Komolytalanul komoly. SOFT PLAY: Heavy Jelly (lemezkritika)

Az ex-Slaves SOFT PLAY negyedik lemeze mindent magába sűrít, amiért az énekes-dobos Isaac Holman és a gitáros Laurie Vincent punk-rock kettősét szeretni lehet. De a Heavy Jelly új pályára is löki a kenti zenekart.  Ez az írás először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.

A dicsőséges brit punk sokadik virágzásért nagyban felelős duó olyan zenekarok előtt törte az utat, mint az IDLES vagy a Nova Twins, komoly hatást gyakorolva a szigetország alternatív kultúrájára. Isaac Holman és Laurie Vincent korábban Slaves néven futó zenekara első három lemezével komoly kereskedelmi és kritikai sikert ért el, visszahozva a toplisták csúcsára azokat a nyers csináld-magad energiákat, amik utoljára talán a nyolcvanas években taroltak Nagy-Britanniában. A 2018-as Acts of Fear and Love pimaszul nyers zúzása után aztán sok minden történt velük, az új néven érkező folytatás így nyugodtan nevezhető dicsőséges visszatérésnek.

Az eredeti Slaves negatív mellékzöngéi miatt SOFT PLAY-re átkeresztelt zenekar elmúlt hat évét egészségügyi problémák és kapcsolati drámák uralták, na és persze a rajongók egy részének dühödt felháborodása a 2022-es névváltoztatás miatt. Mindezt zseniálisan meg is énekelték az első kislemezként kihozott Punk’s Dead instant klasszikusában. Az egyszerre vicces és dühödt indulatlevezetőben vonatkozó kommentekből szemezgetve, húzós riffekkel küldik el a fanyalgókat a francba, miközben a háttérben Robbie Williams vokálozgat, tökéletessé téve a trollkodásukat.

A Heavy Jelly egyszerre pofátlanul erős visszatérés és hangsúlyosan új kezdet. A negyedik lemez keményebb és könnyedebb, rendkívül koncertált energiabomba, néhol rendkívül meglepő kacskaringókkal. A súlyért a gyakran egészen hangsúlyos nu-metál- és hardcore-hatások, a lazaságért a pofátlanul előcitált zenei megoldások felelnek. A System of a Down csúcskorszakát idéző torokra menés mellé például simán befér az R.E.M. kora kilencvenes éveire jellemző mandolinozás (Everything and Nothing), a nyitó All Things angyali kórusból vált pogóindító dühkitöréssé, a Working Title elektro-ritmusokkal operál, a The Mushroom and The Swan korai Nirvanából fordul héliumlufis kérdezz-felelekbe, majd vissza. Van persze telivér punk is, a Bin Juice Disaster például olyan egyenes, mintha egy kezdő éhes garázszenekar írta volna.   

A lemez szövegvilága hasonlóan eklektikus, legyen szó John Wick szemszögéből írt vicces akcióhősös ódáról (John Wick), egy reptéri giliszta kalandjait összegző kántálásról (Worms On Tarmac) vagy a személyes problémák nagyon is komoly feldolgozásáról (Isaac Is Typing…). Ez utóbbi remekül illusztrálja a lemez különös alapállását, hiszen miközben Holmes megkapó nyíltsággal beszél az OCD-vel folytatott küzdelmeiről, az intim vallomások zenei körítése agresszív zúzda. A Heavy Jelly gerincét e kettőség jótékony összebékítése adja, a szarkazmust és megfigyelő humort a súlyosbított punk kemény energiája ellenpontozza. 

A humor, az őszinteség és a düh persze egymással nagyon is összefüggő, egymást éltető minőségek. Egy jól célzott szatíra nem működhet, ha nincs mögötte megélt indulat, a Heavy Jelly egyes sorai ezért landolnak olyan jól. A komolytalanság és a halálos komolyság vékony határán egyensúlyozni alapban lenyűgöző, de a SOFT PLAY mindezt olyan organikus könnyedséggel és totális energiabedobással csinálja, amihez hasonlót tényleg ritkán hallani.   

8/10