"A lábdob számomra a mennyország" - Blawan (interjú)

Élete három legjobb bulija közé sorolta a múlt szombati, A38-on játszott 2,5 órás - tényleg kirobbanó energiájú, bár a beharangozott csörömpölést csak módjával hozó - szettjét a brit újhullámos techno egyik legkiemelkedőbb alakja, Blawan. Jamie már a fellépése előtt is felfokozott hangulatban volt, így egy lelkes, közlékeny, külsőre akár egy poszt-HC zenekar tagjának is beillő fiatalemberrel beszélgethettünk egyebek mellett a legjobb metál dobosokról, a fiatal anyuka előnyeiről, az élő ének hátrányairól, a brit techno-színtér mibenlétéről. És persze a partizókat leginkább foglalkoztató kínzó kérdést is feszegettük, hogy ki és miért rejti a hullákat valakinek a garázsa alá.

- Milyen zenéken nőttél fel?

- Hú, mindenfélén. Tiniként rengeteg punkot és black metált hallgattam, meg posztpunkot, aztán bejöttek a képbe a korai indusztriális zenék, mint a Throbbing Gristle, a Neon Judgement. Posztpunk, indusztriál, techno - ez az én zenei fejlődési utam, ami tulajdonképpen elég szokványos. Az elektronikus zenébe amúgy 16-17 évesen merültem bele, akkor tanultam meg dj-zni is.

- Mi lökött a zene irányába?

- A szüleim. Ők erőltették, hogy tanuljak valamilyen hangszeren, úgyhogy dobolni kezdtem, már nagyon fiatalon, kilenc évesen. Teljesen a megszállottja lettem, suli után nem mentem bandázni a többiekkel, inkább a zeneteremben gyakoroltam 1-2 órát, volt hogy minden nap. Aztán jöttek a zenekarok, majd az egyetemen is zenekészítést - sound design-t - tanultam, szóval gyakorlatilag soha nem is szólt másról az életem, csak a zenéről.

- Ki a kedvenc dobosod?

- Hűha, nehéz kérdés. Aki talán a legnagyobb hatással volt rám, a Dillinger Escape Plan eredeti dobosa, akinek most nem jut eszembe a neve basszus, Chris valami (Chris Pennie - a szerk.). 14-15 évesen hallottam és teljesen eldobtam tőle az agyam, a játéka alapjaiban változtatta meg a ritmusról, a szinkópálásról, meg úgy egészében véve a dobolásról alkotott elképzeléseimet. A dobos idolokra sosem néztem fel, én az angol punk és metál zenekarokat követtem, mint a Raging Speedhorn vagy a Medulla Nocta, akik amúgy az egyik számom címét - Medulla Rhees - ihlették. Az ő dobosuk egy böhöm nagy fickó volt, aki sajnos pár éve meghalt; hát, én azóta sem láttam senkit úgy dobolni, mint ő.

- És melyik a kedvenc dobhangod?

- A lábdob. Imádom a lábdobot hallgatni és előállítani is, zenekészítőként ez a fő hajtóerőm és a legfőbb kapocs is a közönséggel, a törzsi jellege miatt. Általában a lábdob az első lépés zeneíráskor, az a legfontosabb elem, aminek működnie kell. Amikor a kick-eket gyúrom, az számomra a mennyország. (Itt két öklét összetéve mutatja, hogy az  ujjaira az van tetoválva: kick drum.)

- A számaid szinte védjegyes zakatolós-csörömpölős ritmusa hogyan, miből jött?

- Nem igazán volt meg a saját hangzásom az első Hessle Audiós megjelenésemig, a Framig, amit még 2008-ban írtam, de végül csak 2010-ben jött ki. Ez volt az a zene, amire azt mondtam, hogy igen, ez vagyok én, és a labelnek is tetszett, szóval ezen a ponton tudtam, hogy megvan a jó irány. Minden, amit azóta csináltam, ennek a számnak a folyománya.

- Mi volt azelőtt, hogy megtaláltad magad a zenében?

- Előtte szutyok house-t csináltam, de tényleg, pocsék zenéket. Az, hogy bekövetkezett ez a szerencsés fordulópont nálam, nagyban a Hessle hatása. Kezdettől óriási rajongójuk voltam, rögtön az első kiadványuk, amit TRG (ma már Cosmin TRG néven ismert román producer - a szerk.) jegyez, produkciós szempontból meghatározó volt a számomra; óriási zene, az egyik, ami engem ebbe az irányba terelt, és az a durva, hogy ő meg szinte szégyelli. De mondhatnám még Joe vagy Ramadanman akkori dolgait is, amik ugyancsak átformálták a zenei világomat, szóval rengeteggel tartozom az egész brigádnak. Azóta is nagyon szoros a kapcsolatom velük, Pangaea (Kevin McAuley, a Hessle egyik vezetője - a szerk.) meg ráadásul most a lakótársam.

- Az ismertséget mégsem a Hessle-nek köszönheted, hanem egy általad vinylen megjelentetett számnak, a Getting Me Down-nak. Az ebben felhasznált Brandy-dal eredetijét szereted?

- Dehogy, utálom! És valójában ezt is a Hessle-nek köszönhetem, mert ők nyaggattak azzal, hogy csináljak egy vokálos számot, hát ez lett az. Brandyt anyukám hallgatta, ahogyan egyébként a Why They Hide Their Bodies Under My Garage-ban felhasznált Fugeest is. Anyum nagyon fiatal, 13 éves volt, amikor engem szült, és a mai napig jár partizni; gyakran eljön a fellépéseimre is és ott pumpál az első sorban, ami elég durva, de persze azért ez tök szuper dolog! Szóval, ezek az énekminták számomra személyes jelentőségűek. A Getting Me Down egyébként eldobható klubszámnak készült, amire a parti után senki nem emlékszik - mi is volt tegnap az a nyálas zene a díva énekkel? -, de Ben UFO (ugyancsak a Hessle alapítóinak egyike, ízlésformáló brit dj - a szerk.) elkezdte játszani, és onnantól felkapták. A sors iróniája, hogy pont ez a hozzám legkevésbé közelálló szám tett ismertté, amit végül is nem bánok, mert megugrott tőle a fellépéseim száma, a partikon meg már adhattam magamat.

- A Why They Hide-dal mintha ez megismétlődne veled, ez is olyan szám, ami túlnőtt önmagán és önálló életre kelt. Tudtad, hogy ilyen átütő sikere lesz (az A38 is szinte felrobbant rá - a szerk.)?

- Ez a szám egyfajta reakció a részemről a Getting Me Down sikerére: nesztek, itt van akkor egy jó sötét vokálos szám! Egy új hangpalettát próbálgattam akkoriban, abból született ez a négy szám (a His He She & She EP számai folytatásos, családirtós sztorit alkotnak, amit a címük is jelez - a szerk.). A Why They Hide a nyitó trekk, a többi pedig abból eredve viszi tovább azt a zakkant hangzást, ami itt kijött belőlem. 2012 elején írtam ezeket a számokat, amikor egy elég sötét időszakot éltem át, családi ügyek és egyebek miatt, és az egyetlen módja, hogy a sok lelki terhet kiadjam magamból az volt, ha valami teljesen bolond, hátborzongató zenét írok. Ez az EP (a borítóját lásd oldalt - a szerk.) a megzenésített egyvelege annak a sok parás gondolatnak, amik a fejemben voltak akkoriban. Örülök, hogy megcsináltam, már túl vagyok azon a nehéz perióduson, most éppen hogy nagyon boldog az életem, úgyhogy kíváncsi vagyok, ez mit hoz ki belőlem a következő zenéimben.

- Az ének hangmintákon túl élő vokálban nem gondolkoztál még?

- Nem, soha. Az ének engem kizárólag hangmintaként érdekel. Az élő ének a legegocentrikusabb figyelemkisajátító dolog a zenében, amit ki nem állhatok; pont az a célom, hogy ettől a szerepétől megfosszam azzal, hogy ellopom az énekhangot, majd totálisan átalakítom úgy, ahogy a kedvem tartja. Mert amúgy imádok vokált használni, nem is értem azokat az elektronikus zenében, akik lenézik és olcsó hatáskeltő eszköznek tartják, ami arra kell, hogy a közönség bemozduljon. Igen, így van, de hát nem ez a lényeg? Az emberi hang olyan érzelmi többletet ad a zenének, ami segíti a hallgatók bevonódását, ez így működik és szerintem ezzel nincs semmi baj.

- És az album-témával hogy állsz, tervezel kiadni valamikor?

- Nincs kizárva, de egyelőre nem. Ha egyszer csinálok egy albumot, annak maximálisan átgondolt, a tőlem megszokottól drasztikusan eltérő anyagnak kell lennie. Az embereket már nem érdekli, ha csak úgy számok össze vannak rakva egy albumba, engem sem - mi értelme, ha a számokat külön-külön is ki lehet adni? Szóval, egyelőre maradok a klubszámoknál.

- Azt mondják rólad, hogy megosztod, felforgatod a brit techno-színteret - te ezt hogy látod?

- Na de milyen színtérről beszélünk? Nem vagyok biztos benne, hogy a technónak lenne nálunk homogén közönségbázisa, inkább különféle táborok vannak. Szerintem a producerek körében egyelőre népszerűbb a műfaj, mint a közönség körében, és oké, mondhatjuk, hogy a zeném eltér a "standard” technótól, de ezzel nem vagyok egyedül, sokan csinálnak még hasonlóan kattant dolgokat. A legviccesebb, amit jó párszor a fejemhez vágtak, hogy mit keres egy dubstep-arc a technóban - de könyörgöm, semmi közöm nem volt a dubstephez!

- A Surgeonnel közös, hamarosan megjelenő zenédet hogy fogadták az "igaz technósok”?

- Sokat savaztak miatta, hogy így akarom elfogadtatni magam ebben a körben, ami hatalmas mellélövés, akik ezt gondolják, azoknak fogalmuk sincs a dolog hátteréről. Tony (Anthony Child, a brit techno egyik vezéralakjának polgári neve - aszerk.) nagyon jó barátom, jóval azelőtt megismertem, hogy együtt dolgoztunk volna, szóval nem volt itt semmiféle hátsó szándék, meg koncepció, hogy "régi és új techno producer először együtt” vagy hasonló erőltetett dolog. Azt pedig Tony akarta, hogy az én labelemen jöjjön ki a zene, amit összehoztunk (a négyszámos anyag a Works The Long Nights címke alatt február 5-én lát napvilágot, Trade néven - a szerk.). Tény, hogy szeretek másokkal zenét csinálni, de ezek mindig barátságon alapulnak, az van meg előbb.

- Mi inspirál a zenélésre?

- Mielőtt Londonba költöztem volna, az éltetett, hogy az első adandó alkalommal elhúzzak otthonról. Aztán amikor az egyetem végén rájöttem, hogy a diplomám nem igazán lesz jó semmire, az hajtott, hogy sürgősen beindítsam a zenei karrierem, különben mehetek vissza a Yorkshire-i farmra dolgozni. Szóval, kezdetben tulajdonképpen a saját elszántságom inspirált. Tavaly gondoltam azt először, hogy sínen vagyok, beindult a karrierem. Mostanában leginkább a barátaim és a velük folytatott beszélgetések inspirálnak, meg persze a partik, amiken játszom, a városok, ahová eljutok és a visszajelzések, amiket kapok - ezek sarkallnak arra, hogy folyamatosan újítsak, kísérletezzek a zenémmel.

interjú: Forrai Krisztián

fotó: Szmeta (OneMusic)