A Nirvanát mindenki ismeri, de a legtöbb ember a Smells Like Teen Spiriten kívül nem sok dalt tud felidézni zenekar repertoárjából, pedig az, hogy az említett világsláger mennyire nem több a jéghegy csúcsánál, leginkább a trió utolsó lemeze, az idén húszéves In Utero alapján derül ki. Kijárat rovatunkban az éppen a napokban 20 éve felvett utolsó Nirvana stúdiólemezre emlékezünk.
Akárhogy is nézzük, számos pozitívnak tekinthető következménye volt annak, hogy az a szóban forgó, Seattle környéki zenekar, amelynek első lemeze (Bleach, 1989) a Föld teljes lakosságának hozzávetőlegesen harmincezer tagját sarkallta arra, hogy pénzt is fizessen érte, 1992 januárjában, immár második stúdióalbumával (Nevermind, 1991), letaszította Michael Jacksont, vagyis a popzene királyát, az amerikai nagylemezlista csúcsáról. Természetesen nem a metálrajongók és a hajápoló-szert gyártó cégek profitáltak legnagyobbat az egészen nyugodtan fordulópontnak nevezhető eseményből, hanem sokkal inkább azok az elszánt fiatalok, akik a '80-as évek független Amerikájában azért adták vérüket és verejtéküket, hogy néhány rokonlelkű emberen kívül más is felfigyeljen arra, amit a mikrofonba ordítanak.
A NEVERMINDRA IS HÚSZ ÉVES JUBILEUMA KAPCSÁN TEKINTETTÜNK VISSZA.
Ezek a srácok nem akartak sokat, csupán megmutatni: akármelyik külvárosi porfészekben is tengődsz, bármit elérhetsz, ha kellően elszánt vagy. Aztán ’91-'92 fordulóját (nevezzük most már nevén: a grunge-robbanást) követően, mikor az alternatív rocknak már többet is sikerült elérnie, mint a bármi, derült fény a dolog árnyékos oldalára is: arra, hogy a műfaj képviselőinek kezdeti, kicsiny színterét már a mainstream szipolyozza ki; arra, hogy a szűk, de lojális rajongótábor helyére sekélyes követők hada lépett; és legfőképpen arra, hogy olyan emberekből lettek ünnepelt sztárok, akik egyszerűen nem sztárságra születtek. Kurt Cobain pontosan ilyen ember volt.
Persze nem mondhatjuk, hogy ő vagy a zenekara nem vágyott valamennyivel szélesebb körű népszerűségre, mint legtöbb sorstársuk. Amikor ugyanis a seattle-i színtérre rátelepedő nagykiadók horgászták az újabb reménységeket, a trió is benyelte a DGC csaliját, és a cég égisze alatt elkészített Nevermindot is lényegében csumára tekert erősítőkön átszűrt popdalokkal hajigálta tele. Ám bármennyire is fortyogott az alternatív rock leve a felszín alatt, bármennyire is sejteni lehetett, hogy valami készülőben van, ekkora kitörésre senki sem számíthatott. Mégis, a sokmilliós eladások ellenére akadtak olyan emberek, akiknek nem tetszett, amit hallottak. Furcsamód közéjük tartoztak az együttes tagjai is, bár ha eszünkbe jut, hogy a zenekar egy alapvetően alternatív közegben fogant, nincs semmi meglepő abban, hogy maga a trió is kellemetlennek érezte Butch Vig túlságosan is simára producerelt munkáját. A következő nekifutásra azonban a trió már biztosra ment és Steve Albini segítségét kérte egy olyan korong elkészítésében, amelyet a saját szájízük szerint készítenek el még akkor is, ha az a közönség torkán is akad majd. (A fenti képen Steve Albini a Nirvana tagjaival.)
VAN KÉPÜNK ARRÓL IS, AMIKOR A NIRVANA BUDAPESTEN JÁRT. MERT BIZONY JÁRT, 1989-BEN!
Köztudomású, hogy Albini nem szeret sokat baszakodni egy-egy lemezfelvétellel: akár napok alatt is képes felrántani egy egész albumot, természetesen a lehető legnyersebb, legzsigeribb megszólalással, mindenféle cicoma és stúdiópolír nélkül. A Nirvana harmadik anyaga is hellyel-közzel e módszer szerint készült, így nem meglepő, hogy az erőfeszítésekből egy szétcseszett és szétcsúszott, zajjal összemocskolt, torz lény született, amely teljesen úgy szól, mintha két hét alatt hányták volna szalagra – mivel pontosan ez történt éppen húsz éve, 1993 februárjában. Elődjénél jóval zaklatottabb és instabilabb lett a lemez, amit csak tovább bolygatnak az anyagot átszelő, igencsak erős érzelmi kilengések: már-már hátborzongató, ahogy a tébolyodott üvöltések (Scentless Apprentice), kalapácsként ütlegelő dobok (Milk It) és rommá torzított gitárok (Serve The Servants) között hirtelen a semmiből fel-felcsillan egy-egy fogyaszthatóbb sláger (Pennyroyal Tea), netán egy szép ballada (Dumb) – igaz, mindkettő csalóka irányba mutat, az őrjöngés ugyanis később kezdődik elölről (tourette’s). Így míg a ’91-es dalokat az ember akár még a gimnazista lányának is szívesen mutogatná, addig az In Uterót leginkább csak rejtegetné a gyerekei elől.
Mégis, színtiszta szemtelenség lenne akár egyetlen rossz szóval is illetni a korongot. Egyrészt, mert a dalszerzői színvonal nem csökkent az előzőekhez képes, másrészt pedig, mert egy jó nagy adag bátorság kellett ahhoz, hogy a Nevermind klónja helyett egy ilyen elrettentő művet tegyenek le a kiadó asztalára. Persze Cobain terve nem szimplán az volt, hogy egy olyan lemezt készítsenek, amit alkalomadtán ő is szívesen hallgat majd, hanem az is, hogy alapjában véve demisztifikálja mind a Nirvanát, mind pedig saját magát – a misszió pedig félig-meddig sikerült is. Nem akarta, hogy rocksztárnak tekintsék, sem azt, hogy egy generáció első számú képviselője legyen, mint ahogy annak sem örült, hogy fiatalok ezrei tartják menőnek a heroint csak azért, mert ő a rabjává vált. El akarta kerülni a címlapokat, a felhajtást és a hírnevet, magyarul mindent, ami több tízmilliónyi eladott lemez logikus következményeként járt neki. Amikor aztán már nem látott kiutat, az énekes a harmadik lemez munkacíméhez (I Hate Myself And I Want To Die) hűen viselkedett, igaz, már előtte is bőven voltak intő jelei annak, hogy nem érzi magát úgy a bőrében, mint ahogy azt sokan gondolják: ilyen jel volt az In Utero is, melynek Kurt Cobain-je már nem egy jámbor aberdeen-i srác, kinek dalai az MTV képernyőjén, ártatlan kék szemei pedig poszterek millióin köszönnek vissza; hanem egy dühöngő vadállat, mely minden erejével próbál kitörni a ketrecből, amibe zárták.
Judák Bence
A lemez felvezető klipje, a Heart Shaped Box:
Az All Apologies az MTV Unplugged verzióban:
Aki pedig végighallgatná a teljes lemezt, de épp nincs kéznél, annak íme, az In Utero:
