A latin-amerikai zenék mosolygós punkja, a cumbia – Tabeira Iván (Los Orangutanes)-interjú

Azt hitte, hatalmas bukás lesz az első koncertjük, de tévedett. A cumbiát itthon egyedülálló módon játszó Los Orangutanes hamar ellenállhatatlan bulibandává nőtte ki magát, legközelebb a Magyar Zene Háza dél-amerikai minifesztiválján is fellépnek július 15-én. De hogyan jutott el Uruguaytól Magyarországig, az Eddától a cumbiáig, a '90-es évek alternatív színházától a magával ragadó frontemberségig? Interjú Tabeira Iván énekessel lazulós táncokról, mosolygásról, és mindenről, ami cumbia.

Tabeira Iván Montevideóban született, családjával 11 éves korában jöttek Magyarországra, és zeneileg már itt szocializálódott. A nyomdaipariban érettségizett, majd kultúrantropológusnak tanult az ELTE-n, de mindig is színész és zenész akart lenni. Aktív tagja volt a '90-es évek budapesti alternatív életének, játszott a Mozgó Ház társulatban, 2011-től frontemberkedett a reggaes, cumbiás, skás, rumbás, világzenés Anselmo Crew-ban, volt triója a Besh o Drom volt énekesnőjével, Magyar Borival, és a Makám ütősével, Keönch Farkas Lászlóval (Boriván), és van duója is Árkosi Szabolccsal (Krokodill). A csúcsra mégis az Irie Maffia, a PASO, a Zuboly vagy épp a Manaky tagjaiból alakult Los Orangutanesszel jutott el frontemberként, amellyel július 15-én, szombaton fellépnek az első Távoli kultúrák fesztiválján a Magyar Zene Házában, ahol a perui chicha legenda, a Los Wembler's de Iquitos előtt játszanak. Jegyvásárlás, Facebook-esemény.

Iván szelfizik.

Két interjút olvastam veled a Los Orangutanes kapcsán, és mindkettőben elmondtad, hogy azt hitted, hatalmas pofára esés lesz az első koncertetek. Miért voltál ennyire pesszimista?

Az az igazság, hogy én nagyon későn találtam vissza a cumbiához. A szüleim nem hallgattak otthon cumbiát, csak a nagybátyámnál hallottam 5-6 évesen, és akkor imádtam, de nem vált az életem részévé. Csak 50 fölött, a zenekar révén kezdtem el újra cumbiát hallgatni, és szkeptikus voltam, hány embert fog ez érdekelni. Szabiban bíztam, mert ő hatalmas zenész, de a stílusban nem.

Árkosi Szabolccsal már az Anselmo Crew-ban is együtt játszottatok.

Az a zenekar egy idő után feloszlott, és lett egy Krokodill nevű duónk, amiben már cumbiákat játszottunk, de nem cumbia stílusban. A cumbiában olyan kontrapunktos a gitárkíséret, mint a reggae-ben, a többi hangszert ellensúlyozva, visszafelé hozza a ritmust, ami nekem nem megy az énekléssel egyszerre. Ezért a Krokodillban a rumba catalana sikamikát hozom inkább. A duóban jött aztán az ötlet Szabitól, hogy csináljunk egy cumbia zenekart, mert nagyon hiányzik, hogy táncoljanak a bulikon. Belementem, de nem gondoltam volna, hogy ekkora siker lesz. Azt hittem, akik nem salsások Magyarországon, azok nem is tudnak táncolni. Összehasonlítva például a latin-amerikaiakkal, akik állandóan mozognak, nem egy táncolós nép a magyar, de pofára estem mindjárt az első koncerten, mert mindenki táncolt.

Hol volt ez a koncert?

Az Ellátóházban, telt ház előtt, és mindenki egyszerre mozgott. A cumbia persze nem olyan bonyolult ritmus, mint a salsa, amiben van egy tumbao, és mozog az egész tested. Frontemberként fél siker már maga a műfaj. Én is hozzáteszem a magamét, de a cumbia magától megtáncoltatja az embereket.

Amellett, hogy megkönnyíti az életed énekesként, mi az, amit megszerettél a cumbiában?

