„Az jó érzés, hogy zenélek” – Dányi Krisztina (Morningdeer)

Dányi Krisztina Morningdeer projektjével a hálószobapop-színtérről jutott el néhány év alatt Japánban kiadott avantgárd pop lemezig. Concert On A Twig című második albumát a legendás tokiói Tower Records lemezbolt beválasztotta a hónap kiadványai közé, a cd hamarosan itthon is megjelenik, szeptember 19-én lesz a bemutatója az A38-on (melyen ott lesz vendégként a Pegazusok Nem Léteznek és a Mayberian Sanskülotts is).

- Mechatronikai technikusnak tanultál, honnan jött az, hogy elkezdett érdekelni az erősítők építése?

- A zenélésből jött, már nagyon kicsi koromtól érdekelt. A harmonika volt az első hangszerem, 11-12 évesen kezdtem, egy kis darabot is írtam a harmonikára. Izgatott, hogy hogyan lehet zenét felvenni szépen. Mozgatott, hogy milyen jó lenne megtanulni. Írtam a kis dalaimat a fejemben és maximum csak egy diktafonra vettem fel őket, hogy legyen róluk egy jegyzetem, nem is akartam mutogatni őket. Aztán egyszer mégis úgy alakult, hogy megmutattam valakinek néhányat és ő mondta, hogy márpedig ezeket fel kellene venni „rendesen”, nem csak diktafonra.

- Hogyan alakultak az első dalaid, milyen hangszerekkel kezdtél zenélni?

- A harmonikás szárnypróbálgatás után rámentem az akusztikus gitárra, nagyon szerettem a hangzását, és azt, hogy milyen sokféle hangot ki lehet belőle szedni. Egyébként tiniként nagyon-nagyon szerettem a Beatles-t és az ő dalaik elég erős hatással voltak rám. Tanulságos, ahogy egy-egy tömör, tartalmas kis daluk hogyan alakul, hogy mennek benne végbe a dolgok.

- A Beatles-en kívül kik hatottak még rád?

- Egyrészt minden a hatvanas évek korszakából, hazai előadók, még Kovács Kati és az Illés is. Anyukám folyton ezzel piszkált, hogy miért hallgatom ezeket az őskövület zenéket, később aztán kiderült, hogy ő is nagy Led Zeppelines volt. Amit később én is megszerettem.

- Ezek a zenék közvetlenül is hatottak rád, vagy az már függetlenedett, hogy milyen zenét szeretnél készíteni?

- Szerintem azt soha senki nem tudja kikerülni, hogy amit éppen hallgat, nagyon szeret, az valamilyen formában hasson rá. Azt viszont észrevettem, hogy akkoriban még nem voltam nagyon tudatos ezzel kapcsolatban. Tinikoromban nem figyeltem arra, hogy milyen összefüggések vannak aközött, amit hallgatok és aközött, amit játszom. Ez nem arról szólt, hogy én dalokat írok, hanem arról szólt, hogy én otthon zenélek a szobámban délután, és ezzel kúraszerűen oldom a stresszt. Meg persze nagyon kreatív időtöltés is volt, de nem volt semmi konkrét célom ezzel az egésszel, csak simán jó érzés zenélni.

- Hazaértél a suliból és alig vártad, hogy zenélhess?

- Nagyjából igen, ez volt. Egyébként évekkel később megtudtam a tesómtól, hogy anyukámék őt kérdezgették arról, hogy „mi lehet a Krisztivel? Valami nem stimmel vele?” Persze nagyon jó kislány voltam, csak az volt, hogy valami fura van Krisztivel, és nem tudják, hogy mi. Az egész azon alapult, hogy hazamegyek a suliból, és nem rohangálok ki játszani, nem akarok tévét nézni, hanem elvagyok a szobában órákon keresztül tök egyedül és nem hiányzik a társaság. Egy kicsit nördi.

- Akkor az fel sem merült benned, hogy ezt valaha előadd, mondjuk egy színpadon? Vagy azért motoszkált benned, hogy jó lenne ezt megmutatni valakiknek?

- Az volt az első kör, hogy megmutatom a szüleimnek, hogy mit szólnak hozzá, mert gondoltam, hogy hátha tetszik nekik. És igen, volt bennem egy olyan, hogy hű, milyen jó lenne egyszer, ha lenne egy olyan dalom, amit meg is mernék mutatni embereknek. Tehát, még az volt, hogy most akarom megmutatni ezeket, hanem hogy milyen jó lenne egy olyan, amit majd meg merek mutatni.

