„A legszebb táncát táncolta el” – Szalóki Ági- és Fenyvesi Márton-interjú

Szalóki Ági számtalan folkos, dzsesszes és egyéb produkcióban működött már közre, a 2006-os Cipity Lőrinc és 2009-es Gingalló című gyereklemezek folytatásaként pedig nemrég egy mesekönyvvel együtt jelent meg Körforgás című új albuma. A rendhagyó családi zenéskönyv volt az apropója beszélgetésünknek Ágival és a roppant eklektikus zenei anyag zeneszerzőjével, Fenyvesi Mártonnal. Szalókiék legközelebb június 28-án, szombaton, 16:30-kor a Gyerek Szigeten mutatják be a lemez anyagát.

- Ági, te már korábban is dolgoztál könyves formátummal (Háy János: Egy szerelmes vers története), de az sokkal inkább hasonlított a klasszikus értelemben vett hangoskönyvre, mint a mostani Körforgás című. Mi volt a legfőbb eltérés a két lemez munkálatai közt?

Ági: - Az előbbiben közreműködtem, a zeneszerző Juhász Gábor volt, a Körforgást viszont sajátomnak tekintem. A munkálatokban a versanyag összeállításától kezdve, a zene írásán az illusztrátorral való mindennapos egyeztetésig, a költőkkel és jogutódokkal való kapcsolatfelvételen át egészen az utolsó simításokig jelen voltam.

- Ez az első alkalom, hogy Fenyvesi Márton Junior Príma-díjas dzsesszgitáros / zeneszerzővel együtt dolgoztatok.

Ági: - Zeneszerzőként igen. Úgy hat évvel ezelőtt egyszer elhívtam Marcit, akkoriban a 2005-ös Hallgató című lemezem anyagát játszottuk, ő pedig helyettesített egy koncert erejéig.

- És honnan ismerted őt?

Ági: - Akkor még épp főiskolás volt, dzsessztanszakos hallgató, és zenésztársaim ajánlották, mint ifjú titánt, akire érdemes odafigyelni. Ezután másik két alkalommal játszottunk még együtt.

Marci: - Vagyis inkább megpróbáltunk... Szerbiában kellett volna fellépni, de az utazás napján kiderült, hogy nem érvényes az útlevelem. (nevet)

- Ebből hogyan következett, hogy zeneszerzőnek kérd fel?

Ági: - Volt egy nagyon kellemes benyomásom róla, hogy jó zenész, készséges, rugalmas, nem volt vele gond. Persze azon kívül, hogy lejárt az útlevele. (nevet) Ezek után is igyekeztem követni, hogy miket csinál, tudtam, hogy írt a Modern Art Orchestra számára nagyzenekari műveket, de más műfajokban is otthonosan mozog.

-Marci, te külföldön tanulsz zenét, kérlek, mesélj erről!

Marci: - 2011-ben Junior Príma-díjat kaptam, mellyel egy nagyobb összegű pénzjutalom is járt. Gondolkodtam, mibe fektessem, úgy döntöttem, hogy amellett, hogy veszek egy-két hangszert, beiratkozom egy mesterképzésre Dániába. Egy olyan programot választottam, ami nemzetközileg nyitottabb, mint egy átlagos egyetemi mesterszak, így Koppenhága mellett vendégdiákként Párizsban és Amszterdamban is töltöttem egy-egy szemesztert.

- És az mennyire nehéz, hogy elkészült a lemez, neked pedig vissza kell utaznod Koppenhágába, és „hátrahagyni a gyermeked”?

Marci: - Előre tudtuk, hogy ez fog történni, hiszen akkor még hátra volt egy félévem. Arról is szó volt, hogy nem gitározom a lemezen, csak megkomponálom a zenét és feljátszásra továbbadom a zenekarnak. Közben, ahogy szorított az idő, és egyre komplexebbé vált a zene, közvetlenül a felvételek előtt úgy döntöttem, már nem hárítom át a feladatot, mert nagyon nagy energiabefektetést igényelt volna a zenészektől pár nap alatt feldolgozni egy ekkora mennyiségű anyagot. Így tehát én gitároztam, de továbbra sem vagyok a zenekar tagja. Az utazgatás jelenleg mindennapos az életemben, és már nem is olyan drámai, hogy távol kell lennem a számomra kedves zenéktől, amikben hónapról hónapra közreműködöm. Inkább izgalmas, hogy van miért, van kiért hazajönni.

Ági: - Visszatérve a korábbi kérdésedhez: valamelyest ismertem Marci zenei tevékenységét, és voltak feltételezéseim arról, mire lehet képes. Viszont nem titkolom, hogy valóban számított a határidő, amit Marci is említett. Tárgyalásban voltunk a lemez- és a könyvkiadóval. A zeneszerzőtársam eddig Lamm Dávid volt, de szeptemberben végül közös elhatározás született és elváltak útjaink. Ám a lemezkészítés már ott volt a nyakunkon. Bíztam benne, hogy találok olyan embert, aki ilyen helyzetben kellőképp precízen fel tud építeni egy új anyagot. Ezen kívül olyan embert kellett találnom, aki tud velem kommunikálni.

- Ilyen nehéz veled szót érteni?

Ági: - Nem vagyok képzett zenész. Világéletemben úgy beszéltem zenészekkel a zenéről, hogy ehhez egyfajta kódrendszert meg kellett fejteniük.

Marci: - Ágit meg kell fejteni, rá kell érezni. Nehezen konkretizál, inkább egy sajátos irodalmi, olykor ezoterikus mélységekbe hajló nyelvet használ. Hangulatban, érzetben, hangzásban, színekben, hangszerelésben meg kellett felelni – de teljességgel rám bízta, hogy ezt a hangulatot én pontosan hogyan valósítom meg. Így aztán száz százalékig magaménak is érzem ezt a zenét, pedig eleinte nem gondoltam, hogy ez így lesz.

- Ezek szerint Ági részéről volt egy feltétlen bizalom. Ez nem járt több stresszel, nyomással?

Marci: - Dehogynem, tulajdonképpen rettegtem, de nem is feltétlenül a külső, mindinkább a saját belső elvárásaimtól: képes vagyok-e nulláról felépíteni egy ilyen projektet? Az elején egyszerűbb struktúrában gondolkodtam, volt róla szó, hogy egy ízig-vérig akusztikus produkciót csináljunk, legalábbis bennem élt egy ilyen tévképzet. Aztán ahogy haladtunk előre, kiderült, hogy voltaképpen milyen inspirációkból dolgozunk. Hirtelen rengeteg eszközt éreztünk a kezünkben. Eldöntöttük: azt hozzuk létre, ami először eszünkbe jut, még ha lehetetlen, banális vagy túl komplex is a megérzés, meg kell próbálni megvalósítani, ami megszólal bennünk. Elsősorban „logisztikailag” kellett kezelnünk a kreativitásunkat: a sok gitársáv és éneksáv, a vendéghangszerek, a kreatív utómunka a stúdióban, a szokatlanabb hangzásbeli koncepciók... Ez a sokaság és komplexitás persze nem biztos, hogy erény.

- És a lemez elkészülésének folyamatában mennyire okozott nehézséget, hogy külön országban tartózkodtatok? Ezt hogyan oldottátok meg?

Ági: - Az, hogy a zene virtuálisan született, kissé kiszabadította a szellemet a palackból. Elengedtük a fantáziánkat, és olyan dalokat is írtunk, amelyek hangzását a színpadon nehezebb reprodukálni. Öt éve játszom ebben a hangszer-összeállításban, hozzávetőlegesen tudom, mi az, ami megvalósítható. Ennek ellenére alkotás közben nem kapcsoltam, bele sem gondoltam, hogy egy 4-5 szólamú női vokál hogyan fog megszólalni a színpadon. Sehogy, ez nyilvánvaló, és mégsem elleneztem, sőt lelkesen találtam ki egyre több szólamot, annyira magával ragadott az alkotás öröme és a zene. Marcitól rengeteg jelet, impulzust kaptam. Közben leveleztünk, könyveket, zenéket, filmeket küldözgettünk egymásnak, és bár ez az időtöltés a megbeszélések levezetése volt inkább, úgy érzem, a zene részévé vált.

Marci: - Számomra a lemez egyik legfontosabb szakmai kérdésfelvetése, hogy mit engedhetünk meg magunknak a számítógépes vágóasztalon? Tudtam, hogy veszélyes, amit csinálunk, de nagyon örültem, hogy a félelmek ellenére mégis konzekvensen követtük az elképzeléseinket. A Perc című dalban például rengeteg gitársáv van, de ha elhagysz belőle egyet, már nem ugyanaz: minden elem kulcsfontosságú. Élőben természetesen alkalmazkodnunk kellett a formációhoz, de ez nem feltétlenül baj.