A dallamvilága nagyon bejön. Hogy kicsit rendetlen. Ha összehasonlítjuk a két fő dél-amerikai zenei irányvonalat, a salsát és a cumbiát, nyilvánvaló, hogy a salsában csúcsosodik ki a zene. Ott olyan énekesek vannak, hogy eldobod az agyad. A cumbiában viszont megengedheted magadnak, hogy kicsit lazább legyél, akár hamiskás. A bekiabálások is mások. Ez egy könnyedebb műfaj, és pont ez tetszik benne. Plusz ott a tangóharmonika, ami óriási pluszpont számomra. És a guiro, amin én játszok a zenekarban. Azt is imádom.

Iván guirózik.

Ez a lazaság közelebb áll a személyiségedhez, mint a salsa?

Hogyne. A salsához kubainak, Puerto Ricó-inak, vagy kolumbiainak kell születni. Közép-Amerikában a salsa óriási zene. Nem is mernék ilyet játszani. Nagyon komoly afrikai ütősök vannak benne, a gitár is virtuóz, a ritmusa bonyolult. A basszus például a cumbiában eléggé négynegyedes cucc, míg a salsában szinte fél ütemmel korábban jön be az egy. Ez a tumbao, amiben az um-on van a hangsúly. És az ének annyira lazán van rajta a ritmuson, hogy szinte lehetetlen utánozni a salsaénekeseket. Elképesztőek. A cumbiaénekesek punkosabbak. A cumbia a latin-amerikai zenék punkja. Ez a szép benne.

Szerinted azért éreztél rá a cumbiára még úgy is, hogy felnőttként ástad bele magad, mert neked úgymond a véredben van ez a zene, vagy ez azt jelenti, hogy bárki, aki elég szorgalmas és van hozzá érzéke, az megtanulhatja jól játszani a cumbiát?

Megtanulhatja – vért izzadva. Velem legalábbis ez volt. Én Magyarországon nőttem fel zeneileg, 11 éves koromban jöttünk ide, és hamar a rock felé fordultam. Olyanokat hallgattam, mint a P.Mobil, Hobo Blues Band, Edda Művek, Karthago, Piramis, Dinamit. Valljuk be, a rock kocka zene, kocka skálákkal. Fejrázás, tombolás: én ezt szerettem a rockban. Nem véletlen, hogy ma a kedvenc zeném a drum & bass, amiben szintén az adrenalinnövelés meg a tánc a lényeg. A lazulós tánc is bejön, de szólistaként tartom magam salsatáncosnak, ahogy a cumbiában is szólista vagyok. A drum & bass vagy a rock is szólista tánc, nem társas, mint a salsa, amiben be kell dobni figurákat és vezetni a csajt. Én jobban szeretem ezt a szabadságot, mert ebben nőttem fel.

Gondoltál rá, hogy játssz is drum & basst, ne csak hallgass?

Igen. Az Anselmo Crew-ban már rappeltem és a dancehallos raggamuffin stílust hoztam, amit a jamaicai gyerekek. Ez a két műfaj összejött Angliában, és az egyik legismertebb szám, az Incredible General Levytől, amit imádok. Most azon vagyok, hogy összehozzak egy ilyen zenekart. A fejemben már össze is állt, meg is kérdeztem pár embert, de most több helyen dolgozom egyszerre, plusz itt a Los Orangutanes is, szóval nincs időm rá. Majd ősszel.

És miért pont orángutánok?

Hárman is vagyunk a zenekarban, akik azt állítjuk, hogy mi találtuk ki a nevet. Én vagyok az egyik. Hoztam egy El Orangutan című mexikói salsa számot, amit cumbiaként játszottunk eleinte, és gondoltam, legyen akkor a nevünk Los Orangutanes. Azért is fura ez egyébként, mert Szabival nem szeretünk salsát játszani. Hallgatni és táncolni más, de engem például kiver a víz, amikor be kell lépnem egy salsába énekesként, mert ott máshol szoktak beszállni, mint a cumbiában.

