„Az izommemóriának kellett egy kis idő” – Butch Vig (Garbage)

2012.05.25. 20:50, -recorder-

Az 1995 és 2005 között 12 millió albumot eladó Garbage fél évtized szünet után egy U2-feldolgozással adott magáról életjelt 2011 őszén, majd 2012 tavaszán a Battle In Me és Blood For Poppies kislemezdalokkal, illetve az utóbbihoz készült szürrealista videoklippel harangozta be visszatérő albumát, a Recorderen is meghallgatható Not Your Kind Of People-t. Az együttes tagjai – képünkön balról jobbra Steve Marker gitáros, Shirley Manson énekesnő, Duke Erikson gitáros-billentyűs és a sztárproducer-dobos Butch Vig – saját kiadásukban jelentették meg visszatérő albumukat, mely méltó folytatása az eddigi Garbage-életműnek. A hét elején már közreadtuk a zenekar teljes New York-i koncertjét, most pedig következzen interjúnk az 1955-es születésű Butch Viggel – aki két legünnepeltebb produceri munkája, a jubileumi újrakiadást kapó Nirvana-féle Nevermind és a Foo Fighters óriási sikerű Wasting Light albuma kapcsán már 2011-ben is reflektorfénybe került. A dobos-producert Los Angeles-i házistúdiójában hívtuk fel telefonon.

- A legutóbbi Garbage-album óta hét év telt el, az utolsó kiadott felvételetek óta öt. Szükségszerű volt ennyit várni a visszatérésre?

- Igazából én úgy gondoltam, hogy csak egy kétéves szünet lesz, de aztán öt évre nyúlt, mielőtt újra összejöttünk volna új dalokat írni. Szükségünk volt egy nagyobb pihenőre, mert előtte minden lemez után hosszú turnékat csináltunk, tíz éven át újra és újra elő kellett venni a dobverőimet. Én őszintén megvallva csak producerkedéssel szerettem volna foglalkozni teljes időben. Aztán jött egy pillanat, amikor rádöbbentem „Te szent szar, már öt éve nem voltunk együtt stúdióban!” Shirley volt az, aki feldobta a labdát, és szerencsére amikor tavaly nyáron találkoztunk a stúdióban, az új dalok nagyon gyorsan elkezdtek összeállni.

- Hogyan születtek ennek az új lemeznek a dalai?

- Kétféleképpen írunk dalokat. Az egyik, hogy együtt dzsemmelünk egy szobában minden előzetes ötlet nélkül, fogjuk a hangszereket, elkezdünk játszani, és néha egy-egy dal is előbukkan ebből. A másik eset az, hogy Steve hoz például egy gitárriffet, vagy Duke egy akkordmenetet, vagy én néhány akkordot egy alapritmus fölött, meghallgatjuk, dekonstruáljuk, és mindannyian megpróbálunk különböző részeket felvenni hozzá, kipróbálunk különféle dolgokat. Amikor valaki hoz egy ilyen ötletet, mire befejeztük, már szinte rá sem lehet ismerni, teljesen másképp hangzik a végeredmény, merthogy mindenki hozzányúl és átformálja. Kicsit úgy dolgozunk, mint egy absztrakt színház: bedobálunk egy csomó témát, és van, ami megragad a kompozícióban, van, ami elhullik menet közben. Ez az egyik dolog, amit szeretek ebben a zenekarban. A lemezkészítési folyamat nálunk igazán egyedi. Egy csomó zenekarnál, amelyeknél producerkedtem, a Foo Fightersnél, a Green Day-nél vagy a Muse-nál (a 21st Century Breakdown című 2009-es Green Day-album és a Neutron Star Collision című 2010-es Muse-dal készült Butch Viggel – a szerk.) már megvannak a demók, eljátsszák a dalokat élőben, és már előre tudom, hogy körülbelül hogy hangzanak majd a dalok, ha mire befejezem őket. De a Garbage-nál ez az egész egy nagy kísérlet, és sosem tudjuk előre, hogyan fog hangzani, mire végzünk a keveréssel.

- Egy fél évtized kihagyás után hogy látod, változott bármiben a munkamódszeretek a korábbi időszakhoz képest?

- Abban az értelemben lett más, hogy kicsit olyan volt megint, mint az első album idején, laza, erőlködésmentes munka folyt. Ez volt az első lemez, amit Los Angelesben vettünk fel, az egész lemezt itt csináltuk, míg a korábbi albumokat nagyrészt a madisoni stúdiómban, Wisconsin államban vettük fel. Van egyfajta játékosság ebben az új lemezben: most nem akartunk túlságosan aprólékosak és szőrszálhasogatók lenni vele, azt szerettük volna, hogy inkább az előadás érződjön benne. Nyersebb hangzású is lett, és azt hiszem, ez jó dolog. Nem okoskodtuk túl, lazább a dalok előadása. Felvállaltuk azokat a dolgokat, amiket az első lemez felvételeinél szerettünk: ahogy a gitárokhoz álltunk, vagy ahogy én álltam a koszos dobhangzáshoz, a programozott dobalapokhoz és az elektronika használatához. Abban is hasonló a hangulata az első albumhoz, hogy Shirley éneke is sokkal lazább, egyáltalán nem hangzik erőltetettnek számomra. Remekül szórakoztunk, mikor vettük fel a lemezt, gerillamódra csináltuk, a hangmérnökünk kis stúdiójában, illetve egy részét az én kis házistúdiómban, ahol hol most is ülök – ami lényegében egy hálószoba, egy körülbelül 4x5 méteres szoba. Volt, hogy pizsamában doboltam, Shirley a kanapén ült mikrofonnal a kezében, és úgy vett fel vokálokat. Nem mentünk nagy és drága stúdióba, ahol az eltöltött idővel egyre nagyobb nyomás lett volna rajtunk. Ez a lemez lazán készült, és ez érződik is a hangulatán.

- Amikor a lemezről az első számot, az Automatic Systematic Habit című nyitódalt meghallottam, rögtön az jutott eszembe, hogy ez egy jó Madonna-szám is lehetne – pont ilyen modern rockos irányba kellene mennie Madonnának!

- Tejesen igazad van, ez tényleg működne nála is. Talán minket kellene felkérni a következő Madonna-lemezhez, jól jönne neki egy kis segítség a Garbage-tól.

- A Man On A Wire szintén nagyon dögös és húzós lett…

- Igen, ezek a nyers és lendületes számok jól működnek.

- …a Blood For Poppiesnak pedig nagyon jól áll az a Clash-szerű reggae-s beütés.

- Igen, arra is gondoltunk, hogy lehetne belőle egy Sly & Robbie-remix is.

- A lassú dalok közül pedig Sugar valahogy mintha a testvérdarabja lenne az első albumotokon szereplő Milknek, és nem csak a címük miatt…

- Igen, van bennük valami hangzásbeli közösség is. Amúgy van egy Cup Of Coffee című dalunk is a Beautiful Garbage albumon, márpedig ha az Egy csésze kávéhoz van Tej és a Cukor is, akkor jöhet a reggeli, nem igaz? (nevet)

- Könnyen visszarázódtál a dobos szerepkörbe?

- A dobolás nehéz. Maga a felvétel nem: amikor a dobokat rögzítem, nem sokat pepecselek rajta, csak felállítom a szerkót, két-három nekifutásban felveszem, amit kell, a verzéhez egy körben, a refrénhez egy másikban, meg néhány kiegészítő dolgot, gyorsan összevágom Pro-Tools segítségével, és odaadom a hangmérnöknek. De amikor elkezdtünk próbálni a turnéra – eddig féltucat koncertet adtunk – az izommemóriának kellett egy kis idő, hogy visszatérjen. Nem könnyű visszahozni a testedet abba a formába, hogy minden este tudj két órát egyvégtében dobolni. Csak három hetünk volt a turné előtt a próbákra, szóval az első pár koncert elég kemény volt. Olyan ez mint a biciklizés: mikor újrakezded, az elején kicsit imbolyogva megy. De a legutóbbi néhány koncerten, amit a múlt héten adtunk, már nagyon jól ment.

- Az új Garbage-album felvételeivel egy időben zajlott a Nirvana-jubileum, a Nevermind album húszéves évfordulója. Jó volt Dave Grohl és Krist Novoselic mellett látni téged a fotókon, a különféle interjúkban és műsorokban. Ennek kapcsán egy kissé vissza kellett merülnöd a múltba. Mi volt ebben számodra a legérdekesebb?

- Eredetileg én csináltam a Nevermind első keverését, de a lemezcég úgy érezte, nem hangzanak elég jól a mixek, szóval felkértük Andy Wallace-t, hogy jöjjön, és csinálja meg ő. Nagyon jó munkát végzett, de most a jubileumi újrakiadásnál a díszdobozos verzióhoz hozzátettük az én eredeti mixeimet is. Lehet, hogy kicsit másképp hangzanak, de mai füllel meghallgatva is elég jól szólnak. Örülök, hogy újra hallhattam őket, és hogy megjelenhettek a box set részeként. Nagy élmény volt közreműködni ennél a díszdobozos újrakiadásnál: elküldték nekem az archívumból az összes szalagot, az összes fel nem használt felvételt, az összes B-oldalas számot, a különféle mixeket... Számomra a Nevermind még mindig ugyanolyan jól hangzik, mint amikor megjelent. Az a lemez megváltoztatta az életemet, a szó szoros értelmében. Nagyon közel állok Dave Grohlhoz, a legutóbbi Foo Fighters-albumot is együtt csináltuk, épp tegnap is együtt voltam vele a stúdióban. Jó barátom, és az ő életét is megváltoztatta az a lemez, szóval ez egy különleges kapocs kötünk, ami mindig megmarad. Nagy élmény volt együtt elmenni New Yorkba, Jon Stewart rádióműsorába, nagyon élveztük azt a beszélgetést abban a jubileumi műsorban. Nagyon erős kötődést érzek mind Dave-hez, mind Kristhez, jó volt ennek az egésznek része lenni.

- Dave Grohl híresen analóg fickó. A Foo Fighters lemezén eléggé más lehetett a produceri munka, mint egy Garbage-albumon.

- Lenyűgöző élmény volt a Wasting Light producerének lenni, ez volt a legélvezetesebb lemezfelvétel, amit valaha csináltam. Egy garázsban készült, szalagra vettük, szóval tejesen más megközelítéssel, más aggyal kellett dolgoznom rajta. De a zenekar nagyszerűen játszott együtt, Dave pedig a legszórakoztatóbb, legklasszabb fickó, akit csak el lehet képzelni. A barátom, már régóta ismerem, régóta nagyszerű a munkakapcsolatunk, de még mindig akkora buli együtt lenni vele, olyan hatalmas energia, hatalmas lelkesedés árad belőle. Az egyik leglelkesebb ember, akit csak ismerek, és közben állati jó zenész is. Nem elég, hogy a valaha volt legjobb dobosok egyike, még csodálatos gitáros és énekes is. Annyira élveztük a lemezfelvételt, hogy minden nap, miközben ott dolgoztunk hangmérnökkel, James Brownnal (aki a csoportkép hátsó sorában középen látható – a szerk.), összenéztük és olyanokat mondtunk, hogy „el sem hiszem, hogy ezt csináljuk!” Egyszerűen nem akartuk, hogy véget érjen ennek a lemeznek a felvétele, annyira jó volt részt venni benne.

- A Foo Fighters-lemezen van egy szám, az I Should Have Known, amiben Dave Grohl felkérésére Krist Novoselic is közreműködött. Különleges pillanatnak érezted, amikor a két hajdani Nirvana-tag újra együtt dolgozott és te is újra együtt dolgoztál ezzel a két fickóval?

- Nagyon különleges volt. Ez volt az első alkalom, hogy egyazon stúdióban voltunk azóta, hogy végeztünk a Neverminddal. Azt az I Should Have Known című dalt Dave azokról az emberekről írta, akiket elvesztett, és Kurt Cobain nyilvánvalóan az egyik közülük. Emiatt is különleges volt, és sokat jelentett, hogy Krist is játszott abban a dalban. Mert azt gondolom, a szövegét tekintve ez a dal az ő múltjának is egy meghatározó részét érinti.

- Néhány hete írtad a Twitter-oldaladon, hogy újra együtt stúdióztál velük, sőt Dave Grohl és Krist Novoselic mellett volt ott még „egy különleges vendég” is. Ki volt a harmadik, elárulhatod már?

- Nem, most még nem mondhatom el. (nevet)

- Az a bizonyos felvétel a Sound City című dokumentumfilmhez készült, amit Dave Grohl rendez az azonos nevű legendás Los Angeles-i lemezstúdióról?

- Igen, és tegnap is épp együtt dolgoztunk a Sound City dokumentumfilm zenéjén, ugyanis én vagyok a producere a film zenei részének. Azt reméljük, hogy őszre elkészülünk vele, és januárban vagy februárban már be lehet mutatni.

- Ha már az előbb Kurt Cobaint említetted: te, aki elég közel álltál hozzá és figyelhetted munka közben, mit gondolsz, ha ma élne, milyen zenét játszana?

- Ezt lehetetlen megmondani. Bár volt, hogy gondolkodtam erről a múltban. Ha valamit, hát valami olyasmit csinálna, mint a Fehér Album a Beatlestől. Kísérletező dolgokat. Nem hiszem, hogy érdekelné a Nirvanával való rockolás. Nem hiszem, hogy ez napirenden lenne nála. Inkább csinálna valami szokatlant… Nagyon felnézett Neil Youngra, és hozzá hasonlóan ő is olyan lemezeket készítene, amik kihívást jelentenének a hallgatóinak… De persze ez mind csak spekuláció, sajnos.

- A kilencvenes évek elején a Nirvana mellett olyan zenekarokkal dolgoztál, mint a Smashing Pumpkins (Gish – 1991, Siamese Dream – 1993) vagy a Sonic Youth (Dirty – 1990, Experimental Jet Set, Trash And No Star – 1994). Követted a későbbi pályájukat, meghallgattad produceri füllel a később lemezeiket, amiket már nem veled készítettek?

- Persze. Billy Corgannal például azóta jó barátságban vagyok, mióta a Gish albumot csináltuk együtt. Neki is jön egy új lemeze, és izgatottan várom, hogy végre halhassam. Már mutatott néhány dalt, és nagyon klasszul hangzanak.

- Az új producerek közül kik azok, akiknek izgalmasnak találod a munkáit?

- Nagyon szeretem Danger Mouse-t, mert az ő lemezei mindig egyéni hangzásúak, és a különböző kollaborációiból mindig valami érdekeset hoz ki.

- Az új zenekarok, új előadók között kik tetszenek leginkább?

- Nagy rajongója vagyok például a Sleigh Bellsnek. Nagyon teszik a zenekari megszólalásuk, a hangzásuk esztétikája. Aztán ott van egy Yuck nevű együttes is, amit nagyon bírok, valahogy emlékeztetnek egy kicsit a Dinosaur Jr-ra.

- Ha már az aktuális zenei színtérnél tartunk: a zeneipar mai állására adott reakció volt, hogy az új albumotok kiadásához saját lemezcéget alapítottatok?

- Ha megcsináljuk a saját kiadónkat, azzal sokkal több munkát veszünk a nyakunkba, de mégis kielégítőbb, mert így jobban irányíthatjuk a saját sorsunkat. Nem mondja meg nekünk senki, mit csináljunk – csak azt csináljuk, amit akarunk, és ez nagy erőt ad. Azt hiszem, egyre több zenekarral és előadóval fog ez történni. Nem igazán látom szükségét, hogy az ember egy nagy kiadóhoz tartozzon, hacsak nem olyasfajta nagy popsztár akar lenni, mint Katy Perry vagy Rihanna, mert ahhoz tényleg egy hatalmas gépezet és infrastruktúra kell. De ha csak el akarod juttatni a zenédet a világba és a saját feltételeid szerint akarod építeni a karrieredet, ahhoz van értelme megcsinálni a saját kiadódat.