Ági: - Olvastam a verseket, ha azokról eszembe jutott egy dallam, akkor azt elküldtem Marcinak, ő pedig rövid időn belül visszaküldte felépítve, felöltöztetve. Ez egészen más metódus, mint amivel korábban dolgoztunk.

Marci: - Igyekeztem mindig elsőre olyan verziót visszaküldeni, amiben már túl voltam az „aprómunkán”, hogy az apró részleteken ne üljünk túl sokat. Egyszerűen nem volt időnk pepecselni. Aztán kaptam egy részletes elemzést, mi tetszik, mi nem, és újra elmerültem a megformálásban, volt, hogy a kezdőpontról kellett újraindulnunk egy teljesen másik irányba, ha kiderült, hogy valami nem működik.

- Mennyi idő alatt született meg a lemez?

Marci: - A végleges demókat három-négy hét alatt raktuk össze. Nonstop meló volt.

Ági: - További három hét alatt vettük fel a zenét és két hétig kevertük. Júliusban kezdtem az előkészületeket, Marcihoz október elején jutott el a verslista, novemberben pedig megkezdődtek a felvételek.

- Most a ti szemszögetekből meséltetek a zeneszerzésről, de az a tényező kimaradt, hogy gyerekeknek szól. A Perc című szerzemény például kifejezetten rockos, illetve a lemezen találhatóak pszichedelikus elemek is. Ezek mennyire férnek bele a „gyereklemez” kategóriába?

Ági: - Azokból az élményekből is merítkezem, amiket gyerekkoromban felszedtem. Sok pszichedelikus zenét hallgattam, például Pink Floydot, de jazzrockot is, vagy egészen underground zenéket, Bizottságot, Európa Kiadót. Ilyen értelemben a műfaji határok annyira nem érdekeltek.

Marci: - Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy ez a zenei vízió vajon mennyire lesz emészthető a gyerekeknek? Kaptunk – még a leadás előtt – olyan negatív visszajelzést is, hogy „de hát ez nem is gyereklemez”. Úgy érzem, nem szándékosan, hanem ösztönösen döntöttük le a határainkat, hittünk abban, hogy célba ér az üzenet. Felszabadító érzés volt az egyik első Facebook-komment, amiben egy boldog anyuka újságolta el, hogy a Perc gitárszólójára a tízéves kisfia mindig táncra perdül és terpeszállásban gitározik rá. Hat-tízéves gyerekekről beszélünk, akik ezek között a zenék között nőnek fel. Az akusztikus gyerekzenei hagyományaink annyira már nem erősek a mindennapjainkban, mint húsz évvel ezelőtt. Apukák nyakában rockkoncerteken ülnek a kisgyerekek, az erősítőkből szólnak a hangos gitárok. Szerintem ez magáért beszél. Próbáltunk a jelenben gondolkodni és elszakadni a prekoncepcióinktól: a gyerekeket nem kiszakítani a jelenkori zenei valóságukból, hanem felhasználni az újkori zenei elemeket egy másik befogadói szinten.

- Ági, az élő műsor összeállításánál szoktál esetleg gyerekektől tanácsot kérni?

Ági: - Ez inkább a tíz évnyi tapasztalat. Voltak játékok, amik különösen beváltak, és olyanok is, amik nem igazán éltek, így azokat nem erőltettem. Nyilvánvaló, hogy újra és újra szinte nulláról kezdjük, nem minden közösségben történik meg ugyanaz. Legutóbb Székesfehérváron játszottunk, és nagy élmény volt. A gyerekeket nem kellett arra biztatni, hogy álljanak fel és kezdjenek táncolni, mert mielőtt még kimondhattam volna, már körben álltak és fogták egymás kezét. Volt olyan is, aki szabadon táncolt, nem kellett neki mondani, hogy bátran használd a kezed és forogj, ő magától is a legszebb táncát táncolta el. Mint ahogy a lemezen éneklő négy éves Esrát sem kellett arra biztatni, hogy kezdjen el énekelni, mert ő improvizált. Az ott és akkor született. Megkértem, hogy énekeljen konkrét dalokat, és ő azt mondta, hogy neki az nehéz, mert ha olyat énekel, amit már más kitalált, akkor kimegy a fejéből, ami benne van, ami az övé. És ez egy gyönyörű gondolat.

interjú: Biczó Andrea
nyitófotó: Lékó Tamás

a Körforgás lemez előzetese: