"Fennkölt nyugalom helyett mély, sötét, ösztönös állapot" - Дeva-interjú

Amikor már senki nem kérdezgette, mikor jön az új lemez, Дeva megjelentette az elsőnél jóval magányosabb albumát Avar címmel. A mélységben keresett válaszokról, pötyögős szintikről és a „kece” szó jelentéséről beszélgettünk. Ez az interjú először a Recorder magazin 121. számában jelent meg, az új album dalait május 3-án a Dürer Kertben élőben is meghallgathatod.

Először azt gondoltam, hogy nagyon más az Avar, mint a Csillag volt, aztán azt, hogy mégsem, végül arra jutottam, hogy mégis. Te hogy látod a két lemezed közötti viszonyt?

Egyszerre nagyon hasonlónak találom és nagyon másnak. Ugyanazokhoz az elemekhez nyúlok, de közben nagyon sokat változtam. Kicsit sötétebb, talán nem annyira naiv lemez.

Ha egy szóval kéne jellemeznem, az az lenne, hogy „magányos”.

Ez tényleg leírja, hogyan éreztem magam: legtöbbször akkor ültem oda zenélni, ha szomorú voltam vagy magányos. 

Számomra a kulcsdal a Hiába, ami a Fa lenni párja. Abban erős azonosulási vágy volt, itt pedig kiábrándulás: még csak nem is érti az ember, hogy mit beszél az őszi szél. Azt gondoltam, hogy ez saját szöveg, de rákeresve láttam, hogy népdal.

Igen, ez egy népdal, amit összevontam egy dallam nélkül fennmaradt népi költeménnyel, és írtam hozzájuk egy új, elég modern dallamot. Lehet, hogy a Fa lenni a kérdés, és a Hiába egy válasz. Amikor a Fa lennit írtam, akkor mintha megéreztem, megértettem volna a természet nyelvét. De talán ez a felnőtté válás folyamata, hogy az ember egyre jobban lekerül a földre, muszáj a fizikai létben mozognia. Most kevésbé érzem, hogy a teljes egész része vagyok, és ezt írja le a Hiába: úgy éreztem, hogy tudok valamit, és most nem tudom. Ez egy fájdalmas, magányos állapot, de közben felemelő is elengedni, hogy az ember minden áron kapcsolódjon valamivel, ami túlmutat rajta.

A dallama és az is, ahogy énekelsz, kicsit táncdalos.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert ezt így nem gondoltam végig tudatosan, de belegondolva ahhoz, hogy lekerülni a földre, ellenni a materiális világban, passzol a poposabb hangzás. 

Az első lemezen az Ikiri volt egy invokáció, ami után sokkal magasztosabb lett a zene. Itt az Orison szintén invokáció, de utána az Át című instrumentális szám, aztán a nyom nélküli eltűnésről szóló Se híremet, se nevemet következik.

Talán ez a lemez inkább a mélységekben keresi a választ, a másik a magasságokban. A Se híremet, se nevemet egy mély, sötét, ösztönös, akár dühös állapotból beszél, és nem a fennkölt, békés nyugalomból. De közben azt is érzem, hogy ott van egy váltás, egy átlépés egy másik világba a kapun, amit az Orison és az Át megnyit. De ez a világ most nem a felhők felett van.

Legtöbbször kevéssé ismert szövegeket használsz, a záró Kis kece viszont egy olyan dal, amit mindenki ismer a gyerekkorából – bár persze senki nem tudja, mi az a „kece”. 

