Új perszóna. Ariana Grande: Eternal Sunshine

Ariana Grande a poszt-popsztár érába lépett: három eseménydús és jellemformáló év után bolondul őszinte konceptalbummal (és személyiséggel) jelentkezik. Ez a cikk először a Recorder magazin 112. számában jelent meg.

Próbálok visszaemlékezni rá, hol és mikor hallottam utoljára Ariana Grandéról – ezzel persze azon nyomban szegénységi bizonyítványt is kiállíthatnék magamról, hiszen Grande legnagyobb pillanata számomra a The Tonight Show-ban Jimmy Fallonnal közösen előadott játék, amiben random slágereket énekel random műfajokban, úgyismint Kendrick Lamartól a Humble Evanescence-t gothic-revival rockba csomagolva vagy Drake-től a God’s Plant a kilencvenes évek díváinak stílusában. Ezt a videót minden bizonnyal többszázszor láttam, a nagyvállalati karrierem végnapjaiban már csak a vicckontent hozott lázba. De újra és újra elbűvölt a szintesemmi babarózsaszín bébidollba öltözött gyerektestű lényből áradó, megrengetethetlen, hatalmas hang, és az, hogy erőlködés nélkül pontos az utánzásban. 

Aztán persze eszembe jut az a bizonyos tetkó az elbaltázott japán írásjegyekkel 2019-ből, ami az eltelt idő és a korai kétezres évekre hajazó retró életérzés okán is kellemesen melengető nosztalgiával tölt el. Igen, ez az az eset, amikor a 7 Rings viharos sikere után a művész a tenyerére tetováltatta, hogy 七輪  (shichirin) azaz faszénsütő, ahelyett, hogy 七つの指輪 (nanatsu no yubiwa) azaz hét gyűrű. Az internet népe természetesen szétszedte érte, Grande nehezen, de mentette a helyzetet azzal, hogy még értelmetlenebbé egészítette ki a tetoválást... aztán egy időre lekerült a címlapokról. 

2020 októberében jött ki a Positions, az album, amibe hallhatóan rengeteg munkát tett Grande és csapata, hogy a zeitgeistot a kilencvenes évek R&B-jével és hiphopjával ötvözze a csak ‘mumble rap’-ként leírt regiszterben. A rádiók imádták ezt az anyagot, Amerikában rongyosra játszották, ezzel a 7 Rings és a Thank U Next sikerét is felülmúlva. A party rap áttörésére bankolva Ariana Grande 2020 legizgalmasabbnak ígérkező előadóival dolgozott, az autenticitás jegyében közreműködött Doja Cat, Megan Thee Stallion és Ty Dolla $ign, de a végeredmény mégis kissé fád lett, hiányzott belőle az újdonság ereje, Grande karizmatikus jelenléte.

Úgy tűnt, Taylor Swift, Dua Lipa, Billie Eilish, Olivia Rodrigo és Charli XCX lesznek az étvized meghatározó hangjai, nyomukban a Sad Girl Autumn-esztétikát megéneklő hosszúhajú lányok hordája, Ariana Grande-nak pedig marad a kétes megfelelési kényszeres szerep, amit a rajongótábor és a sajtó ráosztott: ő lesz a popzene szentje, aki finom érzékenységgel küzd meg az élet brutalitátásával és soha, soha nem hibázik.

Ehhez képest az elmúlt évek esküvővel, válással, viszonnyal, állítólagos megcsalással, állandó félreértésekkel tarkított története a profanitás diadalaként értelmezhető, aminek lenyomata az Eternal Sunshine. 

A cím nem véletlenül idézi Michel Gondry Egy makulátlan elme örök ragyogását az angol eredetiben (Eternal Sunshine of the Spotless Mind): az album közvetlen üzenete, hogy nincsen könnyű felejtés és nincsenek problémamentes kapcsolatok. Ami szépnek és jónak tűnik, sem biztos, hogy Igazi vagy Örök. Akit szeretünk, azzal veszekszünk. Ami örömet szerez, az fájdalmat is okoz. Minden olyan komplikált és nyers, na.

