"Sok kudarc ért, de ezektől lettem az, aki vagyok" - Sub Bass Monster-interjú

Júniusban lett 25 éves a Félre az útból, a magyar hiphop egyik legemlékezetesebb bemutatkozása, ami nemsokára kijön újra fekete lemezen, és ha minden jól megy, év végéig az új Sub Bass Monster-album is megjelenik tizenegy év után. Bár ma már háromgyerekes családapa, Máthé Szabi továbbra is ír dalokat, koncertezik, és az új generációt is figyeli. A Recordernek elmesélte, miért volt népmesei a befutása, hogyan vált egy ponton ijesztővé a siker, mivel szívatták a rendőrök a 4 ütem után, és miért látja Pogány Indulóban a régi önmagát. Ez a Recorder magazin 116. számában megjelent interjú alaposan bővített változata, Sub Bass Monster augusztus 3-án lép fel újra a Kobuciban.

Rapperként te voltál a fura srác a környezetedben, és ebből a kívülállásból egy álomvilágba menekültél, de pont ez az álmodozás meg a belőle fakadó eltökéltség segített elérni aztán a céljaidat – legalábbis erről szól az egyik számod, az Ébredj csak, én meg álmodom. Milyen volt a kilencvenes években rappernek lenni egy olyan kis helyen, mint Gyulafirátót?

Nehéz. Én valamiért kiskorom óta meg voltam győződve róla, hogy énekes vagyok, csak még nem ismernek. Nagyon szép hangom volt, mindent el tudtam énekelni, de amikor mutáltam, elment a hangom.

És ez levert?

Nem, mert ezzel párhuzamosan találkoztam a rappel. Nem túl jó családi körülmények közt nőttem fel, és „ha kidobnak az ajtón, visszamászok az ablakon” típusú gyerek lettem. Úgy voltam vele, akkor csinálok majd mást.

Hogy találkoztál a rappel?

A művelődési házban volt videóvetítés: hoztak egy videomagnót, és a tévén néztük, amilyen kazetta épp volt. Az egyiken láttunk breakelést, közben bejöttek a műholdas tévécsatornák is, néztük a Yo! MTV Rapst, és lassan összeállt a kép, mit is csinálnak ezek a srácok. Az volt a szerencsém, hogy mindig hoztak haza kazettákat a cimbik, akik elmentek kollégiumba Gyulafirátótról. Az első, amire azt mondtam, hogy na, ilyet kéne csinálni, az a Naughty By Nature-től az O.P.P. volt, ami itthon nem is volt nagy szám. Tetszett a stílus, meg az is, hogy ők is csórik voltak, mégis híresek lettek. Gondoltam, akkor nekem is sikerülhet.

Treach-csel és Vin Rockkal a Naughty By Nature-ből, akik előtt fellépett a a Pecsában 2008-ban

 

Hány éves voltál ekkor?

Tizenhárom-tizennégy. Hatalmas rapes lettem, és mindent kopiztam, ami eljutott hozzám. Otthonról eljöttem rendes ruhában, aztán a sarkon átfordítottam a gatyát, pólót, és azt hittem, irtó menő vagyok. A kocsma előtt meg kint ültek az öregek, cigi a szájban, isszák a sört, és ahogy megyek el előttük fordított ruhában, az egyik pali megszólal: „Gyerek, döntsd már el, hogy gyüssz vagy mész!” Én meg eloldalogtam, hogy jó, akkor a Kris Krosst elengedjük.

Aztán olvastam, hogy ha szegényebb volt egy rapper, akkor elkezdett lemezlovaskodni, abból szerzett pénzt. Nekem ebből az lett, hogy összeszedtem az összes szar hifit a környéken, megbütykölgettem és csináltam diszkót. LGT-től a Tom Wilson Techno Caten át a Detroit house-ig és egy-két rapig mindenem volt, ezért is szerették az emberek.

20 év, 20 dal – az 1G Records története

Beszerezted ezeket lemezen?

Áh, kazettán. Volt egy pultos Aiwám, amivel lehetett ütemre keverni. Ha megfúrtad az előlapon, ahol a magnó motorja volt, akkor egy csavarhúzóval állíthattad a sebességet. Volt egy lemezjátszóm is, egy Taya, és vagy öt lemezem meg hétezer kazettám. Miközben mentek a zenék, egy kismagnón középre tekertem a kazettákat, hogy a dalokat gyorsabban megtaláljam.

