Lassan abszintoztat – Ilyen volt a Tindersticks a Magyar Zene Házában

2025.03.23. 10:28, srecorder

Tweet

Hipnotikusan jó koncertet adott március elején a Budapestre 12 év után, az egyik legerősebb albumával visszatérő nottinghami Tindersticks. Fekete Ádám beszámolója.

Bal szélen, a második sorban állunk meg, barátokkal. Sok az ismerős arc, innen-onnan, az éjszakából, főleg; jó érzés látni, hogy másoknak is fontos idelátogatni. Rezignáltan vibrál a terem, felnőttes a várakozás. Lassan telik. A Tindersticks jelentősége nehezen mérhető, úgy vettem észre, hogy szórványosan ismerik őket idehaza, és gyakran olyanoknak új ez a név, akikől azt gondolnám, biztosan ősfontosságú a számukra, dudorásszák, idézgetik, no more affairs, no more fooling around, vagy, show me everything I can’t afford, hát nem. Bevallom, én se követem őket túl rég óta, talán Claire Denis filmjei szippantottak bele az életműbe, aminek a filmzenék ugyanolyan meghatározó részei (az ikonikus főcímdalokkal), mint a stúdiólemezek, a kilencvenes évektől kezdve.

Dan McKinna és Stuart A. Staples

Olyan volt először hallani őket, mint régi ismerőssel találkozni; a Tindersticks az a zenekar, amit, úgy érzed, mindig is hallgattál, mindig is szólt benned valahol, ott duruzsoltak a fontos események (románcok, gyászok) kísérőzenéjeként. Szóval: szívzörejszerű ez az alt-pop, és ami már az első számnál feltűnik (How He Entered): hogy mennyire visszafogott, szordínós. Álomittas, és ebben az álomittasságban, a tempóadagolásban és a hangszínek fátyolosságában – ami, ha az éjszaka volna, azt mondanánk rá: balzsamos –, tehát ebben a lassú hullámzásban rendkívül tudatos. Fegyelmezett. Már-már túlságosan. De mégsem. Valakinek talán túl kontrollált lenne, kiugrásmentes, egy-dinamikájú. Sőt mintha az előadásmód kategorikusan elzárkózna a „dinamika” kifejezéstől. Minden: áll. A felszínen, legalábbis. Egyetlen tiszta víztükör, fodrok alig. Unalmas? A közönség finoman rugózik, hajladozik, rogyaszt, ing, vagy csak bambul bele a színpadképbe folyamatosan elernyedő, majd hirtelen visszakeményedő szembogarakkal, nézzük a zenekartagokat, akik úgy állnak ott, öten, a pódiumon, mintha David Lynch egyik filmbeli jelenésének szereplői volnának, az időfüggöny mögül kilépő, másvilági alakok, akik épp most revelálnak valamit.

Tindersticks

Középen Stuart A. Staples, idén hatvan, benne fut össze ez az időtlenség; a számok között flottul, begyakorolt mozdulatokkal hangszert cserél, majd hátrabandukol, hogy a következő számban a hangjával együtt az arca is újra felbukkanhasson a mikrofonnál. Ennyi a szcenika. Teátrális, mégis minimál. Sőt, igen: filmes! Ez a rezzenetlen arc, ahogy kiválik a sötétből, hogy újra és újra a reflektor fénykúpjába kerüljön: újra és újra belép, igen, csak belép és belép, és mindig csak egy picit más, mintha önmaga pontos másolata volna; ennek megfelelően minden dalt egy kicsit más szögből, más szerepből énekel, más levegővel és szívkeménységgel, anélkül, hogy a hangszínén változtatna, nem karakterizál, nem poentíroz, ez mindig valami rejtett, belső elmozdulás, sejtelmes válozata ugyanannak a dalnoknak, ugyanannak a szerelmesnek, ugyanannak a szemtanúnak. Így válik minden dal külön mozivá, amiben külön drámák külön képei peregnek. A mi képeink, a mi történetünk darabkái. (Stuart arca: sármos, titokzatos csúfsága erőt rejt. Magnetikus erő: ez ő. Látta a világot, és a világ is látta őt.)

Két szám között odasúgom B.-nek: kevés zenekar mer lassú szám után még lassabbat játszani. De ők igen. És mi egyre mélyebbre kompozunk velük, csuszamlunk egy láthatatlan góc felé. Beszédes, hogy egy-egy végigállt vagy ringott dal után – úgy emlékszem, csak az utolsó három-négy lemezükről játszottak, 2010 elé nem is merészkedtek az életműben, ezek tehát mind negyven feletti, kiforrott, laza, mégis sokszor megdöbbentően szövevényes textúrájú dalok, ahol poliritmia, afrikai, dél-amerikai klávék és a valahai gyarmatok tánczenéinek hangképe, ez a lelakott egzotikum (karcos szintik, tompán puttyogó gépdobok stb.) alig észrevehetően siklik bele a komoly, mégis fülbemászó, gyakran soulossá szublimáló gitárzenébe –, szóval hogy az álldigálás és a figyelem vagy darvadozás (az el-elsikló fókusz) után micsoda kirobbanó taps következik mindig, micsoda felszabadulás érződik az ovációban. Ez is azt mutatja, hogy ezek a dalok mennyire pontosan ismerik a hatásukat, az egyenletes halkság (már-már zárkózottság, aminek ellenpontja a nagyon pontosan – mély türelemmel – kidolgozott struktúra) mennyire tudatosan dagasztja, röpteti bennünk az ábrándokat, és hogy egy-egy elnyújtott szóló vagy üresben groove-oló ritmusszekció mennyire pontosan navigál.

David Boulter

A legkülönösebb (legérdekesebb) dal a setlistben számomra a The Bough Bends, a Distractions című lemezről: a több perces madárcsicsergés- és fuvolaintró már-már megmosolygtatóan bukolikus, majd belép a gyöngyöző, mégis baljóslatú Fender Rhodes (a témát mintha Badalamenti mester írta volna), erre jön Stuart spoken word-ös (régi lemezeket idéző) szavalása és mögé az ólmos lassú dobgép és a drone-osan elomló gitárakkordok. Úgy éreztem, mindez túlrepít az andalgáson, túl a szerelmeken, messzebb sodor, kijjebb. Nincs már ez az egyre-mélyebbre-hatolás érzés. A koncert perisztaltikája sztratoszférán túli lebegéssé lényegül. Ezután jön a Willow, Claire Denis High Life-jának betétdala, ami – már a filmbeli kontextusa miatt is – nehezen magyarázható plusz tartalmakkal töltődik a számomra, rejtélyekkel, sírással; ha hallom, mindig valami embrionális kerülget (a 2022-es Mayday koncertlemez ezzel a tétellel indul, és bevallom, már lemondtam róla, hogy a magyar közönség előtt is eljátsszák). Richard Dawson The Magic Bridge-e mellé tudom helyezni a szívszakadás-skálán.

Dan McKinna

Amikor Stuart felteszi a kérdést: are we rushing forward or are we standing still, majdnem teljes a sötétség a teremben, megszűnik a góc, nincs többé tömegvonzás; ez a zeneházányi ember, azt hiszem, valóban elhagyja a pályát, amin addig keringett, mindenki a maga ismeretlenjébe akcelerál. (Vö. a The Lady With The Braid mantrájával: going home is such a ride, going home is such a ride, going home is such a lonely ride, eredetijét Dory Previn jegyzi, igazi, nagy hazaautózós americana. Homéroszi track! Ahogy a B-rész váratlanul elemelkedik a monotonon egyhelyben matató A-rész után: túlcsordító szépség. Mint nyílt tengerre érni: parttalan, végzetes, amerikai szabadság.) Ez a koncert érzelmi tengelye, mármint a Willow, valami semmi-pólusúság, irányzéknélküliség, ide érkeztünk. Bele a sehovába.

Stuart A. Staples

Ezután sorjáznak a tavalyiak, a Soft Tissue bravúros szerzeményei, szinte eredeti dalsorrend szerint játsszák a lemezt, komótosan, kidekázva, és: jó! Mintha új koncert kezdődne. Megint. De most tényleg. Még mindig olyan, mintha mindegyik dal indítódal volna, entréera entrée, épp azért, mert a felszínen nem forr semmi, nincs csápolás, nincs crescendo, nincs közhangulat-kielégítő slágerfelcsillantás, nincsenek is a Tindersticksnek slágerei igazából, ha jobban belegondolok, egyik kompozíció sem tűnik ki, nem triumfál, nem bólogatósabb vagy catchy-bb a másiknál.

A második fél (a magzati trauma túlfelén) mégis pulzálóbb, mozgékonyabb, több a funky, részegítőbb, imbolygatóbb iramot diktál a banda. De nem sokkal. Iramlik, de csak módjával. Lassan abszintoztat. Itt minden változás, emelkedés és süllyedés, eltolódás: leheletnyi – a kortyolgatástól épp hogy csak berúgunk. És Stuart is csak egyszer-egyszer enged a hangja mögé, egyszer-egyszer engedi magát áttüzesedni, a legsűrűbb előadói pillanatai is inkább elcsukások, nincs meglódulás vagy elragadtatás, a hang megtörésében, elerőtlenedésében csúcsosodik ki, hogy mi minden zajlik, zajolhat, a hang mögött, ettől eltekintve végig enigmatikus marad, elegáns. Mintha néma volna, egy néma frontember, gondoltam egy pillanatra, pedig épp énekelt.

Earl Harvin és Neil Fraser

A dobos néha mintha megunná az önfegyelmet, ellenvéleménye támadna, nem teljesen ért egyet az aszkézissel a popzenében, különös filleket produkál. Kicsit lelóg, de nem baj. Sokat játszanak, eleget. Parázslik, de nem döng, nincs ereszdelahajam, redundáns, folyt és ismétlődött, de soha nem ugyanúgy. És: fennmaradt a titok. Velünk maradt. Nem is tudjuk, min tépelődünk, miközben a Zene Házából hazafelé tartva még a fülünkben csengenek a záródal imperatívuszai: to feel, to live, to love, és (to try helyett) to fly. Igyekezni, vissza, haza, innen el, sehova, vagy ellebegni, eloldódni… Belezuhanni (mibe? minkbe?) vagy távozni tangenciálisan, új partok felé… érintőmentien élni, vagy törekedni, törni a centrum felé… ezek az erők gyűrődnek egymásba, és a könnycsepp is, ha morzsolódik, ilyen kérdések közepette teszi. Én a belvárosba megyek, a többiek a külkerületek felé. Együtt kisföldalattizunk egy darabon. Beszélgetünk, nevetünk. Aztán elválnak útjaink.