Gyengéden a reménytelenségben. Sufjan Stevens: Javelin (lemezkritika)

Sufjan Stevens többször is hallatott magáról az elmúlt néhány évben, kijött egy ötlemezes instrumentális gyászkiadvánnyal, illetve egy filmek inspirálta kollaborációval is, mégis a mostani visszatérése érződik az első igazi új sorlemeznek a 2020-as The Ascension óta. A single-ök alapján azt hihettük, hogy visszatérünk a fátyolhangú énekes-dalszerző 2000-es évekbeli újfolkos-artpopos érájába nosztalgiázni, ám a Javelin sokkal mélyebb élmény. Ez a kritika először a Recorder magazin 108. számában jelent meg.

Sufjan Stevens pazarul ért ahhoz, hogyan kerülje el a giccset. Pedig meglegyinthette a szele, miután a Szólíts a neveden betétdalával egy polccal feljebb került a mainstreamben ismertség terén – na nem a dalai minőségromlásával, hanem mert Timothée Chalamet kandallóba pityergő mémje tálcán kínálta az ő törékeny szomorúságú zenéjét újabb és újabb, instant katarzishoz cheat code-ot kereső filmesek vagy montázsgyártók számára. Az ötvenhez közelítő énekes azonban valódi önfeltáró munkát végez, és gyengéd figyelemmel terel át minket lelke legsötétebb vigasztalan éjszakáin, hogy legalább mi ne roppanjunk bele.

Mert a Javelinen megszólaló hang talán minden eddiginél kétségbeesettebb, talajvesztettebb, csupa szorongás, félelem, a múlt elvesztett reményei és jövendő katasztrófák közé ékelődve keresi a támaszt, ami fent tartja a felszínen. Érzi, valami nincs rendjén, semmi sem egyszerű többé, kérlel földi és égi szerelmeket, hogy emeljék fel, emeljék ki, tartsák meg, szökjenek el vele egy elveszett paradicsomba. Tűnékeny kapcsolatai véget érnek, erőszakkal fenyegetnek, nem elég a szeretet. Segélykiáltások sora, az őrület határán utolsó szalmaszálba kapaszkodva.

És mindeközben a dallamok szinte vidámak. A So You Are Tired kedvesen ringató szakítás; a Will Anybody Ever Love Me? szívettépő sóvárgására körtáncot lejthetnénk a falusi vásáron. Csodálatos a lemezen végigvonuló kettősség, amelyben Stevens még eddigi csapásirányait is közös vágányra tereli: a Goodbye Evergreen zongorás, puha letisztultságából síppal-dobbal-nádihegedűvel burjánzó barokkpoppá nyílik ki, amit egyúttal zaklatott elektronikába áztat. Lágyít, mégsem veszi el az élét. Disszonanciát visz a harmóniába, harmóniát a disszonánsba. 

Sok-sok kísérletezésen keresztül meglelt, érlelt szintézis ez, ami mégsem csak összegez: előre tekint, a horizont feletti menekvés, feloldozás felé. A hangszerelés meghökkentő gazdagsága – Stevens újfent egymaga, otthonában rögzítette a lemezt, néhány vendégéneket leszámítva a kórusban – a nyolc és fél perces Shit Talkban éri el csúcspontját, a természet karnyújtáson túli békéjétől megfosztott, a digitális székesegyházak tágasságában istenkereső, harcban kimerült hős magára marad egy kitartott, szférikus trombitaszóval, majd Neil Young élő szellemével. Kataklizma előtt vagy után, magunk se tudjuk. Fáznunk kéne. De Stevens azt sosem hagyná.

szöveg: Huszár András
headerfotó: Andrea Morrison

Előadó: Sufjan Stevens

Cím: Javelin

Kiadó: Asthmatic Kitty

Megjelenés: 2023. október 6.

Műfaj: artpop

Kulcsdal: Shit Talk

9/10