A salsa kapcsán volt is egy vita a zenekaron belül, aminek az lett az eredménye, hogy a többiek megcsinálták a Stefánia Allstarst, ami szintén fellép majd a Magyar Zene Háza minifesztiválján. Minden hétvégén játszanak a Néprajzi Múzeum előtt, van egy salsa délutánjuk, a Salsa a Parkban. A zenekar ugyanaz, mint a Los Orangutanesben, csak a frontemberek mások. Így a többiek kiélhetik a salsarajongásukat.

Az első lemezeteken híres cumbiaszámok feldolgozásait játsszátok. Hogyan válogattátok ki a dalokat?

Élő Marci válogatja a dalokat, nagyon ügyesen. Ő is nagy szerelmese a cumbiának, elképesztő gyűjteménye van. Szabi is szokott számokat hozni, engem viszont mindig lehurrognak. A basszusgitáros és a billentyűs szokott mondani, hogy Iván, légy szíves, ne hozz számokat, mert mindig kétakkordos, bulis számokkal jövök, és ez a hangszeres szekciónak nem jön be annyira. Nekem az a lényeg, hogy jól lehessen táncolni a zenére, de a zenészeknek ez néha túl egyszerű.

Ezerféle verziója, helyi változata van a cumbiának. Hozzád melyik áll a legközelebb?

A mexikói cumbiát nagyon szeretem, akik keverik kicsit mariachi hangszerekkel is ezt a zenét. Celso Piñát például imádom, aki modernizálta a cumbiát, keverte rappel, más énekesekkel, kicsit más ritmusokkal. A másik pedig az old school kolumbiai cumbia. Az csodálatos! Ők tartják életben a nagyzenekaros cumbia örökségét, rengeteg fúvóssal játszanak. Ott olyan arranzsok vannak, hogy behalsz!

Nektek is volt egy nagyzenekaros koncertetek a Müpában.

Az csodás volt. Két sor fúvós játszott velünk. A fúvós szekció nagyon sokat dob a cumbián. A szaxi, a harsona, meg a trombita. Elképesztő, milyen telítettséget tudsz teremteni 3 fúvós hangszerrel. Nálunk is ez a hármas szerepel. Ez a zenekar egyik erőssége. A másik pedig a brutálisan erős ritmusszekció. A dob, konga, basszusgitár hármas megy, mint a vonat. Elképesztően jó billentyűsünk van, és a Szabi is nagyon jó hangszeres. A Los Orangutanes kiváló zenészekből álló banda.

Te is az vagy?

Én nem annyira. De frontemberként jó vagyok. Kevesen értik ezt a műfajt, hogy addig kell tolni fölfelé az energiát, amíg mindenkit magaddal nem húzol. De ez csak őszintén, mert az emberek rögtön észreveszik, ha csak megjátszod. Én addig küzdök, amíg be nem fertőz mindenkit ez az energia. Cumbiával persze könnyű.

Mindig ilyen frontember voltál, vagy bele kellett tanulnod?

Beletanultam. 16 éves korom óta állok a fronton mint gitáros-énekes. Blues-zal kezdtem, aztán jött a rappelés, de a frontemberkedés csúcsát a Los Orangutanesben értem el. Ehhez az kellett, hogy az évek során rengeteget színházaztam, sokat gyakoroltam a táncot és a harcművészetet. Mázlim volt, hogy a Mozgó Ház nevű régi színházi társulattal megengedhettem magamnak azt, hogy napi szinten gyakoroljak, és akkor felépítettem magam. Nagyon későn jöttem rá, hogy mitől dörög az ég, de legalább rájöttem. Ehhez kellett az is, hogy a cumbia levett a vállamról egy csomó terhet, és így tudom a jókedvet, az energiát, a táncot tolni föl-föl-föl. Mindabból, amit eddig csináltam, a frontemberségben vagyok a legjobb.

Szó volt róla, hogy már tavaly megjelenik az első saját dalos lemezetek. Ezzel hogy álltok?

Falba ütköztünk. A Covid óta nem lehet megélni a zenélésből. Előtte is nagyon nehéz volt, de most negyedannyi koncert sincs, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy mindenki session zenész lett, és 20 zenekarban játszik egyszerre. Még egy próbát összehoznunk is hatalmas kihívás, ezért még nem állt össze a lemez sem.