Van néhány szó, ami úgy maradt fenn a magyar néphagyományban, hogy valahonnan nagyon régről jött, de nem lehetett eltörölni, mert mégsem volt benne semmi olyan, amit értettek volna azok, akik eltörölték volna. Én a „kece” szóban is olyan erőt érzek, mint amit például a regős énekekben a csodaszarvasok jelképeznek: olyan képek, amik már megvoltak a kereszténység előtt. Talán a „kece” is ilyen, és számomra emiatt van egy mágikus hangulata ennek a dalnak. Amikor Baladi (Bálint Boldizsár producer) átküldte az alapot, amit aztán azt továbbfejtettem, ráénekeltem satöbbi, akkor még nem tudtam, hogy ebből a Kis kece lesz, de egyszerűen nem tudtam nem azt rádúdolni. Pedig nem akartam, pont mert mindenki ismeri, de valahogy hozzáragadt a dalhoz, nem szabadultam tőle. A Bartók által gyűjtött változatot éneklem, amit a Hungaricana.hu oldalon találtam, ott van még Bartók kézírása is.

És mit jelent ott a lemez végén?

Olyasmit, hogy átléptünk a kapun, valahova oda megyünk, ahol el akarsz tűnni, el akarsz futni, és aztán megérkezel egy helyre, ami még nem tudod, hogy mi, de nagyon sok erő van benne – nekem ez a Kis kece lányom. A zenei alapban is olyan erő van, ami egy ismeretlen és kicsit félelmetes világot idéz. Szóval én sem tudom, hova érkezik meg a lemez. Vagy inkább nem érkezik meg sehova, hanem nyitva marad. 

Amit még nem igazán értettem, az a sárkányos sztori.

A nyitó szám arról a sárkányról szól, aki az álom és az ébrenlét kapuját őrzi. Azt éreztem, hogy kell egy indítás, ami átvisz a kapun, és megérkezünk az első szintre. Sokáig a Sárkány címet terveztem az albumnak is, annyira jelen volt 2024-ben, ami a sárkány éve volt; én is egy ilyen évben születtem. Talán azért is ugrik ki egy kicsit az albumról, mert a szövegét én írtam, még nagyon rég.

Értek új zenei hatások, amik beépültek a lemezbe?

Ha kívülről megnézem, akkor azt mondanám, hogy az ilyen bugyborékolósabb, psy-osabb basszust nagyon szeretem. A trance, psy irányába menő fesztiválok nagyon megfogtak, és ezeket nem ismertem még, amikor a Csillag született, szóval ez hatással lehetett rám.

Nekem még a sok arpeggio tűnt fel. Az Orison szintije akár egy kosmische Musik szám is lehetne.

Ez azért is lehet, mert vettem egy Arturia MiniFreak szintit, aminek nagyon izgalmas az arpeggio funkciója. Az Orison úgy készült, hogy egy éjszaka felébredtem, kattogott az agyam, és inkább felkeltem zenét írni. Bepötyögtem a dallamot, ami megy végig, aztán csavargattam, és erre jött rá minden. Nagyon szeretem a kis pötyögős szintiket, legyen az egy arpeggio, vagy egy lead, aminek kicsit csillogós hangja van.

A Csillagról elmondtad, hogy az adott lökést az albumíráshoz, hogy volt egy nyertes Hangfoglaló-pályázat, és muszáj volt. Azóta megváltozott a viszonyod az albumformához? 

Hát nem sokat. Folyamatosan készültek dalok a koncertezések alatt, de amíg nem szabtam magamnak egy határidőt, addig ez nem tudott működni. Aztán kábé másfél évvel ezelőtt megbeszéltünk Balázzsal (Zságer Balázs, Дeva kiadója és menedzsere) egy határidőt. Nekem ez kell, meg hogy kicsit keretbe zárjam magam, különben csak folynék az idővel, és minden a fiókban maradna. Ha nem látom előre, nem tudom elképzelni, hogy majd megszületik az album, akkor nem is fordítok rá energiát. Azt hiszem, most megtaláltam a keretek és a folyás közt az arany középutat. A Csillagnál azért feszítettebben éreztem magam, ez szabadabb volt, tudtam, hogy lehet azért változtatni. Egyébként mindkét lemezen van olyan régebbi dal, amit nem azért raktam rá, mert annyira szerettem az adott pillanatban, hanem mert kellett egy adott helyre valami, és amin dolgoztam, azt egyszerűen nem tudtam úgy megcsinálni, hogy elégedett legyek. De végül ezeket a dalokat is megszerettem; ami az Avarra így került fel, az ma már a kedvencem, olyan jó volt vele dolgozni az élő felállásra készülve. 