Egy garázsban volt a diszkó, amiben elfért egy bárpult, egy dj-pult, meg a tánctér is. Egy idő után aztán elkezdtem becsempészni saját dalokat is. Ha tetszett egy amerikai rap, az alapzenéjét felvettem kazettára, és az egyik verze az eredetiből ment, a másikra meg írtam szöveget. A pult alá bújva nyomtam el a diszkóban, az emberek meg csak néztek, hogy mi ez. Aztán egyszer lebuktam, és onnantól mindig kérték a rapblokkban a számaimat.

Mi volt az első számod, ami már nem csak egy verze volt egy másik rapszámra?

A ’91-es Beng, ami fel is került a Tovább is van, mondjam még? albumra. Az körbement az országban kazettán, és visszaért hozzám, hogy hallgassam meg, ezek pesti csávók, rohadt jól nyomják!

Csináltál Gyulafirátóton demókat?

Igen, és a metálos haverom vitte el magával a koliba. A brigádunkban voltam én, egy metálos srác, Tomi, meg egy másik haverom, Kovács Peti, aki mindenféle zenét szeretett. Együtt mentünk mindenhova, de amikor rapbanda lettünk, a metálos srác mondta, hogy ő nem akar benne lenni. Én csináltam a zenét, a szöveget, és én is rappeltem, de akkor azt láttam, hogy rappelni bandában szoktak, ezért lettünk mi is az.

Ez volt a Hemapopu?

Igen, a Kovács Petivel csináltuk, de Tomi ötlete volt a név. Akkoriban az amerikai zenék ritmikájára írtam hasonló tartalmú magyar szövegeket, amit nehéz volt eltalálni, mert nem nagyon tudtam angolul, és szótárral próbáltam kideríteni, miről szólhatnak, de a szójátékok és a szlengek miatt néha totál félrementem. Először ráhalandzsáztam a zenére, és egy ilyen alkalommal kérdezte a barátom, hogy mi a fene az a Hemapopu. Fingom sincs! Ezek óriási kalandok voltak, kamaszként napokig röhögtünk ilyeneken.

Így alakult meg a nagysikerű Hemapopu együttes 1994-ben, amivel két dalunk született, mert kettővel kellett indulni a Fila Rap Jamen, és az Oh, Baby mellé gyorsan összedobtuk a Húzd meg a rudimat, ami a rádióban Húzd megre rövidült.

Az van fenn a YouTube-on.

Igen, és az ment le kétszer a Danubiuson. Életem nagy áttörése volt, hogy lenyomták egy slágerlistán, és Peti haverom nem hallotta, mert pont akkor törtem össze magam a kocsival, be volt kötözve és össze volt varrva a szám, és amikor felhívtam, hogy megyünk a rádióban, az anyukája lecsapta a telefont, hogy ne szórakozzak már, mert nem értett semmit a motyogásomból. Amikor egy hét múlva mentem varratszedésről, és félig nyitott szájjal köszöntem, hogy csókolom, kérdezte, hogy ja, te voltál az?

„Örülök, hogy volt Fila Rap Jam, mert különben én se lennék” – mondtad az utolsó Fila Rap Jamen. Az elsőn meg rögtön döntősek lettetek a Hemapopuval.

Peti tudta nélkül beneveztem magunkat, és harmadikak lettünk. Azért mentünk oda, hogy megnézzük, hogyan kell összerakni egy rapet, erre hozzánk jöttek oda kérdezgetni, hogyan csináljuk. Amikor elmentem Guru, a Back II Black első frontemberének stúdiójába Pesten, hogy felvegyük a Fila Rap Jamre a Húzd meget, egy kazettára dúdoltam fel a dobot meg a dallamokat, a stúdiós meg fogta a fejét, hogy mi az isten ez? Nem gondolta, hogy végül összerakunk majd egy dalt a tududúkból.

Mit adott neked a Fila Rap Jam?

Rengeteg kontaktot. Előtte nem tudtam, hogy ennyien rappelnek Magyarországon. Talán azért is rappeltem másképp, mert voltak itthon brigádok, és azok mindig úgy akartak rappelni, ahogy egymástól hallották. Én meg kilógtam a sorból, mert nem ismertem senkit. A harmadik hely valódi hozadéka az volt, hogy megcsillant a remény, hogy ebből lehet valami. A későbbi kiadóm kiemelt, mondta, hogy tök jó a zene, meg ez a fizimiska is. Kockásra volt vágva a hajam, mint egy pogácsa, csak pont előtte volt, hogy széttörtem az arcom a kocsival, még a fogaim is letörtek elől.