- Ez akkor egyfajta inspirációként is működhetett számodra.

- Igen, mondhatjuk. Egyáltalán az, hogy sok gyakorlás volt ebben, sok játék. Valahogy az is inspirált, hogy jobb legyek mindenben, amit csinálok. Én a mai napig nagyon rossz gitáros vagyok, énekesnek sem annyira jó.

(fotó: Notwo)

- Közepes énekesnek tartod magad?

- Inkább azt mondom, hogy vannak énekesnők, akik idolok számomra, és úgy érzem, hogy „na, az az énekesnő szint”. Ehhez képest látom magam, látom, hogy hol vagyok hozzájuk képest. Egy csomó olyan visszajelzést kapok, hogy „de igenis, milyen jó vagy Kriszti, már halljuk, hogy fejlődsz”, de nekem meg van egy másik mércém.

- De azért látsz fejlődést ehhez a mércéhez képest?

- Hatalmas fejlődés volt akkor, amikor kint voltam Londonban fél évig. Aközött mielőtt kimentem és miután visszajöttem. Ez 2008 körül volt, kimentem a tesómmal, úgy voltunk vele, hogy ha nem találunk semmit, akkor visszajövünk. Viszont lett munkánk, elvoltunk egy fél évig.

- És ott hogyan fejlődött sokat az éneked?

- Nagyon sok időm volt arra, hogy énekeljek. Nem vittem semmilyen hangszert magammal és csak úgy énekelgettem. Ez nagyon sok apró kis nüanszot kiérlelt abban, ahogy énekelek, a hangszíneim talán egy árnyalatnyit gazdagodtak. Én is éreztem, hogy nagyon más lett az énekem, mint amit azelőtt csináltam.

- Ha már itt tartunk, kik számodra az énekesnőidolok?

- Ők mind nagyon magasan vannak, a legfontosabb példakép Anita O’Day. Sokáig nem is ismertem, úgy öt éve kezdtem hallgatni. Nagyon szeretem még PJ Harveyt, de azt hiszem ez elég egyértelmű. Őt nem is annyira énekesnőként, inkább mint zeneköltőnőt. Az énekesnők közül még Regina Spektor a nagy kedvenc, tőle szoktam is énekelni dalokat. Az első három lemeze, az 11:11 (2001) a Songs (2002), és a Soviet Kitsch (2003) nagyon fontosak nekem. Mindegyik csupa olyan élményt adott, amik mélyen megmaradtak bennem. Ezek nem is hagyományos zenehallgatós élmények, hogy van egy album, amit megszeretek, és akkor egy hónapig egyfolytában azt hallgatom, és húdejó, hanem ezekhez a lemezekhez mindig visszatérek. Nagyon hasonlóan a Beatles-hez, az is visszajön időnként és újra rá tudok kattanni. Regina Spektor dalai nagyon erősek és tartalmasak, nagyon játékosan énekel. Olvastam egy cikket, hogy az újabb albumain sokkal letisztultabban énekel és hogy az mennyivel jobban áll neki. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Elis Reginát is kedvelem, ő egy brazil énekesnő. Aztán szeretem még Ella Fitzgeraldot, de ő már túl jó. Szerintem ő minden idők legjobb énekese. Akárhányszor hallgatom, nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, hallani, hogy mindig kivirul, ahogy énekelni kezd. Ugyanez van Tina Turnerrel is a színpadon, mondjuk én a korai rhythm’n’blues dolgait szeretem, de tökmindegy, hogy mit énekel, bármit zseniálisan ad elő.

KITŐL DOLGOZOTT FEL A MORNINGDEER EGY DALT? NA KITŐL? LANA DEL REYTŐL!

- Térjünk vissza a te dalaidra! A kezdetektől - amiről már volt szó - hogyan jutottál el azokig a dalokig, amiket Morningdeer-hangzásúnak lehet nevezni?

- Egyáltalán nem tartom magam tudatos alkotónak. Egyszerűen azokat a zenéket vettem fel és úgy, amik és ahogyan tetszettek, és igazából ez lett belőle. Sokat tisztult persze, és nagyon remélem, hogy még tovább tisztul majd ez az egész.

- Akkor máshogyan kérdezem: honnan a talált hangok iránti szeretet?

