„A fizikai helyett a lelki utazás került előtérbe” – Belau-interjú

„A hájp olyan, mint a Guitar Heroban a szorzó” – mondja a Belau, azaz Kedves Péter és Buzás Krisztián duója, akik rögtön az első dalukkal megtudták, milyen az, ha felkapnak valakit – és utána hamar azt is, hogy hogyan kell felnőni a magas elvárásokhoz. A Belaunak ez nemcsak sikerült, de mára az egyik legexportképesebb magyar zenekarrá váltak, rendszeresen koncerteznek Európában, a lemezeiken pedig a downtempós, triphopos, chillwave-es zenék ikonikus hangjai is énekelnek: az újon például Sarah Jay Hawley, akit a Massive Attack sötét remekművéről (Mezzanine), és Beth Hirsch, akit az Air legendás Moon Safari lemezéről ismerhetünk.

A Belau első korszakát keretbe foglaló Apriorit november 3-án mutatják be a Magyar Zene Házában, ahol a szintén újlemezes Maluridé lesz az előzenekaruk. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni a zenekar két alapemberével, akivel a korai sikereiket, a híres kollabjaikat, és a jazzesebb, lo-fibb hangulatokkal kísérletező új albumukat is kiveséztük. Miért ez lett az igazi Covid-lemezük, és nem az, amelyik a járvány közepén jött ki? Milyen koncepció köti össze a három lemezüket, amit ők is csak utólag ismertek fel? És milyen radikális változásokat tartogathat a Belau jövője az Apriori után?

Rögtön az első számotok, az Island of Promise nagyon sikeres lett, bekerült az Aranyéletbe, reklámzene lett, dalversenyeken szerepelt stb. Hogyan éltétek meg, hogy a semmiből belecsöppentetek egy jól futó zenekarba? Könnyen fel tudtátok venni a tempót?

Kedves Péter: Meglepődtünk a fogadtatáson, de ezek a visszajelzések lelkesítettek, hogy érdemes még komolyabban foglalkozni a zenekarral. Az első évben 40 koncertünk volt, mindent elvállaltunk, de kellett a tapasztalat, mert az első években nem voltunk a topon élőben. A Belauban az volt a legnagyobb kihívás, hogy koncerten is megfeleljünk annak az érdeklődésnek, amit az első dal és az első lemez kapcsán kaptunk.

Buzás Krisztián: A Belau fejlődését az önreflexió segítette. A hájphoz, amit az elején kaptunk, fel kellett nőni, és ehhez egy kicsit több idő kellett, mint amennyire a hájp kiterjedt. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez végül sikerült, mert kevés zenekar van, amelyik igazán szembe tud nézni a saját gyengeségeivel. A dalainkról alapvetően nem a bulizás jut az emberek eszébe, de az elmúlt pár évben sikerült egy olyan ívet felépíteni a koncerteken, amitől élőben is jóval dinamikusabb, pörgősebb lett a zenénk.

Hogyan éltétek meg, hogy akkora csengett le a hájp, mire igazán jók lettetek?

KP: Én nem éreztem annyira ezt a hájpot, vagy legalábbis nem törődtem vele. A hájp minden esetben elmúlik, mert mindig jön egy újabb előadó, akit felkapnak. A „hájpos időszakban” egyébént kevesebb ember járt a koncertjeinkre, mint a Colourwave óta.

BK: A hájp olyan, mint a Guitar Heroban a szorzó: ha jól játszol és élsz vele, akkor nagyot tudsz kaszálni, ha nem, akkor sokkal nehezebben éred el ugyanazt a pontszámot. Mi részint tök jól éltünk vele, részint meg túl kicsik voltunk hozzá. Ha a mai képességeinkkel és technikai hátterünkkel indulna a Belau, nem kérdés, hogy sokkal nagyobbat tudnánk volna ugrani, de akkor és ott a legjobb tudásunk szerint igyekeztünk kimaxolni a helyzetet. Azt is el kell fogadni, hogy a Belau alapvetően rétegzene. A műfajoknak megvan a divatja, ami ciklikusan változik és visszatér. A mi stílusunk a 2000-es évek elején futott nagyon, amikor az Air volt az egyik legmenőbb zenekar. Aztán egyszer majd megint fog futni.

KP: Nincs bennünk semmi keserűség, pedig zenészeknél ez sajnos elég gyakori. Tudjuk, hogy mindent megtettünk, amit tudtunk, és büszkék vagyunk rá, hogyan fejlődött a produkció.

Munkában a Belau: Kedves Péter és Buzás Krisztián.

A Colourwave-ről több helyen elmondtátok, hogy kiforrottabb, ízlésesebb lett az első lemeznél. Az Apriorinál is volt ilyen szintugrás?

KP: Biztos, de én nem érzem akkorának. Most inkább stílusban és hangulatban mentünk el más irányba. Az első lemez egy chilles, popos album volt, a második dinamikusabb, dark triphopos – még ha nem is klasszikus triphop-stíluselemekről, inkább az attitűdről beszélünk. A harmadik lemezen pedig r’n’b-sebb, jazzesebb akkordokkal, lo-fisabb hangzásokkal kísérleteztünk. Ez szellősebb zene, talán picit letisztultabb is.

BK: Az első két lemez között valóban volt egy nagy szintugrás. Most viszont olyan, mintha lóugrásban haladtunk volna előre – alapvetően másfelé, de megint egy kicsit magasabbra.

Az első lemez mediterrán térségbe, a második a karibi világba utaztatott. És az Apriori?

KP: Amikor nekifogtunk a lemeznek, az volt a terv, hogy ezen ázsiai lesz a hangvétel. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy világzenét játszunk, csak behozunk egy-két hangszert, ami az adott régióra jellemző. A Colourwave-en perkusszív hangszerekkel, például marimbával idéztük meg a karibi hangzásvilágot. Most viszont ez a koncepció háttérbe szorult. Az első két lemez a saját utazásainkra, élményeinkre (is) épült, de ennél a lemeznél – részben a Covid miatt – nem tudtunk utazni.

Akkor ez az igazi Covid-lemezetek, amin nem mentek sehova.

KP: (nevet) Amúgy igen. A Colourwave pont akkor jött ki, amikor beütött a Covid, csúszott is egy kicsit. Az Apriorin 2021-ben kezdtünk el dolgozni, és más hangulatok jöttek előtérbe. Egy külföldi cikkben olvastam rólunk azt a jelzőt, hogy dreamtronica. Ez nagyon megtetszett, mert tényleg álomszerű sok dal az új lemezen.

BK: A fizikai helyett a lelki utazás került előtérbe. Az Apriori egy szakrális lemez. Az első kettő sokkal profánabb. Az Odyssey arról szólt, hogyan tudunk kitörni a repetitív hétköznapokból, hogy önmagunk lehessünk. A Colourwave tovább ment ezen az úton, és azt sugallta, ha már kitörtél, érdemes még mélyebbre zuhannod önmagadba. Az Apriori pedig olyan, mintha az önmagaddal való szembenézés után kijönnél a felszínre, és lebegnél a víz tetején. Ezt próbáltuk képileg is megfogalmazni az Unimaginable klipjében. A szövegekben is ügyeltem rá, hogy a dalok a feloldódásnál, a hazatérésnél lyukadjanak ki.

Hogyan válogattok énekesnőket a lemezekre? Van bakancslistátok, kit szeretnétek felkérni, és arról pipálgattok?

BK: Igen, és a Portishead van az elején. (nevet)

KP: Nincs listánk. Az első lemezre a barátainkat és az undergroundból ismert énekesnőket kértük fel. Az Odyssey-vel aztán elkezdtünk külföldön is koncertezgetni, és ez hozta magával, hogy külföldi énekesnőket is felkérjünk. Szempont volt az is, hogy mivel ez világszerte rétegzene, ebben a szűk közegben eljussunk minél több helyre. A Colourwave-en már több külföldi énekesnő is szerepelt, aminek persze megvan az előnye, de a hátránya is.

Hogyan dolgoztok együtt az énekesnőkkel?

KP: Ahány dal, annyiféle történet. Van, akivel sose találkoztunk, van, akivel csak online. Van, akinél másfél évet vártunk a végleges sávokra, van, aki egy héten belül küldte. Van, akivel emailben tök jól ment a közös munka, és van, akivel az istenért se. Ezért is tartott 4 évig, mire elkészült a Colourwave. Az Apriorinál is voltak nehéz szülések workflow szempontjából, de mivel volt már tapasztalatunk, hogy kivel hogyan dolgozzunk, vagy hogyan ne, ez gyorsított a folyamaton.

Vannak húzónevek és feltörekvők is az új lemezen.

KP: A Dreamstate volt az első single az új lemezről, amit az ausztrál Akaciával vettünk fel. Őt például Spotify-on találtam. Eddig nem volt ilyen chilles közreműködése, mert főleg EDM-producerekkel dolgozott együtt, de azt éreztük, hogy nagyon passzol a hangja a mi világunkba. Fesztiválokon, blogokon is keresgélünk, és akit el tudunk képzelni a Belauban, azt felkérjük. És persze ott vannak a kedvenc zenekaraink, és azokat is megkörnyékezzük, akikkel ők dolgoztak. Ilyen volt például Sarah Jay Hawley, aki a Massive Attack Mezzanine c. lemezén énekelt.

A MEZZANINE 1998 LEGJOBB ALBUMAI KÖZÖTT A RECORDER LISTÁJÁN 

BK: Vele például tök jó volt a közös munka. Értette, hogy mit szeretnénk, és dallamötlete is volt.

KP: Nagyjából kész demókat szoktunk küldeni az énekesnőknek, és annak függvényében folyik tovább a munka, hogy mennyire szeretnének belefolyni a dallamvezetésbe vagy a dalszövegbe. Volt, hogy a dallamot is mi terelgettük, a szövegeket pedig nagyrészt Krisztián írta.

BK: Tavaly játszottunk a Thievery Corporation előtt. Az egyik énekesnőjükkel már korábban is beszéltük, hogy dolgozzunk együtt, és annyira tetszett neki a koncert, hogy mondta, csináljuk meg. Elkezdtünk vele egyeztetni, aztán egyszer csak eltűnt. Ilyen sokszor előfordult.

Nem gondoltatok rá, hogy stúdióban is egy énekesetek legyen, hogy megkönnyítsétek a dolgotokat?

KP: Anno azért döntöttünk így – és ezt a mai napig jó koncepciónak tartom –, mert ahány hang van egy lemezen, annyiféle aspektusból világíthatjuk meg a koncepciót, ami összefogja a dalokat. „Marketingszempontból” nyilván nehezebb, hogy nincs állandó énekesünk, de élőben mindig velünk van Szécsi Böbe, és egy ideje a nagyobb koncerteken Myra Monoka is.

BK: Hogy énekesnőkkel dolgozunk, és mindig mással, az onnan jött annak idején – tudattalanul –, hogy az energiák, amit ezek a nők megidéztek, tök jól kiegészítettek minket. Viszont az elmúlt 3 lemez alatt olyan sok mindent megismertünk ezen energiákból saját magunkban, hogy lehet, nem fogunk ragaszkodni ehhez a koncepcióhoz a jövőben. Ez a 3 lemez egy kerek egészet alkot, grafikailag, zeneileg és szövegileg is, ami után biztos, hogy új fejezet nyíli majd a Belau történetében.

November 3-án lesz a lemezbemutató a Magyar Zene Házában. Mivel készültök rá?

KP: Böbe és Myra mellett Hien is ott lesz velünk, aki elénekli a közös dalunkat. A műsor gerincét az új lemez adja, sok dal csak most fog elhangzani róla élőben. Extra vizuállal, izgalmas dramaturgiai megoldásokkal is készülünk, amelyek még dinamikusabbá teszik a koncertet.

BK: És ha minden jól megy, akkor itt lesz kapható először vinylen a lemez, limitált, különleges kiadványban.

Belau
Előzenekar: Maluridé
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: 2023. november 3. 19.30-22.00
Belépő: 2500 Ft (elővételben), 3000 Ft (helyszínen)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény. További infók.

A BELAU KEDVENC ZENÉI 2021-BŐL - ÉS 2022-BŐL

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Farkas Christián