Még egy bőr. Glass Animals: I Love You So F***ing Much (lemezkritika)

Ismerős hangzások és útkeresés jellemzi a Glass Animals negyedik albumát, a tét pedig nagy: van-e feljebb a világsikernél, van-e tovább, a megújulás felé. Ez az írás először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.

A mumblecore felkent királyai ők, uralkodásukat 2020-ban kitartó menetelés után a Billboard Hot 100 szentesítette: a Glass Animals Heat Waves című dala 59 hét után éppen akkor ért a csúcsra, amikor a világon nagyjából senki nem tudta, hogyan tovább. Mintha csak Dave Bayley, az oxfordi illetőségű kvartett frontembere a nem túl távoli jövőbe látott volna, amikor a szorongatóan személyes, gyászról és elengedésről szóló számot megírta – a sors keze pedig összerendezte az ideális körülményeket hozzá, hogy a Coldplay után cirka húsz évvel újabb brit indie együttes taroljon a tengerentúlon is. Mert a Heat Waves mindenhol tarolt, azt a furcsán fülledt, délszaki csörgést és motyogást, ami a Glass Animals kézjegye, beemelte a mainstreambe is. Legutóbb egy külvárosi kozmetikai szalonban hallottam, hogy a rádió még négy év után is játssza, pedig azóta történtek dolgok a popzenében. 

Az együttes életművének ismeretében éppen csak egy kicsit lehangoló, hogy pont a Heat Waves hozta meg a mindent elsöprő sikert, még úgy is, hogy ez a siker teljesen valószerűtlen: az áttörést meghozó Gooey (2014) után szépen bekerültek abba a niche-be, ahol a többi szupernerd jelezget obskúrusabbnál obskúrusabb referenciákkal (alt-J, Everything Everything) az erre vevő hipszter és kékharisnya közönségének. A 2020-as Dreamland albumuk azonban hozott egy glamúrral és élesebb kontúrokal, valamint némi hiphop-beütéssel turbózott váltást, ami az alterkocsmák és specialty kávézók világából a medencés partikra repítette Bayley-t is társait.

Aztán eltelt négy év, és most itt vagyunk, fülünkben az I Love You So F***ing Much, és mintha semmi nem történt volna azóta a popzenében. Lehet meditálni a siker torokszorító, fullasztó természetéről, a nehezen definiálható ambícióról, inspirációról, satöbbi. A lényeget a whatthehellishappening? című track tökéletesen összefoglalja. Miazistentörténikitt? 

Dave Bayley senkit nem engedett oda a produkcióhoz, az eddig megszokott módon mindent ő maga írt és producelt, mindenhol ő nyilatkozott, és ez valószínűleg baj. Mert így kapunk egy émelyítő egyveleget eufórikus pillanatokból és valami borzalmasan zagyva sci-fi sztoriból, kvázi-transzcendens személyes epifániákkal, merthogy a világsiker és az utána maradó űr (ahol a zagyva sci-fi sztori játszódik, ugye) az így nézne ki. Hangozni pedig pontosan úgy hangozna, mint a Dreamland, csak egy kicsit stadionturnésabb kivitelben, kicsit coldplayebbül, kicsit kilúgozva. 

Ez a kevercs 2024-ben már senkit nem rak vissza a pop firmamentumára, ahol épp a mainstream is tele van alakváltó profikkal és színes egyéniségekkel, akik nem riadnak vissza zárvány- vagy nosztalgikus műfajok használatától. Bayley az NPR-nak adott interjújában hosszabban beszél a próbálkozásokról, hogy egy sci-fi tematikájú albumot készítsen: igazán sose sikerült, mert kongott az ürességtől az anyag, mert hát az űr, az ugye ilyen. Ebben az értelemben az I Love You So F***ing Much tökéletesen jeleníti meg a csillagok közt terpeszkedő ürességet – a Bayley által hivatkozott retrofuturizmus helyett éppen ezt kapjuk, ami nem más, mint egy újabb bőr lehúzása arról, ami egyszer, érzésre korokkal ezelőtt még működött.

7/10

Selmeczi Nóra