- Nehéz megmondani. Mert olyan szépek! Nincs mögötte semmi ideológia, sőt, igazából nagyon egyszerű. Mindig imádtam úgy zenét hallgatni, hogy mentem az utcán és nem annyira magas hangerőn szólt a fülemben egy dal és belecsengtek az utcazajok és zenei elemként viselkedtek. Mindig imádtam ezeket az élményeket és borzasztóan sajnáltam, hogy nem tudom megosztani ezeket a pillanatokat senkivel. Sokszor mondanak experimentalistának, de egy igazi experimentalista nem akarja megőrizni, megfagyasztani az adott pillanatot, én viszont igen. Szóval én kizártam magam ebből a körből. (nevet) Én igenis nagyon szeretném a véletlenül megtörtént dolgokat rögzíteni.

- Az experimentalisták közül kizártad magad, de volt egy tábor, aminek nagyon is részese voltál, ez pedig a 2010 körül burjánzásnak induló hálószobapop-színtér. Te érezted azt, hogy ennek van jelentősége?

- Igenis volt szerintem. Úgy lett színtér, hogy volt pár erős ember, aki ezeket a zenészeket összefogta és érdekesen, aktívan életben tartotta a mozgalmat, rendezvényeket szervezett. De ez az egész kétségtelenül abból indult, hogy látta az egyik, hogy a másik meg meri mutatni magát és ennek sikere van. Jó időben, jó helyen dolog volt az egész hálószobapop-színtér, mert mondjuk az első öt ilyen alkotó egymástól függetlenül, ugyanabban az időben kezdett valamit csinálni, hasonlóan. Én már azon voltam, hogy na, ezeket a dalaimat – három ilyen volt – már meg merem mutatni a világnak, kiteszem a netre. Ekkor ismerkedtem az Éjféli Szobadiszkó néven alkotó sráccal egy Whitest Boy Alive-koncerten, de ekkor még semmit nem tudtunk arról, hogy a másik is zenél. Aztán egyszer átküldtem neki pár dalomat, majd ő meg pár nap múlva átküldte a Piresian Beach Bandcamp-oldalát, hogy „figyeld, csak, itt ez a lány, ő is zenél” és nekem nagyon megtetszett. Írtam neki egy e-mailt, hogy mennyire tetszik, ő meg írta, hogy „tökjó ez a Bandcamp, rakd fel a számaidat te is!” Aztán hirtelen megint átküldtek egy másik előadót, és akkor megindult valami. Egy időben, egymástól függetlenül többen készültek arra, hogy valahogyan megmutassák magukat. Aztán erre mindenki felbátorodott és akkor exponenciálisan megnőtt ennek a közösségnek a mérete. Kellett egy kis szikra és belobbant.

- Ekkoriban volt egy másik zenei formációd is, Johannával közös, kicsit hagyományosan gitárpoposabb artofarto duó. Ezzel mi a helyzet mostanában?

- Az artofarto még most is van, csak pihentettük. Viszont írtam számokat mostanában az artofartonak is és el is akartunk kezdeni próbálni Johannával, de az időhiány egyelőre közbeszólt.

MAGYAR HÁLÓSZOBAPOP 2011 - A RECORDER MIXTAPE-JE, MELYEN MORNINGDEER- ÉS ARTOFARTO-DAL US SZEREPEL.

- A kollaborációknál maradva, vannak közös fellépéseid Harcsa Veronikával, aki a mostani lemezbemutatón is ott lesz. Van egy közös EP-d Lawrence Williams-szel. A magányos alkotás azért időközben jócskán kinyílt a közös alkotás felé.

- Az artofarto számokat még egyedül írtam, de Johannával mindketten nagy Arto Lindsay-, DNA-, meg PJ Harvey-rajongók vagyunk. Az a formáció úgy alakult, hogy közösen voltunk egy zseniális Arto Lindsay koncerten a Trafóban és letaglózva mentünk haza. Elhatároztuk, hogy alapítunk egy zenekart, aminek a nevében benne van, hogy Arto. Azzal a formációval szerettem volna egy kicsit viccesebb, rockosabb dolgot, amit Johannával, aki nagyon szépen énekel, együtt adunk elő. De az igazából még nem rendes kollaboráció volt, a következő dalokat viszont már szeretném, ha együtt csinálnánk. A közös alkotás amúgy nekem mindig egy kicsit ijesztő, mert szerintem alapvetően én nagyon magányos alkotó vagyok, nehéz megnyílnom mások felé. Van, akinek nagyon könnyen megy, nekem nem. A Lawrence Williams-szel közös EP-n is inkább az volt, hogy a három számból a középsőt rendesen megírtam és felkértem, hogy fújjon fel bizonyos részeket, a két másik szám pedig szabad improvizáció volt, ami a rendes dal hangulatát idézi, bevezetővel és kivezetővel. Akkor nagyon be voltam majrézva, hogy improvizálnom kell, mert Williams nagyon érzékeny és tehetséges zeneszerző.

