Mámorosan pezsgő pop és lüktető country klimpírozás ágyaz meg a kortárs randikultúra boncolgatásának Sabrina Carpenter hatodik, igen, hatodik stúdióalbumán. Ez az írás először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.
Azt gondoltam, felér majd egy gyökérkezeléssel az élmény, aztán majd habzó szájjal, vitriolba mártogatott tollal kell őrjöngő hit piece-t írnom, amiben kitérek az egynyári slágernek ígérkező Espresso klipjére, a magasfényű felszínre, talmi csillogásra, bulvárlapokba kívánkozó fiúzásokra. Azt is gondoltam, hogy aztán előre megfontolt szándékkal felemlegetem az összes valamirevaló nőjogi aktivistát – ugye azért verekedett a pöttöm Sophia Duleep Singh rendőrökkel a szüfrazsett mozgalom tüntetésein, hogy aztán Sabrina Carpenter apró bikiniben, a szempilláit rebegtetve hitesse el a világgal, hogy ő, ugye, csak egy lány, ne tessék sokkal többet várni tőle egy kis eyecandynél.
Végül szemforgatva rászántam magamat, és túllendültem az Espresso okozta dacreakción, meg az internet különböző bugyraiban terjedő “újraosztjuk a műfajokat kortárs előadókkal”-jellegű blődség okozta bosszúságon; hogyne, ma Sabrina Carpenter a pop, Olivia Rodrigo meg a rock, de akkor ki lehet Kate Bush reinkarnációja?!
A jó hír, hogy a Short’n’Sweet egyáltalán nem frontállobotómián átesettek közötti szívküldi-szívnek-szívesen, hanem pezsgőbuborékokat eregető pop és garatból lüktető-dünnyögő country találkozása a kortárs randiipar melléktermékeit okos öniróniával megéneklő kis sztorikkal. Ez a stílus és előadói egyéniség a 2022-es Emails I Can’t Send, azaz a még mindig csak 25 éves előadó ötödik albumán kezdett beérni – a kreatív kontroll nem csak azért áll jól Carpenternek, mert annyira szexi. A Short’n’Sweet körül összeállt egy szerző-producer csapat, ami képes Carpenter erősségeit maximálisan kidomborítani, miközben a fősodorhoz is igazodó anyagokkal látja el: Amy Allen konstans slágergyanús dalai, Jack Antonoff vagy John Ryan produceri kézjegye szinte csak jót jelenthet egy feltörekvő előadó karrierje szempontjából. A szerencsés csillagállás tehát adott, az Espresso, majd a Please Please Please ennek megfelelően be is talált az amúgy hőhullámok, Olimpia és politikai nonszensz által dominált nyáron.
A Short’n’Sweet első hallásra meglepően kellemes és változatos kevercs, már a cím is mindenféle kétértelműséget ígér, hiszen utalhat az apró termetű előadó személyére, az album kompaktságára vagy egy gyors menetre. Carpenter egy olyan regiszerben játszik, ami pontosan ezeken a freudi elszólásokon, tré vicceken és helyenként szándékosan bárdolatlan célozgatáson alapul. Ugye egy díva Barbie-tól pont nem ezt várná senki? Na, meg azt sem, hogy vicces. Pedig Sabrina Carpenter humora hol teljesen bolond, hol metsző és szókimondó, ami még akkor is üdítő színfolt az önvizsgálatba, árnyékmunkába és az autenticitás kergetésébe fulladó kortárs popban, amikor a szomorú bohócot játssza el. Utóbbira pedig akad jobban belegondolva rendesen szívfacsaró példa rögtön az album felütésében: a Taste megadja az alaphangot, ami Carpenter faszikkal kapcsolatos tapasztalatát illeti, mégis a “másik nőhöz” címzi a keserűséget – Jolene valahol a messzi távolban szégyenkezve süti le a szemét.
A Dolly Parton-referencia nem teljesen véletlen. Egy jól elkülöníthető, de nem kellemetlen country-hangzás jelenik meg az olyan dalokban, mint a Please Please Please, Slim Pickins vagy a Sharpest Tool, míg a másik strang egy fékezett habzású, magasfényű pop, tökéletes aláfestőzene egy forró nyárhoz. Mely forró nyár remek apropó borzalmas randikhoz és agyzsibbasztó vágyakozáshoz, ami majd elkerülhetetlenül még több borzalmas randiba torkollik. Bumm, itt van nekünk a 2020-as évek Jolene-szituációja, ahol a nem túl magas kvalitású faszik mindig csak ideig-óráig elérhetőek, aztán akad valaki még jobb, akire ráhajtanak. Nevessünk.
A példaanyag rendkívül erős, még ha az előadás színvonala változó is. Ott van például a Slim Pickinsben megénekelt karakter, aki ugyan ki van pattintva és egész kedves is, de például a helyesírás nem az erőssége – a randiappok csetelős flörtjeihez elég rossz ómen, aztán mégis a szerző hálószobájában köt ki. Vagy ott van a Dumb & Poetic ultraspecifikus, épp ettől univerzális softboy karaktere, aki minden TikTok pszichofluenszertől felcsipegetett frázist olyan meghatóan tud eljátszani – csak ez így kifogalmazva kicsit béna és esetlen. Hasonlóan, a Bed Chem vagy a Juno túltolt célozgatása, ami többször fordul ordas szókimondásba (“I’m so fuckin’ horny!”, ha nem lenne a közönség számára kristálytiszta, mi a helyzet), csak egy kicsit nívótlan az amúgy zeneileg annyira nagyvonalúan összerakott anyagban.
Az összkép vegyes. Sabrina Carpenter éppenhogy elvéti a célt, hogy szexin és viccesen rántsa le a leplet az ún. férfiakról meg a saját ostobaságáról, mégis, a Short’n’Sweettől pontosan azt kapjuk, amit a cím ígér: egy gyors, kellemes menetet, ami után csak a vágyakozás marad valami igazán maradandó után.
