Pillantás az örök jelenbe. Húszéves az Air harmadik lemeze

Az Air harmadik albuma, a Talkie Walkie a kiindulópont revíziója volt: tökéletes aláfestőzene képzeletbeli filmekhez, megnevezhetetlen érzékletekhez és szellemképes emlékekhez. Ez a cikk először a Recorder magazin 119. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2004-ben.

Az igazán jó filmekben az idődimenzió a legmegkapóbb. A film minden egyes pillanata jelenidejű, amibe magunk is bevonódunk: nézőként a karakterek tetteinek, interakcióinak jelenbéli tanúi vagyunk, az adathordozó ezt az egyetlen, pillanatról pillanatra kibomló jelenidőt konzerválja. 

Ha úgy általában az életből lehetne filmet rendezni (szerencsére csak pillanatokra lehet), akkor a zene jó eséllyel a nem-triphop, nem-café-del-mar, de nagyon is ambient francia duó, az Air munkája lenne. Az 1998-as debütáló album, a Moon Safari alaphangulatában már ott volt ugyanis a programadó “zene képzeletbeli filmekhez” minden eleme, az elme látóterét betöltő vászon, a megannyi szín, dinamika, minden, ami elindíthatta a grandiózus, pillanatonként az örökkévalóság felé törekvő fejben mozizást. 2004-ben aztán egy kis punk gesztus (a 10 000 Hz Legend című lemez) és egy valódi filmzene (a Sofia Coppola rendezte Öngyilkos szüzek) után a Talkie Walkie visszatért az ambient és a dream pop bohókás elegyéhez, amivel a romantikus embertípus mindennapjainak original soundtrackjévé válhatott.

Tizenhat évvel azelőtt, hogy a “main character energy” egy dolog lett volna a közösségi médiában, Nigel Godrich kiproducelte az Airből ezt az első hallásra megtévesztően egyszerűnek, sőt, kissé gyermekdednek tetsző albumot, ami minden, hiperrealista álmok álmodására és hétköznapi álmodozásra is képes hallgatójával elhiteti, hogy a szeme kamera, az élete összművészeti remek, aminek ő maga a főszereplője, aki önmagától szuverén cselekvést, másoktól elfogadó megbecsülést érdemel. 

Húsz évvel a megjelenése után is simán elhiszem, hogy ha a fülemben a Mike Mills szól, egy séta a parkban is előremozdíthatja a nagy univerzális cselekményt, vagy kínálhat sorsfordító pillanatokat, míg a Run hallójárat-csiklandó, fel-felbomló pattogása a főhős egzisztencialista szorongását vagy baljós előérzetét hivatott lekísérni. Szemben egy valóban létező film megnézésével, a Talkie Walkie minden egyes lejátszás alkalmával újabb iterációt dob, újabb helyzeteket emel ki a mindennapok posványából és rendezi bele az intergalaktikus dramaturgiába. Könnyen felismerhető, de annál nehezebben dekódolható érzelmi panelekből építkezik      

Ennyi év után az albumot keretező, kedvesen szentimentális Venus és a kicsit túlhasznált Alone In Kyoto emelkedik ki: a kettő közötti úton minden nosztalgia, minden futurizmus nélkül elevenedik meg az űrutazás, a földönkívüli románc, a vokál feloldódik az egyszerre burjánzó és koncentrált dallamokban, hogy a Brian Enót megidéző, de feltétlenül érzelmesebb zenei zenkertben kössünk ki. 

Az album megjelenésének évében mintha egész ősszel az Elveszett jelentésről vitatkoztam volna boldog-boldogtalannal, aztán hosszú időre megfeledkeztem róla, hogy az Alone In Kyotót Coppola használta a filmben – a saját képzeletbeli filmem rendezőjét talán mégis ő inspirálta majd két évtizeddel később, hiszen amikor váratlanul egyedül találtam magam a valódi Kiotóban, volt bennem annyi hübrisz, hogy a Kamisicsiken negyedben bóklászás közben újra és újra ezt a számot hallgattam, hogy megálmodjam, megírjam, felképezzem, megrendezzem, eljátsszam a saját életem pillanatnyi örök jelenidejét, aminek legalább a közönsége is csak én vagyok. Nyilvánvalóan leírva szörnyen bornírt sztori ez, amiért finomabb körökben minimum pfujjolás jár, mégis: a Talkie Walkie óta sejthető, hogy az életben van néhány pillanat, ami nem álom, hanem rendezői önkény eredménye, ami csak a megfelelő soundtrackre várt.

Selmeczi Nóra

Air: Talkie Walkie

Megjelenés: 2004. január 26. 

Kiadó: Virgin

Játékidő: 43:27