- Aztán szép fokozatosan elkezdtél koncertezni a Morningdeerrel, de volt például Harcsa Veronikával közös fellépésed is, vele még terveztek együtt valamit?

- Igen, vele nagyon jó volt közösen énekelni, azonnal megértettük egymást és igen, van mindig tervben valami. Például nagyon tervezzük, hogy írunk közösen egy számot, de azt szerintem mindketten úgy akarjuk, hogy szépen nyugisan írjuk meg, egy kidolgozott dal legyen. Csak mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk és eddig nem tudtuk rászánni ezt az időt. De én meg akarom tisztelni azt a dalt azzal, hogy nagyon odafigyelve csináljuk meg. Veronika különben élőben fel fog lépni az új lemez bemutató koncertjén.

- Az első lemez, a 2011-es Days a kicsit experimentális, kortárs, hangtalálós világot még viszonylag hagyományos dalokkal töltötte meg, a most megjelent Concert On A Twig viszont sokkal bátrabban elrugaszkodik ettől a dalformától. Természetes folyamat ez is, vagy van mögötte tudatosság?

- Van mögötte egy kevés tudatosság és örülök, ha ez át is jön. Úgy indult ez a lemez, hogy megírtam a címadó számot, ami különben egy Paul Klee-rajz címét viseli, és az volt bennem, hogy a szobazene és az első lemezem idején egy elzárt alkotó voltam. Az egy védett állapot volt, meleg, biztonságos helyen voltam. Otthon megírtam egy dalt, aztán kiraktam az internetre, aztán azt mondtak rá az emberek, amit akartak. De amikor lettek fellépéseim, és ott szembesülni kellett azzal, hogy mi működik a színpadon, mire hogyan reagálnak a nézők, az egészen más volt. Szóval ki kellett lépnem a szobából és egy sokkal védtelenebb állapotba kerültem át azzal, hogy igazából ténylegesen elkezdtem a zenélést. Elindult a maga útján, én meg sodródtam vele és ezeknek az érzéseknek a lenyomata az új lemez. A szobából való kilépés állapotáról szól, mint amikor egy madár először tanul repülni és néz körül fentről, hogy mi van. Na ez a lemez az én reakcióm. Hangzásában is töredezettebb album, olyan érzete van számomra, mint amikor kipróbálsz valamit és még nem a legjobban csinálod, még nem ismered pontosan a fogásokat. Annyi volt benne tudatos, minél több csöndet szerettem volna elhelyezni a dalokban. Szétszabdaltam az énekeket is és csak a legszükségesebbeket hagytam meg, hogy minél több üres tér maradjon. A többi adta magát. Viszont amikor kész lettem vele, akkor utáltam, olyan volt, mint egy szörny. Meg akarsz teremteni valamit, de amikor kész lesz, és olyan lesz, akkor hirtelen megutálod.

- Ezért került fiókba egy időre?

- Egy kicsit igen. Nem volt kiadóm, majd gondoltam keresek, de nem erőltettem. Inkább elsunnyogtam kicsit a dolgot.

- Hogyan kerültél a Whereabouts Records nevű japán kiadóhoz?

- Már ugye tavaly nyáron készen volt a lemez, de aztán október körül összeszedtem egy csomó kiadó címét és elküldözgettem mindnek, gondolva, ha egyik se jelez vissza, akkor majd kiteszem a Bandcampre. Gondoltam, várok pár hónapot. Aztán amikor elküldtem ennek a japán kiadónak, nekik csak mp3-at lehetett, akkor ők meg három-négy órán belül válaszoltak, hogy nekik ez kell, kiadnák. Júliusban megjelent Japánban cd-n, meg az egész világon iTunes-on. Japánban több üzletben beválasztották a hónap lemezei közé, volt külön promo, plakátok is hozzá, amit a lemezboltok gyártattak le, mert annyira tetszett nekik. Magyarországon pedig a szeptember 19-i lemezbemutatóra fog kijönni cd az S*10 kiadónál.

AZ ÚJ LEMEZ BEHARANGOZÓ KLIPES DALA, A SALT, MELY A RECORDEREN DEBÜTÁLT.

- Mennyire volt nehéz feladat a teljesen egyedül írt és feljátszott dalaidat átültetni zenekari megszólalásra, kialakítani egy rendes koncertprogramot?

- Nagyon. Nem volt könnyű megtalálni a zenészeket sem, de annál sokkal nehezebb volt a dalokat átültetni. Szerencsére találtam olyan zenészeket, akik kellően alázatosak voltak ahhoz, hogy ne akarják átírni, megváltoztatni a zenéket, hanem hajlandóak voltak megőrizni ezt a világot. De persze akármennyire igyekeztünk, ez nagyon nehézkesen ment, mindig is lesz egy olyan mellékes íze az élő zenének, ami nincs benne a felvételekben. Egyszerűen mert más jellegű energiákkal dolgozik az élő zene, nagyon sokat kellett erről tanulnom. Hogy mennyire nem él meg élőben, ami lemezen szépen szól, odaillik. Ez vezetett ahhoz, hogy egy évig zenéltem az első felállással, de aztán újra akartam kezdeni az egészet, más felállásban. Nem is feltétlenül más emberekkel – bár végül úgy alakult – de sokkal inkább más megközelítéssel, hangszerelési megoldásokkal, hogy az szólaljon meg, amit elképzeltem a koncertekre. Volt egy fixa ideám, hogy csak a sok kütyü és felvételi technika miatt tetszenek az embereknek a dalaim és átalakított változatban már nem fognak működni. Aztán rájöttem, hogy annak, hogy az embereknek mi tetszik, vagy mi nem, semmi köze ahhoz, hogy milyen a produkció. Az egésznek a magja az, hogy rettenetesen furán éreztem magam a színpadon. Még most se mondom azt, hogy megvan a jelenlétem, mert a színpad nekem még mindig fura közeg, de azért már alakul.

- Mennyit fogtok fellépni az új lemezzel?

- Nem az a cél, hogy rommá koncertezzük magunkat, de most szerencsére eléggé le vagyunk kötve az év végig. Cél még az, hogyha tudunk, menjünk külföldre is fellépni. Már alakulnak dolgok, például mehettünk volna a nyáron egy belga fesztiválra, amit a dEUS gitárosa Mauro Pawlowski szervez, de akkor még nem voltunk koncertképesek. Egy budapesti dEUS-koncerten ismerkedtem meg a zenekar hangmérnökével, aki egy kedves rajongó lett és például ő mutatta be a zenémet a Connan Mockasinnek is, volt nála valami grillparti, ahol ott volt a zenekar ő pedig berakta a lemezem. Így épülnek ezek a kapcsolatok. Velük meg ugye a MüPá-ban lépünk majd fel november 28-án. Szerencsés véletlen találkozások. Most már összeállt a zenekar, úgyhogy jövőre körbekérdezem a kapcsolataimat, hogy lehet-e fellépni valahol. Nem gondolom túl ezt. Valahogy nagyon óvatos vagyok mindenben. Nem merek nagyot álmodni, inkább csak történjenek az események. Ha történnek, annak örülök, ha meg nem, az sem baj.

ÉS ITT A LEGFRISSEBB, A KIBELEZETT KELENFÖLDI ERŐMŰBEN FORGATOTT VIDEOKLIP IS! 

- Hülye záró kérdés egy albumbemutató előtt, de ez mégiscsak egy jó éves lemezanyag, mennyire vannak új dalaid? Folyamatosan írsz?

- Igen, a fejemben már megvan a következő lemez témája és címe, meg van is pár dal, ami már megszületett, vagy folyamatában van a születése. Nagyon vicces, de minden egyes dalnál az a kényszerképzetem van, hogy ez az utolsó, és nem tudok többet írni, „tuti, hogy ez lesz az utolsó”. De aztán szerencsére egy idő után egyszer csak megint jön egy.

interjú: Dömötör Endre
nyitófotó és koncertfotó: Neményi Márton

a csütörtöki lemezbemutató koncert Facebook-eseményoldala