Kisbetűs szépségek. Steve Roden (1964 - 2023)

Kevesen voltak képesek olyan egyedi és megkapó zenét kihozni a legegyszerűbb eszközökből, mint a szeptemberben elhunyt Steve Roden. Ez a cikk először a Recorder magazin 108. számában jelent meg.

Hagyományos és nem hagyományos szépség

Steve Roden The Radio című lemeze az egyik legszebb zene, amit valaha hallottam. Minden hangja a rádióból jön: egy elnyújtott, lebegő minimáldallam kíséri végig az első hét percet, majd egy elrebbenő énekhang veszi át a helyét; közben finom zörejek és kaparászások, nyikkanások és nyikorgások szólnak, olykor rendezetlenül, máskor ritmikus motívumokká összeállva. Végül apróra darabolt beszédrészletek és pulzáló rövidhullámok engedik útjára a hallgatót. A „dallamos” részek önmagukban is szépek a szó hagyományos értelmében, de az egész még annál is inkább az.

Az a kifogyhatatlannak látszó türelem, amivel építkezik; az a nyitottság, amivel ugyanolyan kíváncsisággal fordul a „zenei” és „nem zenei” hangok felé – ezek már nem azok a tulajdonságok, amikkel a normálisan szépnek mondott zenéket jellemezni szoktuk, de ettől még igenis, nagyon is azok. Továbbá igen megkapó és szívmelengető a visszafogottság, a maga-tukmálás teljes hiánya, ami pedig kábé pont az ellenkezője a fülbemászó dallamoknak és társaiknak.

Csendes alázatosság

Steve Roden életművére általában is jellemző ez a fajta szépség, legyen szó „rendes” hangszereket vagy moduláris szintit felhasználó művekről, környezeti felvételekre vagy mindennapi dolgokból (papír, lámpa, szék) kicsalt hangokra építő vagy kifejezetten absztrakt darabokról.

Steve Roden 1964-ben született, fiatalon punkzenekarban énekelt. In Be Tween Noise néven és saját nevén majdnem ötven lemezt jelentetett meg, számos kollaborációja volt. Vizuális és hangművészként is ismert volt. 2017-ben diagnosztizáltak nála Alzheimer-kórt. Az Inbetweennoise.com című alapos honlapja mellett az A Closer Listen életműinterjúját ajánlom az elmélyüléshez.

A kilencvenes évek vége felé kitalált egy önjellemzést: a lowercase vagyis „kisbetűs” zenét Roden megfogalmazásában „egyfajta csendes alázatosság jellemzi; nem követeli meg a figyelmet, hanem arra vár, hogy a hallgató felfedezze és kószáljon benne. Jóval visszafogottabb és szubverzívebb módon veszi rá az embert arra, hogy meghallgassa, mint a figyelmet magára vonó, nagybetűs zene.”

Ebben a saját használatra készült leírásban akkoriban sokan magukra ismertek – a szabad improvizációtól a laptopzenéig –, amiből Roden szerint sok nagyszerű dolog is kijött, ugyanakkor a nyitottság elvesztését látta abban, hogy megpróbálták műfajjá „definiálni”, és eldönteni, mi lowercase és mi nem az.

Parányi dolgok

Gyakran idézte Rilkét, aki Levelek egy ifjú költőhöz című művében ír a „parányi dolgokról”, „melyeket kevesen látnak meg, s melyek egy szempillantás alatt mérhetetlenül naggyá képesek növekedni”. Lemezei általában valamilyen „dologból” indulnak ki, legyen az a külvilág egy galéria ablakába beszűrődő zaja (The View), könyvoldalak zörgése (talán legismertebb lemeze a Forms Of Paper) vagy egy kínai karácsonyi dal felvétele (Stars Of Ice című albuma szintén a könnyebben megközelíthető, szép darabok közé tartozik). Igyekezett megtalálni, hogy ezek a dolgok milyen megközelítést kívánnak meg, nem rájuk erőltetni a saját „munkamódszerét” (hangsúlyozta, hogy technikailag teljesen képzetlen zenész).

„John Cage arról beszélt, hogy minden lehet zene. Én inkább azt mondanám, hogy minden lehet zene, de mégsem minden az. Ha aktív hallgatók vagyunk, akkor »zeneszerző-hallgatóvá válunk«: eldöntjük, hogy mely hangokat hagyunk figyelmen kívül, és melyeket hallgatunk zeneként. Mindenki, aki állt már egy patak mellett és elveszett a köveket körbefolyó víz hangjában, megtette ezt” – írta egy esszéjében.

szerző: Rónai András