"A zenélés egyszerre varázslatos és hülye dolog" - O’Sullivan-interjú

Az ír Ian O’Sullivan pécsi orvostanhallgatóként kezdett zenélni a Mongooz And The Magnetben. Első szólólemeze, a these are not songs, they are stories apropóján beszélgettünk a zenei kommunikáció különlegességéről, nem létező, de hallható basszusokról, a magyar zene szabálymániájáról és arról, miért Lengyelországban hallgatják a legtöbben. Ez az interjú előszöra Recorder magazin 103. számában jelent meg.

Az a lemez címe, hogy Ezek nem dalok, hanem történetek – miközben ezek nyilván dalok…

Általában elég lassan hozok döntéseket, de ez a cím hamar világossá vált számomra. Ezek nem csak hangok, zajok, amiknek az a célja, hogy meghallgassák őket, hanem az elmúlt fél évtizedem lenyomatai. Hasonló elmondható azokról a zenékről is, amik leginkább inspirálnak. A zenélés egyszerre varázslatos és hülye dolog. Mármint egy csomó pénzt költünk rá, szenvedünk a turnébuszban, stresszelünk, akár 1000 órát is eltöltünk azzal, hogy a végén szülessen egy háromperces szám. Ugyanakkor ebből aztán kijön valami mágikus kapcsolódás. Ha visszatekintek az életemre, akkor a legemlékezetesebb pillanatokban mindig szólt a zene. Ez segít abban, hogy megtapasztaljam a jelen pillanatot – miközben ez egész semmi más, csak hangok. Egyszerre minden és semmi, jelentéktelen és nagyon is jelentős. 

Én úgy értem a címet, hogy használod ugyan a dalformát, de csak eszközként.

Ez abból következik, hogy számomra a zene másfajta kommunikáció, mint a nyelv. Ha feltesznek egy kérdést, órákig tudok beszélni, különféle szempontokból közelítve a témához – a koncertek után viszont csöndes vagyok, csak olyankor érzem azt, hogy sikerült tényleg kifejeznem, amit akartam. A verbális kommunikáció arra jó, hogy elmond, hogy például milyen úton kell eljutni valahova, hogyan kell megfőzni valamit, de az érzelmek kifejezésére teljesen alkalmatlan. Ugyanakkor a zene akár néhány másodperc alatt is képes erre, egy egészen más szinten működik.

A Spotify-on vannak több százezres hallgatottságú számaid. De én úgy érzem, hogy miközben sok fülbemászó dallam hallható a lemezen, aközben ezek mégsem igazán slágeresek, mintha – tudatosan vagy sem – nem akarnád, hogy nagyon egyértelműen hatásosak legyenek.

Elvi szinten semmi bajom nincs a popzenével, csak nagyon sok popdalon azt érzem, hogy túlságosan erőlködős. Az olyan zenét szeretem, ami lazább, több benne a tér. Azért hívom a saját zenémet indie popnak vagy old popnak, mert szembe megy azzal a mai szokással, hogy az algoritmus kedvéért telezsúfolják a dalokat, és mintha 1,25-szörös sebességre felgyorsítva szólnának. Nem dolgozom kifejezetten saját magam ellen, de nem akarok nyilvánvaló dolgokat írni – az a nyilvánvaló, ami már létezik, és azt minek újra megcsinálni? Nem akarok teljesen kiszámíthatatlan lenni, különbözni mindentől, de egy kis csavart azért akarok vinni a zenémbe. Ez a stream dolog meg érdekes, tényleg jó a hallgatottság...

Ez playlistekből jött?

Részben azokból. Az elején költöttem PR-ra lengyel, német és ír területen, hogy adjak esélyt a zenének. A stream olyan, mint a rádió és a közösségi oldalak keveréke; ha egyszer egy dal jól szerepel, a következőnek is adnak esélyt. Ebből az lett, hogy Lengyelországban havi 80 ezer hallgatóm van, több, mint bárhol máshol. Ezután jön Magyarország, aztán Németország, Csehország. Meg szinte véletlenszerű, elszórt helyeken – például Lisszabonban vagy Los Angelesben egy DJ játssza egy dalomat a rádióban, és látom, ahogy a shazamozások megugranak. Próbáljuk ezt majd kihasználni, megyünk turnézni, fesztiválokra. 

