Egy vanderkind nyomában. Húszéves a Magma visszatérő lemeze

A Magmáénél találóbb bandanév kevés van: zenéjük a mélyből jön, sose lehet tudni, mikor robban, és perzsel. K. A. című albumuk új szintre emelte a kontrollált káosz zeneiségét. Ez a cikk először a Recorder magazin 119. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2004-ben.

Tudnak önök klingonul? No és na’avi nyelven, mint a kék melákok? Párszaszóul netán? Nem baj. Még van idő megtanulni egy fiktív nyelvet. Sőt, mondok valamit: bármelyik filmes sci-fi-szleng helyett érdemesebb a kobaïai nyelvet dúdolni. Ezt a zsargont egy Christian Vander nevű őrült francia jazzdobos találta ki még a hetvenes évek elején, amikor nem hogy cringe lett volna a progrock, hanem éppenséggel stadionokat töltött meg. Mondjuk a Magma, Vander zenekara épp nem: ők még az átlag progzenekarhoz képest is megközelíthetlenebb muzsikát játszottak mindig, avantgárd boncasztalukon John Coltrane találkozott Carl Orffal és Bartókkal. 

Eleve kultbandának indultak, teljes életművüket az említett fiktív – a szláv, a német és a francia nyelvekből összetákolt – tolvajnyelven énekelték. Olyannyira kult, hogy külön alműfajt szült: ez lenne a zeuhl (németesen kell ejteni: „cajl”), ami kábé égi zenét jelent, és kiemelt fontosságú benne a szinkópált jazzdobolás, az énekhang hangszerként való használata, no meg az öko-sci-fi üzenet.

Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy eleve kultbandának indultak, az ilyen csapatok hamar kifulladnak, és a hetvenes évek eleji-közepi első hajrájuk után a Magmával ez is történt. Vander huszonvalami év szünet után, saját másodvirágzásán is túl indította be újra a banda motorját, és aki hallott már ekkora hiátus után visszatérő kehes rocktatákat, az joggal élhetett a gyanúperrel, hogy na, már megint jönnek az egykori sikerüket fejni akaró, visszeres lábú bácsikák-nénikék valami gagyi cuccal, ami egyszerre rekedt meg a hetvenes években, és egyszerre modern (amennyiben a modern = szar).

Vanderék akkora vehemenciával tromfoltak rá erre az előítéletre, hogy a fejnek le kell szakadnia tőle. A K. A. (teljes címén Köhntarkösz Anteria) egyszerre folytatása, prequelje és újragondolása a hetvenes évekbeli cuccaiknak, immár korszerű, jó minőségű stúdiótechnikával rögzítve. Elképesztő energiák sugároznak a zenéből, de hát egy doborientált műfajból nem is várjhatuk ennek az ellenkezőjét. A K. A. két legfontosabb hangszere a dobcucc és az emberi hang, de utóbbi kapcsán ne gondoljunk sima dalolászásra, elvégre inkább fonetikus, mint szemantikus nyelvhasználatról van szó: az előadók a klasszikus énekhangok mellett sziszegnek, tyüttyögnek, jódliznak, ululálnak, sivítanak, pappognak. Tényleg elképesztő.

A kellemesen akusztikusan, „szárazon” rögzített dobszerkó zenei spektruma is hasonlóan lenyűgöző: a simogatástól kezdve a hajmeresztő, ritmust egy pillanatra sem veszítő, mégis lüktető, már-már törzsi fillekig minden van itt, annyiféle ritmusképletben, amennyit össze se tudunk számolni. A keverésben még csak a basszusgitár tud néha a saját takaróján túlnyújtózkodni – a gitár, a zongora és a többiek már szerényebben dolgoznak, s szinte mintha csak azért, hogy megtöltsék azt a kevés teret is, ami a dob és az ének körül marad.

Ha nem is figyelünk a sztorira, Vanderék akkor is remek történetmesélők: az album egészségesen szuszog, mindig tudja, mikor kell kevesebbet mondani, hogy aztán irgalmatlan vehemenciával térhessen vissza magmaként a föld gyomrából; remek dramaturgiával követik egymást a szigorúbb és a vidámabb (de ezek csak nagyon hozzávetőleges jelzők!) passzusok az album három (két rövidebb, és egy egész oldalnyi) számozott tételében. Esszenciális zeuhl: prog-jazz-kantáta-rock, a legjobb visszatérések egyike. Evör.

Jakab-Benke Nándor 

Magma: K.A (Köhntarkösz Anteria)

Megjelenés: 2004. november 8. 

Kiadó: Seventh

Játékidő: 48:48