Mit csináltál?

Hülyeséget. Rögtönzött házibuli volt nálunk, és beültem a kocsiba, hogy elmenjünk még borért, és bevettem egy kanyart, ami nem volt ott. A varratok még szinte kilógtak a számból, úgy mentem el az első Fila Rap Jamre. Ahhoz képest elég jól sült el, és a Cannibalok sokat segítettek utána. Megkérdezték, elmennék-e fellépni valahova, ha ők késnek. Szerintem direkt csinálták, hogy be tudjanak tenni maguk elé.

Akkor már a Fila Rap Jamen nyertem ruhákat, Fila sapka, Fila póló, és az egyik ilyen alkalommal a békásmegyeri HÉV-nél várt a szervező, hogy „szevasz, Ricsi!” „Én nem a Ricsi vagyok.” „Ne haragudj, Qka, hogy összekevertelek!” „Én nem a Qka vagyok.” „Akkor ki a faszom vagy?” „Nem a faszod vagyok, hanem az, aki csinál egy kis bulit, amíg megjönnek a Cannibalok.” „Jaj, ne haragudj”, mondta, bementünk, és mivel a Cannibalokra rapes arcok járta, tökre bejött nekik, amit csináltam. Szép lassan elkezdtek jönni az első sikerek.

A Tovább is van...-ban a legkisebb királyfi modern népmeséjeként adod elő a befutásod történetét, aki nem a királylány kezére, hanem egy lemezszerződésre vágyik. Tényleg népmesének élted meg?

Tökéletesen. Háromból a legkisebb gyerkőc vagyok, és tényleg egy mesét idézett, ahogy elindultam szerencsét próbálni, és összejött. Nem volt zenei képzettségem, mindent magam találtam ki és tanultam meg, és bár sok kudarc ért, ezektől lettem az, aki vagyok.

Milyen személyiségformáló kudarcaid voltak?

Sok lemondással járt, és sokat kellett melózni, mire összegyűjtöttem a pénzt a zenélésre. Kamaszként, ha elkéredzkedtem bulizni, kaptam egy kis zsét, mászkáltam egy kicsit a faluban, aztán visszamásztam az ablakon, és amikor kérdezték, mikor jöttem haza, azt motyogtam, hogy hajnalban. Volt olyan is, hogy elmentem egy buliba, breakelgettem, és az egyik tulaj azt mondta, „figyelj, ha eljössz, ingyen fogyaszthatsz, csak nyomd a táncot”, mert úgy az emberek fel mernek állni táncolni. Így is spóroltam, mert nem ittam el buliban a pénzem. Aztán amikor egyszer nem jött el a dj, mondtam, megcsinálom én a bulit.

Aztán meghívtak az egyik nagy pesti diszkóba, a Hully Gully-ba. Akkor már jártam rapbulikba, ahol tök nagy király voltam idézőjelben, mert nemcsak a vonatjegyem, hanem a fogyasztást is kifizették. Ez két sör volt kábé, de akkor is. Aztán elmentem ebbe a diszkóba, az emberek meg csak néztek, nem ismerték a dalaimat. A végére megtetszett nekik, de nem az volt, hogy együtt nyomták velem a refréneket, és megütött, amikor csak álltak.

A húsz legjobb hazai hiphop lemez a Recorder szerint

Ez már a Húzd meg című számunkkal volt, ami felkerült az első Fila Rap Jam válogatáslemezre, és a rádió is lejátszotta kétszer. A második Fila Rap Jamre már egyedül mentem a Nincs nő, nincs sírással, mert Peti nem akart jönni, és szereztem egy dj-t magam mellé, DJ Pozsit, akivel a fellépés előtt egy órával találkoztam először. Elmondtam, hol kell szkreccselni, és nagyon ügyes dj volt, de persze tök rossz helyen szkreccselt, és abbahagyni se akarta, mert ő is meg akarta mutatni ott magát. Ötödikek lettünk, de a kiadó kért tőlem egy demót, én meg elvittem az összes cuccomat a bizóba és eladtam potomért. Kellett a demóra 150 ezer forint, ami akkor hatalmas pénznek számított. A kiadó aztán azt mondta a demóra, hogy hát ez szar. Öt-hat évig güriztem, amíg összegyűjtöttem mindent, most meg ott álltam üres kézzel, és nem azt mondják, hogy kicsit alakítani kéne még rajta, hanem azt, hogy nem kell. Pedig a Nincs nő, nincs sírás, Az alvilágnak nincs romantikája és talán Az utca másik oldala volt rajta, szóval csupa olyan szám, amit szerettek az emberek.

Ez teljesen mellbe vágott. Hazamentem, összetörtem. Ültem a szobámban, amikor felhívott egy hardcore-os barátom, a Kronavetter Laci a Mindcrime zenekarból, hogy mi van velem. Mondom, „semmi, lekáózták a demómat, nincs semmi pénzem, és szar a zene. Veled mi van?” „Hát, kitaláltam egy olyat, hogy hardcore és rap, csináljunk egy dalt. Mondtam, jó, beültem a Déliben Laci Trabantjába, és egyszer csak elindult a Nincs nő, nincs sírás a rádióban. Ilyen zenét kéne csinálnod, mondja a Laci. „De hát ez az én zeném!” „Nem hiszem, mert akkor nem az én Trabantomban ülnél.” Kapcsolgatta a rádiót, és mindenhol ez ment. „Te, ezt játsszák, és nem kerestek?” Mondom, nem.

Az volt ugye, hogy a Cannibalok közben kiadták a második Fila Rap Jam-válogatást, amire feltették a Nincs nő, nincs sírás remixét, és az befutott. De mivel eladtam minden cuccom, meg amúgy is mérges voltam, nem hallgattam zenét. Akkor még vonalas telefonunk volt, és a Hemapopuval mindenkinek megadtam a számomat, és mindig a mama vette fel. Egyszer hallom, ahogy felveszi, és azt mondja, „Micsoda? Nincs itt semmiféle Hopipopi!” – és lecsapja a telefont. „De mama, mit csinálsz?” „Ezek hónapok óta szórakoznak velem!”

Kiderült, hogy keresett már minden nagy kiadó a BMG-től a Sony-n át a Universalig, én meg felhívtam a Warnert, amivel opciós szerződésünk volt, hogy ha nem akarják kiadni a lemezt, akkor bontsuk fel, mert rajtuk kívül mindenki le akar szerződtetni. Mondták, hogy vigyek egy demót, én meg, hogy nincs másik, és pénzem sincs újat csinálni. Jó, akkor vigyem be ugyanazt. Bevittem, és képzeld, hirtelen fantasztikus lett. Meg se hallgatták szerintem. Később láttam, hogy ül egy csinos hölgy az irodájában, nézegeti a borítókat, kérdeztem, mit csinálsz? „A demókat hallgatom. De ez is milyen már!” – és azzal a lendülettel kihajítja a kukába. Előtte fél évvel az enyémet is ugyanígy kukázta ki.

Jó kis hullámvasutazás volt ez neked.

Pláne, amikor mondta a kiadó, hogy az Interkontinentalban írjuk alá a szerződést, engem meg nem akartak bőgatyában beengedni, úgy kellett kikönyörögni a biztonsági őrnek, hogy szóljon bent az öltönyösöknek, mert velük vagyok. Ez pár hónappal volt azután, hogy beindult a Nincs nő, nincs sírás, és a szerződés aláírása után megkérdezték a kiadósok, hogy van-e kedvem beugrani egy helyre, egy dalt kell csak elnyomni. Amikor begördültünk, már gyanús volt, hogy a színpad magasabb, mint egy házban a beltér. Joós Pisti (a Magneoton kiadó vezérigazgatója – a szerk.) csak annyit mondott, hogy „ne is foglalkozz az emberekkel, csak vedd le a mikrofont és nyomjad”. Amikor bekonferáltak, éktelen ordítás, kilépek, és a Felvonulás tér végéig álltak az emberek. Ez volt a Kapcsolat-koncertek egyik elődje.

Pár hónappal előtte úgy voltam vele, hogy nem zenélek többet, innen meg úgy jöttem haza, hogy több tízezer ember ordította a számomat, pedig csak beugró voltam. A kiadó nagyon örült, hogy pörög a dal, mondták, csináljunk akkor egy videoklipet. Az még jobban működött, és akkor szabad kezet kaptam, és kábé nulla forintból összeraktunk egy lemezt, amiből elfogyott 52 ezer példány. A Kannibálok ebben is segítettek, bemutattak Deseő Bazsinak, akivel együtt csináltuk az első két lemezt. Én vittem neki a tüttürüttüket, ő meg képzett zenészként javaslatokat tett, hogyan kéne játszani dolgokat. És kiderült, hogy én is ezt akartam, csak nem tudtam, mert hallás alapján vettem le a harmóniákat is.

Az első klipjeidet Antal Nimród rendezte, aki akkor még a Kontroll előtt volt, de már dolgozott a Quimby-vel és az egyik legkreatívabb kliprendezőnek számított itthon. Vele hogyan kerültél össze?

Egyből őt kaptam meg, mert annyira bejött a kiadónak az a Quimby-klip, amit elsőre csinált. (Az 1997-es Hol volt, hol nem volt hullaházas klipje – a szerk.) Szerencsém volt, mert Nimródnak azt a korszakát csíptem el, amikor óriási lendület volt benne, hogy bizonyítson. Ő álmodta meg a Nincs nő, nincs sírás klipjét is, én úgy mentem oda egy hátizsákkal az IKEA parkolóba, hogy semmit se tudtam róla – igazából arról se, hogy milyen egy forgatás.

Nimródnak pedig elég vad ötletei voltak. Mondtam neki, hogy szeretem a kutyákat, de nincs velük szerencsém, tízből kilenc megharapott, erre szólt, hogy két németjuhász elől kéne rohangálni. Persze nem időrendben vettük fel, hogy behergelem a kutyákat és megkergetnek, aztán Nimród szólt, hogy most forgatjuk azt a részt, amikor odamászok négykézláb a kutyához és megnyalja az arcomat. Ezután jött az, hogy egy csaj előugrik és belevág egy baltát a falba a fejem fölött. Mondtam, „Nimród, vegyük fel a playbacket a kliphez, hátha leüti a fejem.” Ahogy mozdult a lány, én meg lebuktam, azt mondja Nimród, „milyen élethű az arcod! Olyan, mintha félnél.” Hogyne, hát olyan is volt, hogy a balta feje beleesett az ölembe. És még csak ezután jött a lövész bácsi. „Ja, bele van rakva a falba a patron, és szikrázik körülöttem?” „Nem, bemutatom Pista bácsit, a mesterlövészt, aki körbelövöldöz.” És ott állt az öreg, egy iszonyú vastag szemüvegben… Az mélyvíz volt nagyon. Kicsit olyan magyar Hollywood, de a végeredmény tök jó lett.

A Gyulafirátót klipjét is Nimród találta ki, vagy hazai pályán már belefolytál az ötletelésbe?

Kitalálta a sztorit, de nem számolt a Gyulafirátót-faktorral. Amikor megérkeztünk, rögtön felkiáltott: „Az ott egy szamár? Szólj neki, hogy álljon meg.” Mondtam, Józsi bácsi, lefoglaljuk a szamarat, erre jött egy Pannónia motor, „na, ez kell inkább, nem a csacsi”. Egy szem afrikai orvos volt a faluban, aki épp rohant öltönyben a busz után, mire Nimród felkiáltott, hogy fogjuk meg! Kergettük a dokit, de mondta, ne haragudjunk, ügyeletre megy, nem tud most forgatni. Mentünk tovább, hát ott álltak ezek a palik munkásruhában, söröztek, az egyiknek be volt tűzve a zsebébe egy Piros Arany. Nimród odáig volt, hogy forgassunk velük, mondja a pali, „jó, akkor kiveszem a Piros Aranyt”. „Nehogy kivedd, az a lényeg!”

Ebben a klipben is nullforintos volt minden, de ha elakadtunk, mindig jött valami tök jó ötlet. Eredetileg az lett volna, hogy becsapódik egy meteor, amit majd utómunkában megcsinálnak, de nem volt rá pénz, és kerestük a dombon, hova csapódjon be – és ott volt egy tábortűz kiégett helye, így videotrükkök nélkül is összeállt az egész. Ennél szerencsésebb találkozása az én karakteremnek és a Nimród-féle vizuális világnak nem jöhetett volna létre, mert benne volt minden, ami én vagyok, és az emberek kreativitásának hála tök jól sültek el ezek a nulla forintos sztorik.

A Félre az útból azért is volt jó, mert ezzel a vidéki csibész figurával adtál egy sajátos magyar ízt a rapnek. Sokat élcelődtél azokon is, akik az amerikai rapet utánozták itthon. „Ez nem az USA, tesó, vedd már észre”. A Gyulafirátótban meg a rapperek gettós eredettörténetét forgattad ki.

Egy kis faluból jöttem, kocsim se volt, de legyen ugráló autó a klipben? Ez így viccesebb is, meg én tényleg két lábbal a földön jártam.

Akkor a „Hol érdekel engem, hogy ki a fasza gyerek” nem is egy Ganxsta beef?

Nem. Csak így jött ki a rím. Nem volt semmi feszkó köztünk, sőt, inkább olyan sztorik vannak, és olyan bulikba voltunk együtt, amit nem lehet egy újságban leírni.

Az igazán nagy áttörést a 4 ütem hozta meg, amiben motorműködési útmutatónak álcázod a füvezést. Egy interjúban mesélted, hogy a Nincs nő, nincs sírással elment 4 ezer példány a lemezből, a Gyulafirátóttal 10, a 4 ütemmel meg felugrott egy hónap alatt 27 ezer körülre.

Ezt a Nimródnak köszönhetem, mert azt a klipet a Gyulafirátót forgatásán vette fel titokban. Lejött hozzánk átbeszélni a forgatást, elszívtunk egy cigit, és kérdezte, milyen dalok vannak még. Mondtam, ezt te értékelni fogod – és elnyomtam neki a 4 ütemet. Egyből klipet akart rá csinálni, de mondtam, Nimród, most futottam be, ettől kivág a kiadó! Úgyhogy azt csinálta, hogy a Gyulafirátót forgatása után beterelte a stábot egy szobába, és megkért, hogy rappeljem el a többieknek is a 4 ütemet, a kamerákat meg letették csak úgy spontán. A végén esett le, hogy felvették – ez benne is van a klipben.

És mit szólt hozzá a kiadó?

Erre is volt egy terve Nimródnak. Előbb leadta a Gyulafirátót klipjét, ami nagyon tetszett nekik, és mondta, hogy na, akkor nézzétek meg ezt is. Utána hívott a Joós Pisti, hogy hú, ez kicsit necces, de nagyot fog szólni. Mondtam, az tuti, de nem biztos, hogy mi még találkozunk.

Tényleg azért írtad meg ezt a számot, mert felhúztad magad a '99-es drogtörvényen?

Igen. És kaptam is érte, mert a maradék kétértelműséget is lerántotta róla, amikor írt róla a sajtó. Szerencsére azok foglalkoztak vele, akik szerették a zenémet, de utána egyfolytában figyeltek a rendőrök. Ha kijöttem egy fellépésről, hasaltattak, motorháztetőn motoztak minket a bratyómmal, aki vezetett, még a gyógyszerét is kiöntötték a dobozából. Az E-Klubnál elbújtak a rendőrök a bokrokban, és amikor kijöttünk az épületből, lerohantak, mint valami bűnözőt. Kérdeztem, hogy mit követtem el, azt mondja, „őőő, közúti ellenőrzés!” „De hát ez magánút!” Hirtelen nem tudtak mit kitalálni, amikor mondtam, hogy hívom az ügyvédemet, ha nem engednek el. Persze nem volt ügyvédem, de akkor már nagyon elegem volt, mert fellépésről fellépésre követtek minket. Azt hitték, biztos valami nagy díler vagyok, és majd jól megcsípnek. Mondtam nekik, hogy „értem én, gyerekek, hogy kiadták ukázba, hogy követni kell, de miért vinnék bárhova zöldet, amikor mindenhol azzal várnak?” Ez megadta nekik a kegyelemdöfést.

Tényleg azzal vártak?

A Szigeten volt olyan fellépésem a Coolio-koncert után, a Nagyszínpaddal szemben a Z+ színpadon, ahová gyorsan átrohantam, mert már kiabálták a nevem, de előtte még elindították a Jump Aroundot, és tépték egymást az emberek. Gyorsan levettem az ingem, hogy ne egy szakadt valamiben legyek, és ahogy kimentem a színpadra, bamm, vagy száz jointot dobtak rám. A Z+ elkezdte venni a koncertet, aztán félrerántották a kamerát és eloldalogtak, hogy ennyi volt, gyerekek. Én meg gyorsan szedtem fel mindent a színpadról, mert mindenhol kamerák voltak meg fényképezőgépek. Aztán az öltözőben szétosztogattam, mert a rendőrök itt is jöttek, és nézték át koncert után a zsebeimet.

Akkor szerencséd, hogy nem kaptak el semmivel. Lehetett volna nálad plusz egy.

Nálam plusz egy sose volt. Nem vittem magammal tényleg sehova.

Hogyan élted meg, amikor beütött ez a mértékű siker? Már az is nagy váltás, hogy vidéki srácként bekerülsz a budapesti zenei életbe, de te az elsők között voltál itthon, aki a mainstreamben is sikeres lett rapperként.

Csak sodródtam vele. Eleinte egy hosszú nyári szünetnek tűnt az egész, ahol minden nap buli van. Aztán egyre több és több fellépésem lett: volt olyan hónap, amikor 52 volt.

Három-négy számos bulik?

Félórásak.

Nem érezted úgy, hogy kifacsarnak téged?

De. Volt egy olyan húzós fél évem havi 48-50 bulival, hogy utána muszáj volt kivennem két hetet. Soha nem ájultam el, de egyszer, amikor előző nap volt öt fellépésem, aznap meg négy, úgy elkezdett kalapálni a szívem és meg is szédültem a zuhanyban. Mondta a doki, hogy ez kimerültség, ráadásul a torkom is berottyant. Akkor két hetet kihagytam, a műsorirodák meg fel voltak háborodva, hogy ilyet nem lehet csinálni.

Kábé másfél év volt, mire leülepedett bennem a siker. Ez abban csúcsosodott ki, amikor Pécs mellett egy mezőn már egy órája írtam alá a koncert után, amikor szóltak, hogy mennünk kell a következő fellépésre, és a tömeg megrohanta a kocsinkat. Egy anyuka húzta a porban a gyermekét, és nyomta oda a papírt, hogy ezt még írd alá! Én meg ültem bent, hogy basszus, nem ezért csinálom az egészet, hogy ennyire meghülyüljön valaki.

"Mi vagyunk a hülyék" - interjú 2013-ból, a legutóbbi Sub Bass-lemez idejéből

A második lemez után mondtad, hogy „az a baj, hogy megvalósultak a nagy álmaim. Minden valósággá vált, és ez félelmetes.” Akkoriban újra kellett gondolnod a dolgokat? Utána szakítottál a kiadóval is.

Annak az egyik oka az volt, hogy meg akarták mondani, milyen zenét csináljak. Mutattak dalokat, hogy ilyet kéne. Én meg csak álltam, hogy ezt nem hiszem el. Az egyik kiadóvezető a Pásztor Laci volt a Neotonból, és nagyon szeretem őket, de csak üzleti szempontból nézték az egészet. Nem is értem, zenészként hogy mondhatott olyanokat, amikor tudta, hogy én írom a dalokat. Volt is egy kis szájkarate, ahol felhoztam a Neoton-dalokat, hogy azok is milyen jók. Így könnyebb volt a szakítás.

A Hiszem, ha látom a mainstream vs. underground vitáról szólt. Te hogy érezted magad a fősodorban? Nem akartál szabadulni onnan viszonylag rövid idő után?

De – és ez volt a baj is, mert egy senkiföldjére kerültem. Hiába csináltam ugyanazt, az undergroundnak volt egy rétege, ami elutasított. A második lemez szerintem még kevésbé volt populáris, mint az első, de annál húzták rám, hogy mainstream lettem. Ugyanakkor hiába ábrándultam ki bizonyos fokig a mainstreamből, rengeteg lehetőséget kaptam ott, és sok őstehetséggel dolgozhattam – és még így is volt olyan lehetőség, amit visszautasítottam. Ilyen volt például, amikor Koltai Róbert megkeresett az Indul a bakterház második részével.

Te lettél volna a főszereplő?

Igen, kicsit idősebben, amikor a kiscsávó a faluból felmegy a városba. Rímelt rá a történetem, azért gondoltak rám. Tök jólesett, az a film egy klasszikusom, de amikor mondta a Koltai, hogy na, Szabi, akkor leforgatnánk, arra gondoltam, hogy hát, ez nem biztos, hogy jó ötlet. A klipforgatásokat élveztem, de egy Indul a bakterház nem az a szint, és nem voltak színészi ambícióim.