Az is fontos, hogy nagyon odafigyeltem a zene technikai oldalára, hogy megállja a helyét nemzetközi környezetben, ha megszólal egy másik szám után. Ez Magyarországon sokaknál elmarad, részben azért, mert többe is kerül. Az első számot, a Little Birdöt három emberrel masztereltettem: azzal, aki keverte, egy amerikai hangmérnökkel, és Matt Coltonnal, akivel egy ír ismerősöm dolgozott korábban, de például Michael Kiwanukát is ő maszterelte. Ő volt a legdrágább, de a legjobb is, míg a legolcsóbb, a magyar változat volt a második legjobb. 

Nagyon fontos, hogy hogyan szólal meg a zene egy olyan olcsó vackon, amin ma az emberek általában hallgatják, egy laptophangszórón vagy az AirPodsból, és a legjobb maszterelőknek persze vannak nagyon jó minőségű cuccaik, de ezek a vacakok is ott vannak a stúdiójukban. Elképesztő trükköket tudnak, például hogy hogyan lehet elérni, hogy olyan basszust is halljál, ami a hangszóróból ki sem tud jönni. Minden alaphanghoz tartoznak felharmonikusok, amit az agy is tud; és ha ezeket megfelelően manipulálják, akkor a felharmonikusok alapján az agyad kikövetkezteti, hogy ott kell lennie alaphangnak is, holott valójában nincs. (A legismertebb példa erre a Bad Guy Billie Eilish-től.) A fülünk hazudik nekünk, és ezt használják ki különféle trükkökkel; a tudomány és a mágia keveréke ez. De a jó hangzás lényege végső soron az, hogy az érzelmi hatást ki tudja fejteni a zene.

Fotó: Martin Wanda

Az önállóan kijött dalok alapján nem állt nekem össze egységes kép, a lemezen mégis minden dal megtalálta a helyét. Hogyan raktad össze az albumot?

Eleinte egy EP-ben gondolkodtam, de amikor kész lett, nem tetszett: sötétebb és elektronikusabb volt, mint amit vártam. Voltak más, akusztikusabb dalaim, amik ezt ki tudták egyensúlyozni. És mivel amúgy is mindig mindent két nézőpontból nézek, arra jutottam, hogy nem kell választanom a kettő közül. Amúgy is azokat a lemezeket szeretem a legjobban, amik olyan változatosak, hogy amikor lejárnak, akár újra is indíthatod őket. Elkezdtem azon dolgozni, hogy össze tudjam illeszteni a különféle számaimat, amiket mind szerettem. Soknak van furább, elborultabb változata is, amiket végül nem használtam fel. Háló Gergő [a Mongooz and the Magnet egykori dobosa] is sok ötletet hozott, köztük egészen őrülteket is.

A Dalszerző Expón meséltél arról, hogy amikor magyarul énekeltél, kiderült, hogy a barátaid az énekkel kapcsolatban nagyon szigorúan ragaszkodtak egy csomó szabályhoz, azok is, akik egyébként az élet más területein nem ilyenek.

Azt tudtam, hogy a magyar zenében vannak a nagyon egyszerű popszövegek (szeretlek, ne hagyj el satöbbi), meg az összetett, okos, költői szövegek, és ami a kettő között van, az itt nem működik. Megírtam a szöveget, a dallamot, begyakoroltam, de amikor fel kellett énekelnem, egyszerre rengeteg dologra kellett figyelnem. Sokkal merevebbek például a kiejtés szabályai: az e és az é két teljesen különböző hang, ha felcseréled őket, nem is értik, mit mondasz. Az angolban egy ilyen csere simán elmenne. A „love” szót ötféleképpen ejtheted; rímeltethetsz szavakat, amik igazából nem is rímelnek, mert kicsit átgyúrod őket, és ezt mindenki elfogadja. Biztos, hogy a lemezemen is vannak nem létező szavak. A magyarban ez nem megy. Ráadásul ott van az, hogy ez a te dalod, személyessé akarod tenni, úgyhogy kicsit a magad képére alakítod a szabályokat – de nem tudtam, hogy ezt hol lehet megtenni és hol nem; mikor lesz egyéni az eredmény, és mikor lesz simán rossz. Kikértem több ember tanácsát, és teljesen különböző dolgokra mondták, hogy ez jó, ezt viszont nem szabad csinálni. Kivéve Beck Zolit, ő nagyon lazán állt hozzá. Ez egy nagyon érdekes különbség a két nyelv és kultúra között, és nem tudom, hogy lehet a magyar zene szabálykövetése ellen tenni valamit. Azt tudom, hogy Hegyi Dóri (OHNODY) illetve néhány rapper próbálkozik a határok kitolásával.

Fotó: Kaptay Annamária

Többször „nem szabályosan” énekelsz a lemezen, például kevésbé artikulálva, vagy elfojtva. Ez a mai popzene egyik legfőbb jellegzetessége is. Innen jön nálad?

Inspirált a pop, a folk, a blues is, és mindegyikben lehet találkozni egyfajta hanyagsággal. Alapvetően úgy akarok énekelni, hogy a lehető legtöbb érzelmet kihozzam egy dalból. Többször előfordult például, hogy felvettem valamit csak magamnak demóként, mondjuk akár úgy, hogy éppen sietnem kellett, hogy elérjem a buszt, és csak rögzítettem az ötletemet, amíg benne voltam a dal vibe-jában; aztán később felvettem ugyanezt rendes körülmények között is. Utóbbi nyilván jobban szólt, de sokszor a demóban több érzelem volt. Ilyenkor mindig a demó verziót választom. Érdekes, hogy a legjobb szakemberek adják a legegyszerűbb tanácsokat; ha felteszed a kérdést egy jó hangmérnöknek, hogy melyik take-et válaszd, azt mondja, hogy azt, amelyiket a legjobbnak érzed. Azt majd ő megoldja, hogy ne legyen zavaró, hogy az ének egy részét egy félmillió forintos stúdiómikrofonnal vettem fel, egy másikat meg egy 50 ezer forintossal otthon.

Sokan tudják rólad, hogy az orvosi és a zenészi pálya közül választottad az utóbbit. Bizonyára az anyagi szempontokat is figyelembe vetted. Mennyire bízol abban, hogy meg fogsz tudni élni?

Hát biztos nem vagyok benne, de muszáj megpróbálnom. A zenében ugye nemcsak az számít, hogy mit csinálsz, hanem hogy mások hogyan reagálnak erre, hogy a megfelelő helyen vagy-e a megfelelő időben. Egy csomó minden van, amit nem te irányítasz. Nincs más módja, hogy kiderüljön, hogy mi lesz ebből, mint hogy kipróbálom. Az orvosi szakma megvár, de úgy érzem, hogy a zene nem. Persze lehet, hogy szegény leszek, de éppen ezért fontos, hogy akkor már legalább olyan zenét csináljak, amilyet szeretnék. Az nem működik, hogy előbb valami mainstreamebb dologgal pénzt keresek, aztán próbálkozok azzal, amit igazán szeretek. Most éppen úgy állok, hogy elég sokan hallgatnak, de szegénynek még szegény vagyok...

A tervezett nemzetközi turnén tudsz építeni arra, amit a Mongooz and the Magnettel elértetek?

Ha akár csak a nevet megváltoztatod, gyakorlatilag mindent elölről kell kezdened, de ezzel az elejétől kezdve tisztában voltam. A kialakult kapcsolatokra azért tudunk támaszkodni; meg úgy érzem, hogy meghatározott számú hibát követhetsz el egy zenei pályán, és ebből már legalább néhányat letudtam, és ennyivel beljebb vagyok. Az nagy különbség lesz most, hogy míg a Mongoozzal azt a rengeteg fellépést elvállaltunk, és a koncerteken próbáltuk megnyerni az embereket, hogy majd hallgassanak minket később is; most viszont oda fogok elmenni, ahol már eleve vannak online hallgatóim. Egy nagyon jó booking ügynökség segít ebben. 

Fotó: Martin Wanda

Persze azt sosem tudhatod, hogy mi van a számok mögött, hány ember tudja valójában, hogy mi az a dal, amit meghallgatott a Spotify-on. Az első nagyobb lengyel playlist, amire felkerültem, a Music For Work volt, gondolom, ott sok embernek fogalma sem volt arról, hogy éppen mi szól. Lehet kicsit turkálni a számokban, megnézni, hogy például milyen arányban mentettek el egy-egy dalt; de igazából akkor derül ki, hogy az internet és a való világ hogyan találkozik, ha odamegyek. Ezért is kell olyan emberekkel dolgozni, akik ott vannak helyben.

interjú: Rónai András
headerfotó: Lőrinc Márk