Latin szörf, enyhén tágult tudatállapotban – Lituma-interjú

Miért játszanak magyar zenészek esőerdőben táncolós latin szörfzenét, és miért különleges a chicha még a dél-amerikai zenei stílusok között is? Magyarország egyetlen chicha zenekarával, a Litumával beszélgettünk, amelyben a Galaxisok frontembere örömzenél a PASO gitárosával és a szörfkirály The Keeymen dobosával – legközelebb július 16-án, a Magyar Zene Háza dél-amerikai minifesztiválján.

Szabó Benedek a karantén alatt szervezte meg chichát játszó trióját Tisza Gergő gitárossal (Pannonia All Stars Orchestra, KettőKettő) és Teknyős Krisztián (Bozo, The Keeymen) dobossal. Nevüket a perui író, Mario Vargas Llosa regényeinek visszatérő figurájáról, Lituma őrmesterről kölcsönözték („egyrészt perui, másrészt sokat csetlik-botlik, gyakran csak lesi, mi történik, de nagyon lelkes – mint mi”), ám a név szerencsére nem vált önbeteljesítő jóslattá. A Litumáé nem esetlen, hanem nagyon is húzós élő produkció, amit az elmúlt évben egyre több koncerten csiszoltak feszesre. Ott voltak például a feltörekvő tehetségeket gondozó, többek közt a Black Country, New Roadot is felléptető Isolation Festivalon, de koncerteztek a Csaknekedkislánnyal, a Los Orangutanesszel, és Budapest új afrobeat szupergroupjával, a Béta Bétaval is.

A Lituma a műfaj klasszikusai (Los Mirlos, Los Destellos, Pintura Roja) mellett kiváló saját számokat is játszik. Eddig egy EP-jük jelent meg (Escalofríos), de nemsokára jön a második. A Távoli kultúrák fesztiválja első napján, azaz július 15-én a perui chicha mindent túlélő legendáit, a Los Wembler’s de Iquitost is megnézhetjük a Magyar Zene Házában, másnap, 16-án pedig a Lituma szabadtéri koncertje zárja a fesztivált, a kanadai joropó alapzenekara, a Cimarrón után. Benedekkel és Gergővel ennek kapcsán beszélgettünk chicháról, huaynóról, latin címkéről, és arról is, hogy mit szólnának, ha egyszer eljutnának a Litumával Dél-Amerikába.

A LATIN-AMERIKAI ZENÉK MOSOLYGÓS PUNKJA, A CUMBIA – LOS ORANGUTANES-INTERJÚ

Ha valaki nincs képben azzal, hogy mi is az a chicha, hogyan magyaráznátok el neki?

Tisza Gergő: Kicsit olyan ez a műfaj, mintha egy közép-amerikai cumbiazenekar elindulna, mondjuk, Kolumbiából Peru felé, de útközben a fúvósaik nagyrészt lemaradoznának, egy ponton a harmonikás is lecsatlakozna, csak a ritmusszekció menne tovább, aztán amikor Peruba érnek, ott találkoznának remek gitárosokkal, akik folkosan játsszák a szörföt, vagy szörfösen a folkot, persze elektromos gitárokon és enyhén tágult tudatállapotban. Na és akkor valaki beszámol, hogy Uno-Dos-Tres, és elkezdenek játszani. Ez persze jobban hangzik, mint amennyire lefedi a valóságot, a műfaj ennél jóval szerteágazóbb, és a chicha zenekarok rengeteg más hatást is beépítettek a zenéjükbe, de rövid magyarázatnak megteszi.

Mit szerettek a legjobban a chichában, akár lemezen hallgatva, akár élőben játszva?

Szabó Benedek: Hallgatóként azt, hogy az előadók gyakran az angolszász popzenére, a pszichedelikus rockra, a beatzenére, esetenként az ötvenes évekbeli rágógumi-popra jellemző harmóniákat és hangszerelést ötvözték a cumbia – számukra autentikus – lüktetésével, ebből pedig valami egészen különleges dolog született. Zenészként azt szerettem a legjobban, ahogy a kezdeti szögletesség után szép lassan elkezdtünk rátalálni arra a ritmusra, arra a húzásra, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ezeket a számokat előadjuk. Persze továbbra is keresgélünk, de talán egy kicsit már többet tudunk, mint az elején.

Tisza Gergő: Tele van gitárral, gitárosként pedig egy ennyire gitárorientált műfajban tobzódni remek érzés. Én még régről nagyon bírom Peru folkzenéjét, meg a huayno műfajt, aminek a népszerűsége átnyúlik a környező országok határain. Ez utóbbinak (meg a perui folk egy részének) gyakran háromnegyedes a lüktetése, és ez egy csomószor hat a chicha számok dallamformálására, itt még a felismerhetően cumbiás témák is sokkal levegősebbnek érződnek, ettől a chicha, meg tulajdonképpen az andokbeli tropical zenék úgy általában egzotikusnak hatnak a számomra, mondjuk, a közép-amerikai műfajok mellett hallgatva. A hatvanas évek végén nagyon szerencsésen találkoztak a hatások sok helyen a világban, és Peruban különösen.

ÍGY TÁNCOLJ CHICHÁRA – PSZICHEDELIKUS MAGYAR SZUPERTRIÓ A ZENE HÁZÁBAN

Mindhármotoknak van több zenekara, miben ad mást a Lituma, mint a többiek?

Tisza Gergő: A műfaj meg a társműfajok iránti rajongás közös pont a srácokkal, nagyon jó úgy zenélni, hogy érzem, ők is legalább annyira lelkesek közben, mint én. Másrészt nekem a Lituma volt az első lehetőségem, hogy trióban játszhassak. Elég régóta vágytam rá, de valahogy eddig másként alakultak a dolgok. Vagy lehet csak megrettentem a kihívástól, mert trióban aztán nincs ki mögé elbújni. Szóval most borzasztóan élvezem az egészet.

Szabó Benedek: Itt basszusgitáros vagyok, nem frontember. A feladatom tisztán zenei, viszont a Galaxisokkal ellentétben, ahol ugye két gitár van, itt nincs lehetőségem a maszatolásra; hárman vagyunk, minden hangszerből csak egy van, minden hangnak a helyén kell lennie. Ha valaki hibázik, az azonnal hallatszik. Rengeteget tanulok belőle zenészként is.  

Benedek mesélte, hogy a Lobos al Escape című Los Orientales de Paramonga-számmal kezdődött a Lituma története. Ebbe szerettél bele elsőként? Hogyan lett aztán ebből zenekar?

Szabó Benedek: 2021 elején két hónapot Nyíregyházán töltöttem, ahol viszonylag sokat dolgoztam, sokat olvastam, sok zenét hallgattam. Ott találtam rá a Cumbias Chichadélicas című válogatásra, ami rögtön ezzel a számmal kezdődik. Azonnal tudtam, hogy akarok egy ilyen zenekart. Érdekes tény, hogy eredetileg két másik zenésszel alakult meg a formáció, de a visszatérő covid miatt nem tudtunk próbálni, aztán a többiek már nem értek rá, így alakult ki a mostani felállás. Ennél nem is alakulhatott volna jobban.

Mennyire nehéz egyéni hangot megütni ebben a műfajban? A saját számok írásakor mire törekedtek?

Tisza Gergő: Azt hiszem, nekünk nem nehéz sajátosnak lennünk, hiszen feleannyian (se) vagyunk, mint egy autentikus chicha-zenekar. Ettől eleve teljesen másként szólunk, és bármi is hat ránk az eredeti előadóktól, akárhogy épül be a zenénkbe, óhatatlanul megváltozik, ahogy elkezdünk foglalkozni vele, legyen szó egy téma megformálásáról, vagy egy bassline-ról, dobgroove-ról. Krisztián például egy dobszerkón hozza a lüktetést, ellentétben az eredeti formációkkal, ahol minimum három perkás ügyködött. Én meg – a saját számainknál főleg – sokszor magamat kísérem gitáron, és olyan helyeken is hangzattal játszom dallamot, ahol egyébként két gitár között oszlana meg a feladat. Ez sokszor lehetőség, néha pedig kompromisszum, amit igyekszem szintén lehetőségként felfogni.

Egyébként a nemrég rögzített új anyagunkban utólag olyan hatást is észrevettem, ami nem is gitárzenékből ered. Például azidőtájt, amikor a La canción de mi abuelo c. számot írtam, sokat hallgattam az Amantes de Huancayo-t – akik egy perui fúvószenekar –, tőlük is egy olyan felvételt, ahol épp kevés ütőssel, vagy akár ütősök, illetve basszus nélkül játszottak régi folk- és huayno-feldolgozásokat. Ennek a felvételnek a hatását tök egyértelműen hallom abban, ahogy a bassline fordulatai mozognak ebben a számunkban. Persze ez ritka, hogy ennyire konkrétan be tudjam azonosítani az inspirációs forrást. Egyébként, amikor számot írok, nincs különösebb prekoncepcióm. Mostanában egyre inkább improvizációból dolgozom, ha valami téma megtetszik, akkor gyorsan játszok mellé basszustémát is, amiről megint eszembe jut valami, és így a hangszereket váltogatva dolgozom. Ezt most egy organikus folyamatnak érzem, meg szórakoztat is, hogy nagyon hirtelen születnek a számok, de ezt talán túlzás törekvésnek hívni.

Koncerten sok feldolgozást játszotok, mit és hogyan válogattok?

Tisza Gergő: Voltak számok, amiknél egyértelmű volt, hogy játszani akarjuk őket, mert a műfajban klasszikusnak számítanak, mint pl. a Los Mirlostól a Cumbia de la Parajitos, vagy a korábban említett Lobos al escape, amiket Benedek hozott emlékeim szerint. Illetve egyformán rá voltunk kattanva a Los Destellosra, Enrique Delgado megkerülhetetlen figura, akiről azt tartják, hogy egyedül teremtette meg a perui cumbia műfaját, szóval tőlük több számot is rögtön az indulástól játszunk, már nem emlékszem, melyiket melyikünk dobta be a közösbe.

Amúgy eleinte szerintem eléggé ad hoc válogattunk, amit épp nagyon szerettünk, azt megnéztük próbán, és már játszottuk is. Én pl. teljesen rá voltam csavarodva a Grupo la Droga El Ventarrón című számára, és amikor már naponta harmincszor hallgattam meg, akkor azért elég egyértelmű volt, hogy ezt mindenképp el akarom játszani. Aztán a próbafolyamat végére már kevéssé hasonlított az eredetire, de ez már egy más kérdés.

Tavaly azt mondtátok, egyre komolyabb perspektívát láttok a Litumában, és a határ a csillagos ég. Most hol tartotok az oda vezető úton, milyen terveitek vannak még a zenekarral?

Szabó Benedek: Tavaly sokat koncerteztünk, idén kevesebbet, bár az is igaz, hogy a különböző zenekaraink és a munkánk miatt mindannyian elfoglaltak voltunk. Játszottunk viszont a Kolorádón, ahol egész jól sikerült a buli, illetve most vettük fel a második EP-nket, szóval remélhetőleg szép lassan elindul valami. Nem sietünk.

Tisza Gergő: Én azt veszem észre, hogy egyre jobban összeérünk. Most nem is feltétlenül arra gondolok, hogy egyre jobban hozzuk a műfajt, vagy hogy egyre erősebbek a saját számok, hanem trióban játszó zenészekként jobban hangolódunk egymásra, mint mondjuk tavaly. A próbák elég célzottak, általában valami konkrét feladatra szoktunk készülni, lévén, hogy mindegyikünk játszik máshol is. De mostanában a konkrét számok között néha impróból indulva felüti a fejét egy-egy olyan téma, amitől még az is felmerült bennünk, hogy vajon mi születne abból, ha egyszer – akár csak játékból – teljesen elengednénk minden műfaji kötöttséget. Ez egy elég inspiráló gondolat most.

Benedek, többször is beszéltél arról, hogy a Galaxisokkal tudatosan életművet építesz. A Lituma esetében milyen életművel lennél elégedett?

Szabó Benedek: A Litumát sokkal lazábban veszem, nincsenek olyan határozott és konkrét terveim, mint amilyenek a Galaxisokkal szoktak lenni. Ebben sokat segít, hogy – bár én is írtam egy-két saját számot – itt tulajdonképpen Gergő a zenei vezető, ő felel a kreatív folyamatok nagy részéért. Gergő pedig meglehetősen termékeny szerző, tehát biztosan lesznek még új lemezek, amiket esetleg megturnéztathatnánk külföldön is – így végre eljuthatnék Dél-Amerikába, ahol biztos nagyot néznének, hogy mit akar ez a három fehér srác Budapestről, de azért örülnék, ha egyszer tényleg sikerülne.

"EDDIG AZ ÉLETMŰ ÚGY SIKERÜLT, AHOGY SZERETTEM VOLNA" - SZABÓ BENEDEK A GALAXISOKRÓL

Az elmúlt évben egész sok koncertetek volt, melyik sikerült a legemlékezetesebbre? A magyar közönség mennyire vevő a zenétekre?

Tisza Gergő: Nekem az Isolation Fesztivál az Akvárium klubban nagyon megmaradt. Egyrészt szerintem tök jól játszottunk aznap este, másrészt szerintem stílusban egy elég egzotikus elhajlást jelentettünk a fesztivál programjától, ami egy várakozással teli, izgalmas tudat volt, hogy vajon hogy fogadják az emberek a mi zenénket. Végül elég jól fogadták. Ja, meg az is tetszett, hogy koncert után volt idő fesztiválozni, lényegében majdnem minden koncertet végighallgattunk.

Szabó Benedek: Egyébként abszolút vevő a közönség erre a zenére, ráadásul explicite chichát nem nagyon játszik senki itthon rajtunk kívül, szóval egyfajta egzotikumnak is tekinthető a dolog. Az egy kicsit érdekes, hogy – feltehetőleg a „latin” címke miatt – általában a balkáni-fúziós-táncos világzenét játszó formációkkal raknak párba minket, pedig a mi zenénk szerintem sokkal közelebb áll a szörfhöz vagy a garázsrockhoz, de nem panaszkodom, mert szuper bulijaink voltak így is.

Melyik koncertet várjátok a legjobban a Távoli kultúrák fesztiválján?

Szabó Benedek: A Los Wemblers koncertjére mindenképpen megpróbálok visszaérni Bánkitóról.

Tisza Gergő: Én is a Los Wemblerst, akiket sajnos nem fogok tudni meghallgatni, mert aznap másutt játszom, de ettől még várni lehet őket.

Távoli kultúrák fesztiválja – Dél-Amerika
Los Wembler’s de Iquitos (PER), Los Orangutanes, DJ Gandharva & Von Yodi
Cimarrón (COL), Los Andinos, Stefánia Allstars, Lituma
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: július 15-16.
Belépő: 4900 Ft (napijegy)
Jegyek ide kattintva. Facebook-esemény. További információk.

interjú: Soós Tamás
fotó: Wilhelm Laura