Plusz nagyon sok kreatív ember van a zenekarban, ami természeténél fogva azt eredményezi, hogy mindenki a saját ötleteit, dalait nyomja. Én is. És 11-en vagyunk! Most épp egy hullámvölgyben vagyunk, de szerencsére összetartja a zenekart, hogy nyár van, koncertek, és mehetünk játszani. Közben bevállaltunk mindenféle munkákat, én is dolgozom a Zene Házában, a szabadnapjaimon futárkodom, és így nem marad időm arra, hogy gyakoroljak, készüljek, zenét írjak. Ez nem túl jó állapot, de meg fogom oldani, és akkor előbb-utóbb csak összejön a saját anyag.

Egy 11 fős zenekarban nem igazán működik a demokrácia.

Pont ez a baj, hogy demokratikusak vagyunk. Előbb-utóbb despotizmusnak kell lennie, de még nem vállalta senki magára a zsarnokságot. Van zenekarvezetőnk, Élő Marci, és nagyon jól csinálja, de egyelőre nem tudtunk megegyezni, hogyan fogjunk meg a saját számokat. Emiatt van egy természetes sértődöttség mindenkiben. Ezt most megemésztjük, és majd ősszel elővesszük újra a projektet.

Magyarul vagy spanyolul írjátok a dalokat?

Többek közt ebben nem tudtunk megegyezni. Van egy olyan elgondolás, hogy Magyarországon magyarul kéne cumbiát játszani. Hát, nem tudom... Ennek vannak nyilván praktikus okai is, hiszen úgy több embert lehet elérni, és a zenészeknek is enni kell. De még nem álltam rá arra, hogy magyarul írjak szöveget. Pedig egyszerűek a cumbia szövegek: szerelem, pia, nők, szórakozás. Én ráadásul pont ilyen csávó vagyok. Magyarul is anyanyelvi szinten beszélek, de ha rappelni vagy énekelni kell, akkor azért kijön, hogy a spanyol az anyanyelvem. Úgy könnyebben tudok írni is. Ráadásul 2001 és 2011 között eltöltöttem 10 évet Barcelonában, és a nyelvizmaim, a légzés, a vokalizálás visszaállt spanyolra. Amikor visszajöttem Magyarországra, elképesztően erős akcentusom volt pár évig. Azóta figyelek rá, hogy ez ne történjen meg. Gyakorolni kell a szövegírást magyarul, de menni fog, mert szeretek írni, jó a kifejezőkészségem és a szókincsem is.

11 éves voltál, amikor a családod Magyarországra költözött. Most milyen a viszonyod Uruguayjal?

A Covid előtt sokat jártam ki, évente akár kétszer is, de fura a kapcsolatom Uruguayjal. Én a magyar tájat szeretem, jobban, mint az uruguayit. Ami onnan hiányzik, az az óceán. Az rettenetesen és sokszor. A horizont, a nyugalom, a víz, az óceán hatalmassága, magával ragadó ereje. Félelmetes és egyszerre megnyugtató. Ez hiányzik, de nagyon szeretek itt élni, és eszem ágában sincs odaköltözni.

Csak a telet viselem nehezen mindig. Hideg van, nem látnod a Napot, nincs D-vitamin, és eltűnik az emberek arcáról a mosoly. Én igyekszem gyakorolni, mert fertőző. Ha az ember mosolyog, endorfináradatot indít el. Engem is elkap néha a magyar tél, morcos leszek, aztán észbe kapok, és mosolygok. Mély levegő, mosoly, és egy kézmozdulattal elhessegetni a rossz gondolatokat, és máris jobban vagy. Nem hiszik el az emberek, de ilyen pofonegyszerű az egész. És a cumbia pont erről szól: a mosolygásról.

Iván mosolyterápiája az interjúnk után.

Távoli kultúrák fesztiválja – Dél-Amerika
Los Wembler’s de Iquitos (PER), Los Orangutanes, DJ Gandharva & Von Yodi
Cimarrón (COL), Los Andinos, Stefánia Allstars, Lituma
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: július 15-16.
Belépő: 4900 Ft (napijegy)
Jegyek ide kattintva. Facebook-esemény. További információk.

interjú: Soós Tamás