Megkerestek Árpa Attiláék is, hogy zenei fronton dolgozzunk együtt az Argón, és szakadtam a röhögéstől a forgatókönyvön, de azt nem tudtam bevállalni, mert épp az egyik lemezen dolgoztam. Egyszer a Somló Tamás is felhívott, hogy nem írnék-e egy rapbetétet az egyik dalába, és rettentően rossz érzés volt, hogy azt se tudtam elvállalni, mert épp a véghajrában voltam a második lemezzel. Ebből a számból nem lett semmi, de amikor feldolgoztam a második lemezre a Mindenki másképp csinálja című LGT-dalt, és a Presser behívott magához a vígszínházi irodájába, ahol figyelmesen meghallgatta és átbeszéltük a dalt. Tetszett neki, hogy nem egy újabb bőrt akarunk lehúzni róla, hanem ez egy saját sztori, új verzékkel. Nincs annyi zsebem, ahová be tudnám tömni ezeket az élményeket, szóval egy pillanatig se bánom, hogy így alakult az életem.

Az új dalokkal hogyan állsz? A májusi kobucis koncertedet is a Hol van már a lemez?-zel kezdted.

Amikor az a szám készült a Fekete lemezre, akkor is volt egy nagyobb szünet két album között, most meg egy még nagyobb. 2013 óta fordult egyet a világ, és a zenei is fordult egyet a trappel. Már majdnem összeállt a sztori, amikor itthon is berobbant a trap, ami annyira más, mint amit én csinálgatok, hogy úgy éreztem, ha kiadom ezt, dínó leszek.

De közben a régisulis hiphop is jön vissza. Pogány Induló tízezer fős koncertet csinált tavasszal egy stadionban.

Zseni egy figura. Néha a régi önmagamat látom benne, a sehonnan jövő vidéki srácot, aki odateszi magát és nincs benne félelem, nincs, ami cenzúrázná, hogy mit ír le. Az ő sztorija megnyugtat, hogy van utánpótlás.

Azt tudtad, hogy Azahriah is hallgat? Téged említett példaként a recorderes interjújában arra Funktasztikussal, hogy a magyar hiphop mindig is előrébb járt a magyar popnál.

Ennek örülök, köszönöm. Le a kalappal az új generáció előtt, elképesztő dolgokat csinálnak. Először sajnáltam is kicsit Azahriaht, mert ekkora sikernek hirtelen mindenki a részese akar lenni egy kicsit. A Puskás előtt az volt a leggusztustalanabb, amikor elkezdtek arról cikkezni, hogy adják el az emberek a jegyeket. Én tök mérges lennék azokra, akik ezt generálják. Az, hogy magyar előadó ilyet el tud érni, egészen elképesztő.

Követed akkor az új generáció zenéit, 6363-ét vagy például Beton.Hofiét?

Hallgatgatom őket. Beton.Hofinak is tök jók a szövegei, bár ő egy modernebb vonalat hoz. El is gondolkoztam, hogy bepróbálkozzak-e ezzel én is, de annyira nem érzem a trapet, hogy tőlem kamu lenne.

Tőled nem is azt várják, hogy reagálj a mai trendekre.

Most leporoltam az összes dalt, és úgy néz ki, év végére összeállnak a dolgok. Idén 25 éves a Félre az útból, ami kijön újra bakeliten limitált szériában, és amikor az emberek egy része már azt mondja, hogy na, még egy bőrt lehúz róla, akkor remélem, ki tudok jönni az új lemezzel is. Csomó dal kész van már régóta, de sokáig kerestem, hogyan állnak össze egy egésszé, hogy legyen benne valami kis újdonság is, és ne az a fíling, hogy addig szekálták a rajongók, míg kidobott néhány dalt.

Év elején azt mondtad, nem tudod elképzelni, hogy 50 felett is rappelj. Akkor ez most egy véghajrá 47 évesen, amiben kihozol még egy utolsó lemezt, aztán marad a családi élet háromgyerekes apukaként?

Sok koncepció van a fejemben. El tudom képzelni, hogy ha kijön ez az album, és megfuttattuk élőben, utána kevesebbet rappelek majd, és jön valami raggás, dancehallos, reggae-s zsiványkodás. Meglátjuk.

interjú: SoósTamás
fotó: Frank Olivér