Antony And The Johnsons: Swanlights

2010.10.12. 11:16, -recorder-

(Rough Trade/Neon Music, 2010)

Az androgün kinézetű és hangú Antony Hegarty az általa vezetett Antony And The Johnsons második albumával, a 2005-ös I Am A Bird Now-val került reflektorfénybe: a brit születésű művész zongorára és vonósokra épülő minimalista kamara-pop lemezével elnyerte a nagybecsű Mercury Prize-t (mindez pár hónappal budapesti fellépése után történt). Antony aztán feltűnt többek között a CocoRosie, Björk és Marc Almond soron következő albumain, 2008-ban pedig a Hercules And Love Affair diszkó/house projekttel még a slágerlistákon is (lásd interjúnkat!). A harmadik Antony And The Johnsons-album, a 2009-es The Crying Light a szokásos módon, hosszan és lassan készült, ám a zongorista-énekes most azzal okoz meglepetést, hogy alig egy év szünet után máris újabb nagylemezzel rukkol elő (sőt a hírek szerint időközben már egy operát is elkezdett írni).

Antony tehát bő egy évtizeddel első albuma (Antony And The Johnsons – 1998/2000) után elérkezett a negyedikhez, de figyelembe véve a korábbi sorlemezek közti tempóját, most mindenképpen új korszakot nyitott. Az viszont a folytonosságra utal, hogy a 2005-ös I Am A Bird Now-t pár hónappal megelőző The Lake EP-hez, illetve a 2009-es The Crying Lightot pár hónappal megelőző Another World EP-hez hasonlóan a Swanlightsot is beharangozta egy EP, (az augusztusban megjelent ötszámos Thank You For Your Love), melyen ezúttal is csak egyetlen olyan dal szerepelt, ami aztán az albumon is visszaköszönt. A Pressing On című Bob Dylan-szerzemény mellett John Lennon Imagine-jét is feldolgozó augusztusi EP persze arra is következtetni engedett, hogy drasztikus váltást ezúttal sem kell várnunk Antony új felvételeitől.

Ezzel szemben a Swanlights első mondata az, hogy „minden új”, és az azonos című nyitószámban ez addig ismétlődik, míg magunk is kénytelenek vagyunk elhinni: valaminek a kezdetét halljuk. Ez a „valami” azonban semmiképp sem zeneileg érkezett el Antony világába, hiszen a korábbi lemezek ismerős hangzása szólal meg újra itt is: a minden dalt uraló, felfoghatatlan tartományokat bejáró énekhang, illetve a szellős, mégis pontos minimalista hangszerelés, központi helyen a zongorával, körülötte vonósokkal, szórványosan fúvósokkal, gitárokkal. Antony eddigi leghosszabb – 46 perces – lemezén az ütős hangszerelés itt-ott újdonságot jelent, a Salt Silver Oxygenben mintha egy Michael Nyman-darabra énekelne rá, és Björk is visszaadja a pár éve kapott kölcsönt az izlandi nyelven énekelt Flettában, de mivel túl erősre ez a mostani kollaborációjuk sem sikerült, igazán kiemelkedő dal sincs sok az albumon. A tónus viszont kevésbé sötét a 2009-es anyaghoz képest, a hangnem inkább várakozó, felfokozott – majd végül feloldódott.

Antony szövegei is egyszerűbbek, direktebbek, személyesebbek. Természetesen a szerelemről szólnak. Tehát akkor most minden új. A záró Christina’s Farmban is ez az emelkedett állapot jelenik meg: „minden új volt, minden zokni és cipő, az arcom és az arcod, gyengéden kisimult”.

(A lemez speciális kiadásban is megjelent : egy 144 oldalas könyv kíséretében, mely Antony festményeit, kollázsait, fotói és írásait gyűjti egybe.)

8/10

Dömötör Endre

www.antonyandthejohnsons.com