Azt továbbra is tervezed, hogy időről időre visszavonulsz a zeneipartól?

Az biztos!

VILLÁMKÉRDÉSEK

Mi legyen az utolsó vacsorád?

Egy görög ételválogatás: fetasajt, olivabogyók, meleg pita, kápiapaprika-krém, sokféle étel, sok-sok mártogatóssal.

Melyik filmen sírtál utoljára?

Tarr Béla: Panelkapcsolat. Nagyon szomorú és kilátástalan fekete-fehér film egy tönkrement házasságról.

Hogyan NEM építetted a kapitalizmust a héten?

Elnyomtam a Lidlben vett paradicsomot a földben. Remélem, hogy lesz belőle vagy húsz, és akkor nem kell többet paradicsomot vásárolnom a Lidlben.

Melyik embertől voltál eddig a legjobban megilletődve találkozáskor?

Tizenkét évesen szerepeltem egy musicalben, amiben Solti Ádám volt az egyik szereplő, aki akkor volt az X-Faktorban, és nagyon tetszett.

Mitől tör rád az irigység?

Inkább féltékeny tudok lenni teljesen indokolatlan pillanatokban.

Melyik napszakban vagy a leghatékonyabb? 

Kora délután, amikor már benne vagyok a napban, de még nincs túl késő. Reggel ötven százalékos sebességről indulok.

Ki az, akinek a legjobban örülnél, ha hívna?

A párom.

Melyik sorodat imádod a legjobban énekelni koncerten?

„Felégetném ezt a cudar világot” (Fa lenni)

Miről szeretnél leszokni?

Az indokolatlan social mediázásról, amikor már azt sem tudod, hogy kinek a profilját pörgeted.

Mit csinálsz, ha elszomorodsz?

Több megoldás van: bebújok az ágyba, csokit eszem vagy sírok.

Minek van értelme ebben az életben?

Vagy mindennek, vagy semminek.

2023-ban egy számmal jöttél ki, 2024-ben hárommal. Nem féltél, hogy nem maradnak meg a hallgatóid, hogy elmegy melletted a világ?

Féltem egy kicsit, de nem feszültem rá, mert van képem arról, hogy ha nem a zenében lennék benne, akkor milyen utat találnék magamnak, amiben jól érzem magam. Ha nem hívnak, akkor nem kell ott lennem. Ezt sokszor megkaptam, hogy mikor jön az új album, de erre volt bennem egy ilyen „csak azért se” reakció; a kérdések pont azt erősítették bennem, hogy még nincs itt az ideje. Amikor már nem kérdezi senki, akkor kiadok egy albumot.

A nemzetközi koncertezésre is azt szokás mondani, hogy folyamatosan kell építkezni, visszajárni, különben elfelejtenek.

Szeretek külföldre járni, próbálkozunk is ezzel, van most egy holland ügynökség, akikkel a menedzserem kapcsolatban áll. Ha úgy alakul, megyek, de ez nem kifejezett célom, nem álmom például egy nagy európai turné. Másfelől például Norvégiában, annyira északon, hogy már majdnem leestem a földről, azt látni, hogy táncolnak az emberek és érzik a zenémet, az fantasztikus érzés volt. Ezt Magyarországon másképp érzem, hiszen itt értem, hogy ők miért értik; ha mások, akik nem ezt a nyelvet beszélik, mégis élvezik, az mindig jó és különleges érzés.

Az együttműködésed Lovász Irénnel úgy jött létre, hogy egy koncertszervező olvasta a Recorderben, hogy szereted őt. Most kivel intézzünk kollaborációt?

Külföldiekkel is összehoztok? Akkor lőjünk magasra: Aurorával. Fantasztikus, csodálatos hangja van.

interjú: Rónai András
fotó: Bozó Csongor