„Minden alkalommal elérzékenyülök” – Paul Smith (Maximo Park)

Kollégát faggat a zenész. Új rovatunkban magyar előadókat kérünk fel, hogy más zenészekkel beszélgessenek. Elsőként Poniklo Imre, az Amber Smith énekes-gitárosa (és a Poster Boy zenekar tagja) faggatta egyik hősét, a Maximo Park énekesét, Paul Smith-t.

- Amikor egy Maximo Park-interjút vagy -kritikát olvas az ember, ahol röviden bemutatják a zenekart, mindig előjön, hogy a 2004-2005-ös indie-hullámmal (Franz Ferdinand, Kaiser Chiefs, Bloc Party, Kasabian) egy időben jelentetek meg. Te hogyan éled ezt meg? Előny vagy inkább teher?

- Ez elég bonyolult kérdés, áldás és teher is egyben. Sokkal több embert értünk el a zenénkkel, mert divatosak voltunk akkor, miközben egyáltalán nem ez volt a szándékunk. Az igazat megvallva akkoriban ezen el sem gondolkodtunk, csak örültünk neki. „Ó, egy csomót játszanak minket, ezek szerint jók vagyunk". Az egész dolog a publicitásról szólt, és persze jól jött, hogy egyre többen és többen jöttek a koncertjeinkre. De eközben mi csak csináltuk, amit szerettünk csinálni, nem valamiféle divatot követtünk... Nem is tudom, hova vezetne, ha ezt tennénk. Tudod, nagyon büszke vagyok az összes lemezünkre. Mindegyik azt dokumentálja, ahol éppen tartottunk. Persze azért ez néha bosszantó is, mert azt gondolom, egyáltalán nem úgy szólunk, mint a Bloc Party vagy a Kaiser Chiefs. Mi csak próbáljuk a magunk dolgát csinálni. De persze ezt el kell viselnünk, különben nem lehetnénk itt, Magyarországon, nem mehetnénk turnézni az USÁ-ba ősszel, és nem adhatnánk ki a lemezeinket.

- Nagyon sokszor olyan szavakat használnak, ha a dalaitokról, szövegeitekről van szó, mint „őszinte", „személyes", „kinyilatkoztató", nem gondolod, hogy egy dal, ha már több ezren ismerik, a rajongókévá válik? Van például olyan dal, amelyik túl személyes, és nehezedre esik koncerten elénekelni?

- Igen, minden egyes koncerten van ilyen. Néha olyan érzés előadni egyes számokat, mintha időutazást tennék, mintha a korba is visszatérnék, amikor születtek. Például a Books From Boxes nagyon is személyes, minden alkalommal elérzékenyülök. De hiába nagyon személyes eredetűek a dalok, rendszerint két emberről szólnak, akik bárkik lehetnek. Persze én pontosan tudom, kiről és miről szólnak, de akárki azonosulhat velük.

LÁTTAD MÁR PONIKLO IMRÉT ÖLTÖNYBEN? NA JÓ, DE ÚGY, HOGY EGY SZÉP GANGON PÓZOL?

- Az új lemez címe The National Health. Azt olvastam egy interjúban, azért is választottad ezt, mert nem akartad, hogy ennek a lemeznek is metaforikus, hangulatfestő címe legyen, mint az előző három albumnak (A Certain Trigger, Our Earthly Pleasures, Quicken The Heart), így sokan elintézzék egy legyintéssel, mondván „aha, egy újabb szokásos Maximo Park-lemez". A címadó dal viszont a mai angol valóságról, mostani állapotokról szól. Ezzel szerinted hogyan tud azonosulni egy nem angol rajongó?

- Én szeretném azt hinni, hogy van elég ehhez a dalban. Például amikor a refrénhez ér – „I wouldn't bet my life, many things will change tomorrow" – szerintem elég sokan tudnak ezzel azonosulni. Ha megnézed a szöveget, elég sok általános szempont van benne. Igen, én is a villamoson utazom, ahogy mindenki más. Nekem a kulcs-sor viszont az „England is ill and it is not alone". Mindenkinek megvannak a saját problémái. Nekem ez a dal a belső agresszióról, frusztráltságról szól. Ugyanez igaz például a Banlieue című számra is. Megnézed a Gyűlölet című filmet, és másképpen csapódik le rajtad, ha az életedben is megtapasztalod ezt. „Here come the animals, two by two." Ez megeshet Budapesten, Párizsban vagy Billinghamben is. Ezeket mondhatnám személyes beszámolóknak is, amik sajátos színt adnak a zenénknek.

interjú: Poniklo Imre
fotó: Lékó Tamás

a Maximo Park az új lemez címadó dalát játssza az interjúnk után tartott Sziget-fellépésen: