R.E.M.: Collapse Into Now

(Warner, 2011)

Izmos 2008-as „visszatérő” lemeze, az Accelerate után új albumával is tartja – sőt, bizonyos értelemben emeli is – a szintet az elmúlt harminc év egyik alapértelmezett intellektuális fétiszenekara, az R.E.M. A három évtizede működő amerikai együttes az új időkhöz alkalmazkodva új módszereket sem rest kipróbálni: Michael Stipe-ék már jóval a Collapse Into Now 2011. március 7-re meghirdetett hivatalos megjelenése előtt közreadták a dalok csaknem felét (a Discoverert és az It Happened Today-t még 2010 decemberében, az Oh My Heart, Mine Smell Like Honey és Überlin című számokat január folyamán), majd március első hetében a teljes anyagot meghallgathatóvá tették és az albumhoz tartozó kisfilmsorozatot is elindították.
 
Lássuk be, valójában szörnyű lehet egy olyan lemezkatalógus árnyékában élni, mellyel az R.E.M. rendelkezik. Az atlantai gyökerű együttes, melynek zenei világában az amerikai folk-rock és southern rock, a New York-i art-punk és a brit poszt-punk találkozik, gyors egymásutánban kiadott korai albumaival (Murmur – 1983, Reckoning – 1984, Fables Of Reconstruction – 1985, Lifes Rich Pageant – 1986) a legfontosabb amerikai alternatív rockzenekarok közé emelkedett, Document című 1987-es lemezével a primus inter pares címet is megkaparintotta a független színtéren, az immár nagykiadós 1988-as Greennel a mainstream áttörésre is megérett, a slágeres Out Of Time-mal az igazi nagy szupersztárzenekarok ligájába katapultálta magát, majd az 1992-es Automatic For The People-lel művészileg is felrakta a koronát első tíz éves teljesítményére.
 
Michael Stipe-ék aztán – ha jobban belegondolunk – az elért magaslatról sem zuhantak alá, hiszen a zajos és koszos 1994-es Monster, illetve a zenekar színeit és hangulatait egy válogatásalbumszerű sorlemezben összegző 1996-os New Adventures In Hi-Fi kitűnő munkák, sőt a civil életbe visszatérő Billy Berry dobos távozása után trióra fogyva készített stúdióalbumok is nagyon szerethető lemezek, még ha elődeiknél jóval kevesebb példányban is fogytak (az elektronikával kokettáló kamarazenés 1998-as Up, az éteri 2001-es Reveal és a középtempós 2004-es Around The Sun közül talán csak az utolsó nevezhető művészi botlásnak). Nem véletlen persze, hogy ez utóbbi albumok tükrében egyre többen aggatták a zenekarra negatív éllel a „veterán” állandó jelzőt, meg, hogy jó ideje minden újabb R.E.M-lemez a „return to form” (vissza a csúcsformához) elvárások jegyében születik meg. S az sem véletlen, hogy a beszédes címet kapó Accelerate előtt Stipe-ék úgy döntöttek, gyökeres változtatásra (például némi gyorsításra) van szükség.
 
Első lépésként igyekeztek visszacsempészni a hajdani lendületet dalaikba, és egyszerű, sallangmentes, csupasz rockszámokat írni, továbbá az előző három album producerét, Pat McCarthy-t is lecserélték egy aktuális sikerkovácsra, a U2 által beajánlott ír Jacknife Lee-re. A dalokat pedig a stúdiófelvételek előtt „terepen” tesztelték a közönségen – 2007 közepén egy öt fellépésből álló dublini koncertsorozaton mutatták be a rajongóknak az új szerzeményeket, majd a visszajelzéseket figyelembe véve tovább dolgoztak azokon. A gyorsítás sikeresnek bizonyult: a 2008 tavaszán megjelent Accelerate album – ha nem is ért fel a csúcskorszak remekeinek szintjére és nem is váltotta meg a világot (lásd: „a katalógus árnyékában”) – újra egy vérbő, működőképes zenekar képét mutatta. Ezután már csak az a kérdés, hogy a most megjelent Collapse Into Now a „szerethető”, „tisztességes” kategóriában vagy az Accelerate „nem zseniális, de izgalmas és hatásos” regiszterében értelmezhető-e.
 
Nos, a minőséget illetően – főként, ha képesek vagyunk arra, hogy kis engedékenységgel ezt a lemezt se a csúcskorszak remekműveihez hasonlítsuk – nem kell csalódnunk. Az amerikai helyszínek mellett leginkább a legendás berlini Hansa stúdióban (a Bowie-féle ”Heroes”, Iggy Pop Lust For Life-ja, a U2 Achtung Babyje vagy a Supergrass utolsó sorlemeze, a Diamond Hoo Ha szülőhelyén), az előző albumon bevált producerrel (Jacknife Lee-vel), a már megszokott kiegészítő zenészek (a multiinstrumentalista Scott McCaughey és a dobos Bill Rieflin) mellett meglepően sok vendég (Patti Smith és hűséges gitárosa, Lenny Kaye, a Pearl Jam-frontember Eddie Vedder, valamint két Berlinben élő kanadai művész, a szexboszorka Peaches és a „meleg templomi folkban” utazó Hidden Cameras vezére, Joel Gibb) közreműködésével készült Collapse Into Now kifejezetten élvezetes lemez. Ott veszi fel a fonalat, ahol a monokróm Accelerate lerakta azt, de – talán az előző album sikerének és a megnövekedett önbizalomnak is köszönhetően – szélesebbre nyitja az optikát, valamennyire az összegzés igényével, kicsit talán úgy, mint annak idején a New Adventures In Hi-Fi. A Greent és a Monstert egyszerre idéző Discoverer című nyitódal, a hasonlóan gitárgazdag All The Best, a Peachest és Lenny Kaye-t szerepeltető darálós Alligator Aviator Autopilot Antimatter, továbbá a nyolcvanas évek R.E.M.-jére visszautaló Mine Smells Like Honey és That Someone Is You akár a 2008-as albumra is passzoltak volna, de talán még ennél is fontosabb, hogy a lemezanyag „lassabbik” fele – kerülve az Around The Sun hibáit – szintúgy megkapó és működőképes.
 
Csupa minőségi dal, bárhová nézünk: a Reveal éteri hangzását és az Automatic For The People éteri magaslatait egyaránt megcélzó Every Day Is Yours To Win és Walk It Back, a tangóharmonikával színesített Oh My Heart és az album talán legslágeresebb szerzeményének számító Überlin, a „hollywoodozó” R.E.M.-számok sorába (Electrolite, The Great Beyond, Imitation Of Life stb.) illeszkedő – de címével egyben a Neil Young-féle Pocahontast is megidéző – Me, Marlon Brando, Marlon Brando And I, végezetül pedig az akusztikát zajgitározással vegyítő, megindítóan vallomásos Blue (melyben a New Adventures In Hi-Fi egykori sztárvendégét, Patti Smith-t halljuk énekelni, mielőtt a Discoverer visszatérő témájával körbe zárulna – „újraindulna” – a lemez). Mind-mind arról tanúskodnak, hogy Michael Stipe, Peter Buck és Mike Mills nem felejtettek el jó dalokat írni, sőt – azon túl, hogy temetni a legutóbbi album óta már nincs is okunk őket – talán az elmúlt tizenöt év legjobb formáját mutatják. Ja, és a mandolin visszatért!
 
9/10
 
Németh Róbert
 
http://remhq.com