A nyomtatott Recorder magazin aktuális, tizenötödik számának fókusztémája, a szeptemberi iskolakezdéshez igazodva, a hazai popzene újsulis nemzedéke. A tinielőadók után most három népszerű, elektróból merítő új generációs magyar együttesre lövünk: fiatalok, jóképűek, tudják, hogy mit akarnak, és ha nem tudnád, nem mondanád meg, hogy magyarok.
Monstaz.
A mai elektró (vagy elektrohouse) és elektrós dubstep (brostep) mindig is merített a rock hangzás- és hatáselemeiből, nem véletlen, hogy ezek a zenék zúznak, horzsolnak és mind nagyon metál. A Monstaz. viszont megfordítja a dolgot és a rockot elektrósítja. A formációt a most 23 éves Kővágó Dániel alapította; budapesti srác (aki élt Finnországban, Svédországban, Kenyában és Etiópiában is) tízévesen kapta az első gitárját és azóta ez a hangszer a mindene. Zenében pedig az elektró és a punkrock (fő inspirációi között a Knife Party-t, Porter Robinsont, a Bad Religiont és a Rage Against The Machine-t említi), innen jött az ötlet 2011 végén (miután több zenekarban megfordult), hogy ezt a kettőt ötvözze, de nem az elektronikus alapokra rágitározva, hanem a gitárjátékát a jellegzetes nagyívű, modulált EDM-szintidallamokhoz megszólalásig hasonlóvá processzálva. Eredetileg gyerekkori barátja, a dobos Simon Bálint (The Kolin, Ivan & The Parazol) volt a Monstaz. másik tagja (a gitárhoz hasonlóan az akusztikus dobütemeket is szintetikussá alakították triggereléssel), az első számaikat (a moombahtonos I Don’t Move For Nobodyt, a franciás beütésű We Can Go Crazyt és a csapatós Take No More-t) még közösen vették fel, aztán Bálint kiszállt a projektből, amelyben így már Dániel állít elő minden hangot. A fiatal gitáros-dalszerző-producer electrocknak nevezi a stílusát, amit, mármint a rock és a tánczene fúzióját persze nem ő talált fel, de így ebben a formában és ilyen egységes hangzásvilággá összedolgozva mondhatjuk, hogy ez az ő egyedi saját zsánere. Az új számai (Give It Away, Hands Up) stadionrockot és fesztivál-EDM-et ötvöző dallamos és felemelő bangerek, bombasztikus rokkolós részekkel és hatalmas dropokkal, amik olyan hatásosak, hogy nincs az az ember, akinek ne támadna kedve magasba emelt kezekkel ugrálni rájuk egy többezres partin. A Tomorrowlanden vagy az Ultrán megőrülnének a Monstaz.-ra. Ja, és amúgy az újabban dj-ként is ténykedő Dániel kísérte gitáron ByeAlexet az Eurovíziós Dalfesztiválon.
The Biebers
The Biebers, ha ha ha! De most komolyan, ez tényleg vicces zenekarnév (mondjuk a Bieber 5, ami állítólag szintén felmerült még ennél is viccesebb lett volna) és nem mellesleg furmányos népszerűsítési taktika, hiszen aki ráguglizik vagy a YouTube-on rákeres Justin Bieber vezetéknevére, annak a találati oldala jó eséllyel feldobja ezt is. A telitalálat név mögötti zenészek viszont jó ideig névtelenségbe burkolóztak, ami manapság persze bevett gerilla pr-módszer (lásd még a Karanyi Hello című visszatérő dalában éneklő Fehér Balázs nem felfedése vagy a The Bosky zenekar kik lehetnek ők bevezető kampánya), plusz ebben az esetben az érintettek előélete indokolttá tette, legalábbis szerintük, mert hogy Puskás Petiről és öccséről, Puskás Dánielről van szó (meg egy Stu-ként emlegetett harmadik tagról, aki Londonban él, így csak időnként vesz részt a munkában).
Valljuk be, érthető, hogy tartottak attól, ha rögtön nyilvánosságra hozzák a kilétüket, előítéletes fanyalgásba/elutasításba ütköznek, elsősorban az idősebbik Puskás megasztáros múltja miatt, az öccsét meg azok tarthatják uncoolnak, akik gáznak tartják a tinielektrót, hiszen John The Valiantként ezen a vonalon lett ismert dj-ként, majd saját számaival, melyekben Lola és a bátyja is énekelt. És bevalljuk, ha tudjuk, kik a Biebers, mi is inkább azt gondoltuk volna, hogy ez nem lehet jó, pedig. Pedig a tavaly júniusban minden infó nélkül közzétett első szám, a Dance egy pöpec, fülbemászó és teljesen vállalható MR2-Petőfi-kompatibilis elektrós popsláger volt, amiben az Irie Maffia-tag MC Kemon viszi a prímet (ebből, meg a klipjéből azt azért már ki lehetett találni, hogy ez egy magyar produkció, egyébként Miklós Milán, a Carbonfools basszusgitárosa is hozzájárult a dalhoz). A második klipes dal (Puskásék alapvetően klipekben gondolkoznak, amiket ők is forgatnak le, házon, a saját kreatív stúdiójukon belül), az idén júniusban, a hivatalos „leleplezés” előtt közzétett, Deutsch Gábor (Anorganik) által masterelt Sorry pedig még az elsőnél is slágeresebb elektropop dal (aki picit is odafigyelt, az itt már felismerhette Puskás Peti hangját), amiben egyszerűen nincs hiba, úgyhogy mi meg vagyunk véve. Justin Bieber, ezt kapd ki!
Cloud 9+
A metál/hardcore és a röfögős dubstep egymásra találása tulajdonképpen csak idő kérdése volt (elvégre Skrillex is egy screamo zenekarban kezdte), mindkét oldalon szépen sorakoznak az összefekvős példák (a Korn 2011-es albuma, Attack! Attack!, Pendulum, de említhetnénk a Muse-tól az Unsustainable című tételt is), nem beszélve a magát dubstep rock zenekarnak tituláló brit Modestepről. Az ő legjobb magyar tanítványuk az öttagú budapesti Cloud 9+ (Szivák Zsolt – ének, Skeeny Boy – rap, Tóth Bertalan – gitár / elektronika, Biksi Gabor – basszusgitár / elektronika, Koller Márk – dob / szempling), amely ebben a felállásban idén januárban tűnt fel a YouTube-on a Supernova című, drum’n’bass-alapú dallal/klippel (a videót a Magyarradar rovatunkban már bemutatott Stamusic testvérduóból Stámusz Dániel készítette), és mintha csak tudták volna a srácok, ezzel kisebb szupernóvaként robbantak be a hazai zenei életbe, mire második – dubstepes – számuk, a Breathe In videoklipjét májusban kirakták, már leszerződtette őket a Magneoton. A Cloud 9+ az élő zene + elektronika + ének + rap jól bevált receptjére épít, a klasszikus rapmetál-alaphoz mai rokkolós tánczenéket, dubstepet, drum’n’basst. elektrót, egy csipetnyi egzotikumot (a rapperük nigériai), nagy adag fiatalos attitűdöt és hipszterfazont hozzáadva, a végeredmény friss, dallamos és masszív. Ilyesmi lenne a Linkin Park, ha most indulnának.
