeztük és csak annyit válaszolt, hogy „erről van szó, a boldogság az élet kulcsa.” Shamir és zenéje pedig leginkább tényleg a széles vigyorú öröm kifejeződése, még akkor is, amikor sötétebb dolgokat énekel ki magából. Sugárzik belőle a bátorítás önmagunk felvállalására, felszólít az idejétmúlt társadalmi szabályok felrúgására és azt súgja, hogy ne törődj a tökéletlenségeiddel, pont így vagy önmagad. Shamir egész életében másnak érezte magát és naná, hogy azt hirdeti: „te sem vagy más!”
Dömötör Endre
Shamir szuperül felépített, összetevőiben minimalista, boldogságfaktorában maximalista bemutatkozó lemeze:
a tavalyi On The Regular sláger:
az idén kijött Call It Off:
