Lebegő és súlyos, mechanikus és emberi. Visszatért a Seefeel

A shoegaze-ből, dream popból, ambientből, kísérleti elektronikából és dubból teljesen egyedi hangzást kialakító Seefeel 13 év után tért vissza új lemezzel. Ez az írás először a Recorder magazin 118. számában jelent meg.

A Seefeel elsősorban egy nagyon egyedi, elsőre megjegyezhető és felismerhető hangzás. Nem véletlen, hogy (sok kedvenc zenekarommal ellentétben) pontosan emlékszem, mikor hallottam először Seefeelt, és a róluk szóló cikkek alapján ezzel nem vagyok egyedül.

Minden lemezük más, mégis a Seefeel-esszencia jól megragadható. Bár közel állnak az elektronikus zene „intelligens”, kísérletező fajtájához, szintik helyett agyonkezelt, gitárra alig vagy egyáltalán nem hasonlító gitármotívumokat hallunk. Ezek nem dallamok, nem is „szőnyegek”, hanem olyan loopok, amik körbe-körbe forognak, közben esetleg modulálódnak; az ismétlődések által lebegő, ambientes hangkulisszává válnak, de közben megőrzik pulzálásukat is. Sokszor majdnem felismerhetetlenné effektezett a rövid, szöveg nélküli frázisokat ismételgető női ének is. A ritmusszekció erősen merít az elektronikus zenéből – olykor annak egészen kemény formáiból –, de mind a basszusban, mind a dobokra rakott zengetésekben ott van a dub hatása. Az egyes zenei motívumokhoz mint alakítható építőelemekhez való általános hozzáállás szintén a dubból jön.

Mindebből olyan egységes hangzás jön ki, amit leginkább ellentétekkel lehet leírni. Egyszerre statikus: a számok általában nem haladnak sehova, legfeljebb a felépülésük vesz igénybe egy kis időt – és mozgalmas, hiszen minden réteg folyamatos mozgásban van. Lebegő érzés hatja át, de nem ragadható meg olyan közhelyekkel, mint „álomszerű” vagy „misztikus”, ezeknél megfoghatatlanabb; az mondjuk jó közelítés, hogy nem evilági – de a sokszor egészen súlyos dobok, basszusok lehorgonyozzák a szállongást, és távolról ugyan, de bekötik még akár a partik világához is. Van benne nagy adag sötétség, miközben a gitárok és az ének fényes áttetszősége az összkép egyik legfontosabb meghatározója. Egyszerre hideg, olykor szinte mechanikus, nem emberi – és meleg, simogató; hiába van az énekhang annyira eltávolítva a „rendes” énekléstől, hogy éppen hogy csak felismerhető legyen, mégis képes emberivé tenni a zenét. És miközben látszólag semmi nincs ebben a zenében, ami „fülbemászó” lehetne, mégis, megjegyezhető, jó ismerősként üdvözölhető számaik vannak.

Az 1992-ben alakult Seefeel klasszikus felállása látszólag egy rockzenekaré: Mark Clifford (gitár, elektronika) Sarah Peacock (ének, gitár), Daren Seymour (basszus), Justin Fletcher (dob). „Három perces popdalokat írtunk, verzékkel, refrénnel, ahogy kell. Amíg meg nem untuk – ami nagyon hamar bekövetkezett. A dalok helyett igazából a hangzások érdekelnek minket” – mondták egy korabeli interjúban. Mégis a Too Pure szerződtette őket, ami PJ Harvey felfedezése által az egyik vezető indie-rock kiadó volt ekkoriban. Quique című 1993-as, első albumuk nyomokban még kötődik a rockzenéhez, ezen belül az éppen lecsengőben lévő shoegaze-hez.

Ezután viszont a Warphoz kerültek; akkoriban nagy felhorgadást okozott, hogy az elektronikus zene élcsapatát jelentő kiadó egy gitározó zenekart szerződtetett! Első itt kijött EP-jük, a Starethrough (1994) tartalmazta mind a Seefeel, mind általában a Warp egyik leginkább ikonikussá lett számát, a diszkográfia lebegősebb, kedvesebb végéhez tartozó Spangle-t. 1995-ös nagylemezük, a Succour a definitív Seefeel-lemez. Az élő dobokat sample-ök váltották le; a sajátosan fémes, dubosan megzengetett ütősök erősen meghatározzák a hangzást. Dob nélküli, ambientes számoktól torzított, ritmusközpontú darabokig (Fracture) sok minden hallható itt, egységes, egyórás ívbe összefogva.

A Seefeel rajongói közé tartozott Aphex Twin is, aki Pure, Impure című, még Too Pure-os EP-jükre két remixet is készített, mégpedig az eredeti számhoz közel maradó változatokat, ami tőle szokatlan volt. Ezt viszonozták az ő Rephlex kiadójának adott, nagyjából a Succourral egy időben készített, 1996-ban megjelent (Ch-Vox) lemezzel. Ez a Seefeel legminimalistább, sokszor misztikus, baljós ambientbe forduló arcát mutatta – bár könnyű a Succour redukált párdarabjának tekinteni, ennek a lemeznek is megvan a rajongótábora, akik szerint ez a legjobb.

Ezután a Seefeel eltűnt; többek között azért, mert nem igazán szerették a turnézást. A zenekar nagyobb része Scala néven adott ki kicsit poposabb lemezeket, Clifford pedig több projekten dolgozott. 2009-ben a Warp huszadik születésnapjára álltak össze koncertezni, majd egy EP-t és 2011-ben Seefeel címmel egy nagylemezt is kiadtak. Mark Clifford és Sarah Peacock mellé a ritmusszekcióba Shigeru Ishihara (DJ Scotch Egg) érkezett basszusgitározni, Kazuhisa Iida (aka E-Da, ex-Boredoms) dobolni.

A Seefeel hozza a jellegzetes hangzás több elemét – lebegő, repetitív gitármotívumok, Peacock éneke satöbbi –, de jelentős újdonságokat is bevezet. Egyes morcosabb basszusok a dubstep hatását mutatják, de fontosabb a szanaszét tekergő, folyamatosan zörgő-torzuló, hiperzajos gitár, ami újfajta dinamikát hoz a zenébe. Elsőre talán riasztó, de kifejezetten izgalmas lemez, a figyelmes hallgatás például megmutatja, hogy a zajgitár és a zene többi része milyen sokféle viszonyba tud kerülni egymással. Ugyanakkor az életműben inkább kivételként fogjuk számontartani.

Bár ezután többé-kevésbé koncertező zenekarrá vált a Seefeel, új kiadványra ismét 13 évet kellett várni (közben 2021-ben Rupt + Flex címen kijött egy nagy gyűjtemény az 1994 és ’96 közötti, kiadott és kiadatlan felvételekből). Az Everything Squared EP nyitányával rögtön visszacsatol a Succour korszakához, és eleinte úgy tűnik, hogy egyfajta „könnyedebb”, kevésbé széteffektezett, dallamosabb énekkel elvarázsoló Seefeelt kapunk itt. A Lose The Minus csúszós-súlyos basszusa, az Antiskeptic majdnem szépelgő csingilingijei és morcosabb zajai, az End Of Here filmzenés hatásai új irányokat is mutatnak. Mark Clifford a Quietusnak azt mondta, hogy folyamatosan csinálta a zenéket az elmúlt időszakban, úgyhogy remélhetőleg nem 2037-ben jön a folytatás.