A lehető legjobb helyen – Ilyen volt Norah Jones koncertje a VeszprémFesten

Átélni a lustán és talán a kelleténél melegebben izzó nap éjszakába történő alábukását, amint Norah Jones és háromfős zenekara páratlan szépségű zenével simogat. Ennél talán kevés tökéletesebb érzést tud elképzelni egy rajongó – de valószínűleg azt sem hagyta ez hidegen, aki csak úgy, puszta kíváncsiságból váltott jegyet az indiai származású szupersztár zongorista-énekesnő koncertjére.

Norah Jones, a zenei köztudatba a 2002-ben debütáló lemezével betört énekesnő most először lépett fel Magyarországon. Elvileg többéves győzködés eredményeként tért végre be hozzánk, hogy egy másfél órás letisztult, mindenféle mellékzöngék, csinnadratták nélküli zenéléssel örvendeztesse meg közönségét. Pont úgy, ahogyan azt tőle a koncertvideók vagy alapvetően az albumai alapján várhattuk/megszokhattuk. Hamisság és unottság nélkül, alázattal és kedvességgel, rutinnal és profizmussal a háta mögött vitte végig az estét egészen a Day Breaks című lemez címadó dalától a legutóbbi szerzeményeken át az olyan közönségcsalogató klasszikusokig, mint amilyen a Come Away With Me.

Számomra kifejezetten imponálónak hatott, hogy ezeket a dalokat többnyire néhány árnyalattal más hangzásvilágban, adott esetben másfajta hangszereléssel játszották el, így nem volt az az érzésem, hogy ütemről ütemre ugyanazt hallom, mint amit a CD-ken – bár hozzá kell tegyem, túl sok bajom azzal sem lett volna. Ezzel az attitűddel viszont hozzá tudtak adni némi plusz játékosságot, természetességet, ami csak jobban megerősítette azt az érzést, hogy ezek a zenészek tényleg élvezik, szeretik, élik azt, amit csinálnak. Volt, hogy Norah maga vette kezébe az elektromos gitárt és csapott gyengéd ércességgel a húrok közé, bűvölve azt több ideig, nagyobb hangsúllyal, mint az eredeti dalban hallható (gondolok itt a Little Broken Hearts-ra). De volt olyan dal is, amit némileg lassabb előadásmódban, még lágyabb és érzékenyebb tónusban énekelt fel (lásd: Travellin’ On).

A repertoár – ahogyan arra már utaltam – igencsak széles volt, érződött a törekvés, hogy nagyjából lefedjék az egész diszkográfiát: beleértve annak fontosabb sarokköveit (Sunrise, Don’t Know Why), valamint a kisebb dalokat is. Ez utóbbit illetően kifejezetten örömteli volt hallani a Don’t Know What it Means to be Me című, erősen country-ihletettségű, gyorsabb ütemű számot. Ezzel is demonstrálva, hogy Norah Jones zenéje jóval több hangszínből áll, mint azt talán első hallomásra megállapítaná az ember. Természetesen jó lett volna hallani még néhány dalt, szerettem volna, ha még tovább eltart, de alapvetően hiányérzetet nem okozott az esemény.

A dalok sajátos, jazzes-bluesos, puha hangulata remekül érvényesült a veszprémi szabad ég alatt is, ami nemcsak Norah Jones lágyan felsejlő, de határozott hangszíne miatt történt meg, de a zenésztársak profi munkája révén is. Chris Morrissey-vel, Dan Leaddel, valamint Brian Blade-del a zenei világ élénk volt és jelenlévő, összecsiszoltságot érzékeltető. Nem telepedett rá egyikük sem az előadásra, de mindegyikőjük munkája érezhetően ugyanolyan fontossággal bírt, mint Jones-é. Egymás elismerése érzékelhetően domináns volt, Blade például több ízben is elismerően és elégedetten, barátian mosolygott, amint az énekesnő éppen levezényelt valamilyen hosszabb zongora- vagy gitárszólamot.

Mindebből talán sejthető, hogy minden letisztultság és szívhez szóló hangzás mellett nem csak a zene volt az, ami elhozta a varázst. Nem volt ugyan semmi bennfentes történetmesélés Norah részéről, nem beszélt a szó hagyományos értelmében a közönséggel (kivéve egyszer, amikor megkérdezte, hogy vagyunk, és hogy örül, hogy itt lehet), mégis személyesnek, közelinek hatott a jelenléte. Ez a közelség persze részben köszönhető a dalszövegeknek és azok előadásmódjának, amik hol sejthetően, hol kevésbé sejthetően, de megbújva a sorok között, potenciálisan valamilyen személyes élményt dolgozhatnak fel. Nagy részben viszont annak volt ez betudható, ahogyan a közönséggel (vagy éppen a zenésztársaival) össze-összenézett egy-egy dal után, kedvesen-szerényen mosolyogva, magyarul és angolul is megköszönve azt a tapsot, amit kapott. Mint aki ennyi év sikere után, megannyi Grammy-díjat követően is alig tudja elhinni, hogy ekkora örömöt tud okozni embereknek a zenéjével.

Apróságnak tűnhet ugyan, de tényleg komoly fegyvertény Norah esetében ez a visszafogott megnyilvánulás, az érezhető alázat, az apró gesztusok, amik ironikus módon egyszerre avatják őt emberivé és helyeznek glóriát a feje fölé. Hozzád szól, neked szól, szeretettel és szeretetből csinálja azt, amit csinál, emellett pedig érzed: téged, a közönséget is maximálisan tiszteletben tart. Amikor ez az érzés párosul azzal a hozzáértéssel és szépséggel, amit zeneileg adnak neked, akkor pedig azt érezheted, hogy a lehető legjobb helyen vagy. És bizony nem lehet úgy visszarázódni a saját magad valóságába, hogy ne vinnéd magaddal az itt szerzett bensőséges élményeket. Ezek után zenéje csak még közelebb került hozzám és csak remélni tudom, hogy nem kell a következő látogatására ilyen sokat várni.

A CSALÁDBAN MARAD – ZENÉSZEK ÉS ZENÉSZGYEREKEK, KÖZTÜK NORAH JONES ÉS RAVI SHANKAR

Szöveg: Kónya Sándor
Fotók: Szvacsek Attila