Ezt az érzést Grande egy Szaturnusz-ciklusba csomagolja, amit egy spontánnak tetsző közjátékban egy bölcs asszonyhang még el is magyaráz: a Szaturnusz huszonkilenc Föld-évente tesz meg egy kört a Nap körül, így a húszas éveink végére tér vissza oda, ahonnan születésünkkor indult, ezzel megajándékozva bennünket az asztrológiai felnőttkorba lépés lehetőségével. Szaturnusz könyörtelen apafigurája lebeg a valódi, érett felnőttkor kapuja felett. Könnyű ebbe a képbe kríziseket, romba dőlő kapcsolatokat, a felelősség tehertételét látni, így talán az sem véletlen, hogy Adele válós albuma is éppen a 30 lett, vizsgálódásunk tárgyának mindenesetre remek kontrasztanyag. 

Ahogyan a Szaturnusz visszatérése is csodás projekciós felület, amit a kortárs algoritmuskultúra alaposan ki is használ – Ariana Grandénak nem kellett mást tennie, mint megragadni a pillanatot. Vagy pillanatokat. Az Eternal Sunshine elsősorban konceptalbumként értelmezhető, a Szaturnusz-ciklus lezárásának: a szerző csokorba fogja azt a rengeteg nehéz, ambivalens érzést, amivel az elmúlt években szembe kellett, kellett volna néznie. Az eredmény, tessék, egy halom dal, ami valahol az önmarcangolás és az önelfogadás között oszcillál, bátran elengedve a popsztár-imidzset.

Valóban, a női előadók körében a kitárulkozás és az önreflexió hosszú pillanatát látjuk kibontakozni, ami nem, nem lesz unalmas vagy klisés: ahány dal, ahány hang, annyi történet, annyi mélység és megéltség, aminek tanúi lehetünk. Talán a középkori szerelmi bíróságok idejében volt nőknek kollektíven, közönség előtt ennyire kendőzetlen érzelmi önazonosságra lehetőségük, ma pedig akár mainstream popba csomagolni is ér a nyers személyességet.

A csomagolás pedig Ariana Grande esetében többnyire az ezredfordulós évek mézédes, R&B-ben érlelt popzenéje, ami a szerelmi bánatot, traumát, elengedést is könnyűvé és tündöklővé tudja varázsolni. 

Bár a témakijelölésre kiszemelt intro és az új korszak vektorát kijelölő bye kettősének köszönhetően meglehetősen laposan indul, az anyag magára talál és élni kezd, különösen az olyan trackeken, mint a wish i hated you, vagy a leheletnyivel rockosabb, ringató imperfect for you. Ez a sérülékeny, visszafogott regiszter valami kifinomult erőt kölcsönöz Grande hangjának: anélkül karizmatikus, hogy hajlításokkal vagy bármilyen manírral pakolná tele a dallamot. 

Az album legkellemetlenebb pillanata a slágergyanús, Madonna-utánérzésnek beillő yes, and?, ami a közösségi médiában lábrakapott pletykák, ítélkezés és sárdobálás végére kívánt pontot tenni, érthetetlen módon éppen a Vogue megidézésével. Persze, értem, hogy a nem-üdvöske Ari provokálni is tud, de attól még elönt a szekunder szégyen, akárhányszor elém veti a Spotfify a dalt. A közösségi média szökőárja pedig nem áll le, a minden apró rezdülésre éhes rajongótábort Grande tovább sokkolja az Oscar-gála körüli megnyilvánulásaival: az Óz tündéreiről szóló Wicked-filmadaptáció munkálatai végleg lehántották Ariana Grande régi énjét és egy Audrey Hepburn-szemöldökös, retró midatlantic akcentussal beszélő szőke nőt hagytak a világra. Az átváltozás teljes, annak pedig a jövő, azaz a következő Szaturnusz-ciklus a megmondhatója, hogy mennyire maradandó.

szerző: Selmeczi Nóra